|
12. fejezet
2011.08.18. 22:27
Még nincs lektorálva ^^" Gomen!
A táj maga iszonyatosan furcsa volt. Persze nem döbbentem meg, amikor először jöttem ide, hisz akkor csak egy baromi nagy folyosón voltam, de most! A ég azúrkéken világított és a felhők úgy hömpölyögtek rajta, akár egy szimpla folyó, egy nyári délutánon. Lentebb a táj vörös színt öltött magára. A fű, a bokrok, de még a fák lombozata is rubintvörösként éget. Egyedül a virágok tündököltek a szivárvány összes színében, de ahogy a sárgás napfény rájuk csillant szinte olyanok voltak akár a gyémántok. Furcsa. Nagyon furcsa.
- Hol vagyok? - tettem fel magamnak a kérdést, ahogy feltápászkodtam a földről. Puha. Olyan nyárias mégis hidegrázás tört rám, ahogy belegondoltam vajon mégis mitől lehet ennyire furcsa a táj.
Mitől ennyire meleg?
Mitől ennyire barátságos?
Mitől ennyire vörös?
- Végre... még egy perc és nélküled megyek el.
Craig közvetlen előttem állt. Az-az idióta sapkát magán hordta még mindig és abból a két fekete nyúlfül szinte vigyázva állt az ég felé. Kezei a csípőjén pihentek és nem éppen nyugodt kifejezés ült az arcán.
- Tápászkodj már! Attól mert a mogyikról lecsúsztam, a délutáni teaidőt nem hagyom ki miattad! - morogta és felugorva sétált be a vörös lombok alá.
Én meg pislogtam. Nagyokat, szépeket, majd legyintve helyezkedtem el még kényelmesebben. A fejem tele volt minden féle zagyva gondolattal de főképp a srácról. Nem felejtettem el. Furcsa.
„Örvendek Alice, a nevem Kyle és hagy köszöntselek a világomban.”
Alice. Aki eltéved Csodaországban. Egy furcsa helyen, mely a képzelet határait rugdosta. De miért mondta, hogy én vagyok az? Főleg, hogy én fiú vagyok az istenért! Ráadásul semmi közös nem volt bennünk! Én nem viselek semmi féle kék rucit. Ráadásul a hajam fekete az övé meg... szőke? Talán... Talán egyszer, ha láttam valamelyik csatornán? Mindegy! Semmi közös nincs bennünk. De még a világba sem, ahova eljöttünk. Ő Csodaországba én eddig egy ajtókkal teli labirintosba. Na jó... végül is mind a kettő furcsa hely. De, de! A barátok és a...
Ledöbbenek. Miért?
Nem akarom beismerni, de talán tényleg van benne valami.
A kócos lila macska, aki itt egy szőke fiúként jelent meg, akinek ténylegesen is mancsa és füle és farka van. A dilis Butters akinek személyiség zavara van betudható a két ikernek. Bár azok mintha kövérek lettek volna. Bebe a mindentudó gondolatolvasó, pedig a bölcs hernyó. Ráadásul Wendy és Eric pedig olyan mintha a szív király és királynő lenne. Secret pedig...
Na állj! Ő akkor mégis ki a történetben. Mindenkinek van szerepe. Még az idegesítő fekete nyúlnak is! Craig a nyúl aki az órájával sürgette a lányt. Nos én fiú vagyok és Pöcökkel sürgetett. Egyértelmű, hogy ő is benne van, de akkor mégis ki lenne Secret a story-ban? Esetleg a kalapos? Vagy a fehérkirály? Esetleg a... Megrázom a fejem, ugyanis kifogytam. Nem emlékszem több szereplőre akkor viszont közülük valaki.
- A FENÉDET MÁR! HA NEM MOZDULSZ MEG, SOKKOLOT VEZETEK A SEGGEDBE ÉS AZZAL FOGLAK SZOFOGADÓVÁ TENNI, HA MOST AZONNAL NEM KELSZ FEL ÉS NEM JÖSSZ! KÉSÉSBEN VAGYUNK, ÉS ÉN MÉG MOGYORÓT SEM KAPTAM! - Craig megfogva a pulcsimat rángat talpra, majd egyszerűen lökdösni kezd be a vörös lobok alá. Hülye nyúl.
- Mégis honnan a fenéből fogunk elkésni?! - morgok rá, ahogy kikerültem a kezét ezzel saját magam haladva előre.
- A délutáni teáról, idióta - duzzogott, ahogy a nyúlcipőt felvéve gyorsított a tempóján, bár két lépés után eleset ugyanis a cipőfűzőjét csak beletuszkolta a lábbelibe.
Így haladtunk én, pedig tovább agyaltam. Bár ezt a hülye Alice-os történetet még mindig nem hiszem el. De végül is térjünk inkább vissza ahhoz a furcsa sráchoz.
Kyle.
A szavai meg amit mondott, még mindig itt csengtek a fülemben. Az a sok zagyvaság és mégis... talán igaz. Olyan igaznak tűntek... vagy csak végre hinni akarok valakinek. Akárkinek. Mert Secret kezdett labilissá válni. Amikor a valóságban voltunk olyan más volt. Mintha ott sem lett volna. De mivel magyarázzam ezt? Nem ért hozzá, vagy éppen nem bír e nélkül a hely nélkül élni? Ki tudja... minden esetre ha tényleg ő is onnan jött akkor valami megváltozhatott benne. Valami amit még én magam sem értek...
~*~
Kezdem tényleg magam Alice-nak képzelni. De ez azért túlzás. Ugyanis mikor elértünk az asztalhoz kicsit megdöbbentem. Na jó mi tagadás letaglózott, hogy szinte egy egész nép tolongott ott, de az még valószerűtlennek látszott, hogy az asztalnak nem láttam a végét.
- Ugye nem itt fogunk... - ám nem tudtam befejezni, ugyanis a fekete nyúl már tovább is száguldott otthagyva engem - Craig! Várj már!
Persze szólhatok én utána... észre sem vett! Utálom ezt a hülye nyulat... pástétomot kén belőle csinálni.
Ahogy morogtam magamba, azt vettem észre, hogy az asztal egyre rendezettebb lesz. A porcelánok már nem voltak összetörve és a székek is a kezdtek úgy, ahogy normális helyzetben viszonyulni a helyükhöz. Persze... itt a normális addig terjed ki, hogy a székek feldöntve hevertek a földön, de ennél többet nem vártam. De ahogy egyre beljebb értünk és a vörös lombok már teljesen eltakarták a sötétkék eget kezdtem úgy érezni, hogy valami nem lesz rendben.
De amikor megláttam az asztal végét, talán még jobban csalódnom kellet.
Kis társaság. Ugyanis három ember nem mondható annak nagynak... ráadásul mindből látszott, hogy őrültek.
A főasztalnál egy szőke fiú ült. Kalapja az égnek meredt és három ász lógott ki annak semely szaga közül. Pikk, Treff és Káró. A Kör hiányzott. Ruhája díszes volt és mindez a barna színben tündökölt. Kezében a csésze remegett és minden tizedmásodpercnek a töredékében felnyögött, így a benne levő fekete lötty mind annyiszor bemocskolta a barackszínű abroszt. Nem volt átlagos sőt igen meglepő volt, hogy amikor egyszer kétszer nagyot ugrott a helyéről akkor kávészemek gurultak ki az ingje alól.
Közvetlen mellette egy szuszogó lány aludt... egy nagydarab tortában. A fehér máz beborította az arcát és hosszú bajszain a cukormáz csillogott. Egy egér lehetett. A füleiből ítélve és ruhája mely szürkésen fénylett, ahogy a testére feszült. Egyedül vörös haja tért el a megszokottól, de amúgy egy egér aki egy tortában aludt el... meg egy... várjunk csak...
- Butters! - mosolygok ahogy megpillantom a kis szőkét aki most díszes ingben ül a kalapos másik oldalán és épp teát kortyolgat. Ahogy felnézet és lassan megismert arcán úgy jelent meg a csodálkozás és mellé a boldogság is.
- Stan! Szia... - motyogta, ahogy kissé szégyenlősen emelte maga elé a kis porcelánt.
Ez alatt persze nem kell mondanom, Craig őrült viselkedése hirtelen nyugodtba fordult és helyet foglalva az asztalnál - ahova engem is lerángatott - vett maga elé egy bögrét, majd körül nézve szemlélte az asztalon levőket.
- Kávé, tea, kakaó, szörp, sütemény, édességek... - kezdte sorolni, majd végül egy díszes kancsóra bökött, melynek oldalán a „csokis különlegeség” felírat állt.
- Idepasszolná azt valaki? - Vörös hajú egerünk még álmodott, mégis vékonyka kis farka megragadta a kanna fogóját és nyöszörögve egyet töltött a vendégnek, aki persze kissé elfintorodott. - Cukrot! Kanalat!
A kalapos megremeget a magas hangtól és idegesen fogott meg két kis kockacukrot és vágta a feketének, aki viszont csak feltartva kezét kapta el őket, majd ejtette a csokiba, ezután pedig előre hajolva szedett ki egy kanalat az összetört tányérok alól.
- Szóval, hol tartunk? - kérdezte, ahogy elégedetten kavarta italát miközben lábait az asztalra csapta.
- Ha így haladunk nem győzhetünk. Túl sokan vannak, meg, meg nincs is annyi katonánk. Levágják a fejünket azok a lapok és meghalunk... - a kis szőke hangja rémülten csengett, ahogy ismét kortyolt egyet a forró italból.
- Tessék? Mégis miről beszéltek? - csattantam fel. Mert tényleg nem értettem. Minek katona? Háború lesz? De miért?
- Egy fenét vágják le! A füleimhez sem mernének hozzá érni! Álnok kutyák, azok biza! - Craig még mindig nyugodtan hintázott. Mintha ezt úgy félvárról lehetne venni.
- Lehet téged nem, de a gyengékkel mi lesz? Nem mernek ellen szegülni és végül a halál ragadja őket is el!
- Kétségem fér hozzá, hogy áldozat nélkül nincs győzelem, de én megmaradok.
- Na és azok akik bíznak bennük és mégis elesnek? A vesztükbe rohannak!
- Idióta bagázs. Halott bagázs.
Ekkor nagy ordítást hallatszott, de mindezek ellenére csak én kaptam oda a fejem. A kalapos. Eldobta a csészét mely végigszáguldott az asztalon. A fekete lé bemocskolta ahová csak jutott ő maga pedig felkelve riadt tekintettel mászott fel a székre, onnan az asztalra, majd idegesen kezdte díszes lábbelijével a porcelánt taposni.
- Megfogunk hallani! Ez lesz a vesztem! Egy bolond nem halhat meg! Egy idióta nem ölhet meg senkit! Végül, kampec! A végítélet szól és az óra is meg fog állni... ÖRÖKRE! Végünk! Mind meg fogunk dögleni azok a szemetek miatt! - üvöltött. Torka szakadtából rikácsolt, ahogy összekoszolta a terítőt és a már így is törött tárgyakat még jobban porrá zúzta. Na persze, úgy tűnt ez csak engem zavar... Craig csupán mosolygott, míg Butters még mindig félve ugyan de már egy fokkal bátrabban nézet a feketére. A kalapost még csak egy pillantásra sem méltatták.
- Hogy beszélhetsz így! Azok a lények harcolnak a világunkért és te csak így?!
- Csöndet...
- A csata halállal jár. Ez ellen te sem tehetsz semmit szöszi~
- Hagyjátok abba...
- De akkor is ez-
- KUSSOLJATOK! - Volt már bennetek olyan, hogy egyszerre vitázott mindenki, te meg még a saját hangodat sem hallottad? Nos igen. Megmondjam mi az ellenszer? Szépen felkelsz, eltiprod a már így is porba tört csészéket, majd rácsapva a kalapos fejére üvöltesz - Mégis mi a jó büdös francról beszéltek és - itt a már fájdalomtól nyüszítőre néztem - ráadásul mit értesz azon, hogy az óra örökre megáll?
Craig csészéje eltört... a kezében. Butters pedig lerakta az asztalra, hogy ne történhessen ugyan ez meg vele is. Persze... hülyének látszom az igaz. Túl sokat gondolkozom néha azon miért is vagyok itt és mi a francért is jöttem vissza. Azt sem értem miért pont engem szemelt ki egy krokodil mintás esőkabátos hülyegyerek. De azért valamennyire értettem már. Mert a dolgok egy hülye tárgy körül forognak és ez az óra! Pöcök!
- Elmondanátok végre mégis mi a fene folyik itt?! Egy ember, vagy lény beszéljen! Leszarom ki, de csak EGY!
Mindenki hallgatott. A szőke megfogva cilinderét húzta még jobban a fejére ezzel elbújva, míg Butters lehorgasztva fejét ült. Craig pedig... nos ő meg bosszankodva törölte a csoki foltot a ruhájáról.
- Háború lesz~ Puffi és Cukormát kontra Pillangó király. Akik itt vannak azok a lepkéknek szurkolnak, de álláspontot még nem választottunk. Minden esetre neked ebben nagy szereped van~ de döntesz kinek az oldalán álljunk hisz, te vagy az örökös~ akinél az óra és az ereje. Nem igaz? - a szuszogó lány vigyorogva kelt fel és nézet felém. Éles vigyora és összeszőkült szeme szinte égetett. Az ördögi érzés ami belőle sugárzott... de ez is csak egy pillanatra. Ahogy elmondta rögtön utána ismét visszatért a megérdemelt alvásába.
- Micsoda? - kérdeztem, de még mindig nem értettem teljesen. Persze ennek oka az is lehet, hogy a szívbaj kerülget a kiscsajtól, de az már egy másik kérdés...
- Red fecseg össze-vissza! Nem választhatsz, mert már tudjuk kinek az oldalán állunk! - Craig morogva vette le pulcsiját, majd az asztalra dobva nézet körül - A Pillangó király kedves jólelkű egyén. Túl jólelkű ezért is fog veszteni!
- Stan... a háború a világok között. Ha Puffi herceg nyer akkor meghal mindenki.
- Badarság! Ez csak egy háború. Osztom a Tapsi szempontját miszerint lesz aki elesik, de nem halhat meg mindenki! Ez képtelenség.
Megint az a szó! Ahogy csak kimondtam mindenki megremeget és a kalapos térdre rogyva kezdett remegni és a törött csészék alatt keresni az éltető fekete nedvet. Retteget, de miért? Mert ahogy Stanly mondta a szavam, kihat a világra? Badarság! Nincs hatalmam és hazudhatott! Nem miattam halt meg és nem én döntöttem romokba a világát! Nem, és nem! Nem lehetem én...
- Legyen. Ahogy mondod, ez tényleg olyan. Hála neked már~ - vigyorgott Craig ahogy pulcsiján a nagy barna foltot szemlélte, de mint akit ez nem zavar kapott fel pár kék bogyót, majd kezdte satírozni velük - nem fog mindenki meghalni.
- Az én szavam miatt? Mert kimondtam? Hülyeség! Badarságok az egész hülye világotokban! Attól mert kimondom nem lesz úgy!
- Tévedsz! Ha akarod úgy lesz! - Craig felpattant és megszemlélte a sötétkék pulcsiját. A folt eltűnt... eltűnt mert egy kék bogyóval átsatírozta. Ismételten valami furcsa, valami kimondhatatlan. De végül nem szólva többet vette magára és pörögve benne egyet bólintott. A zsebeimben matatva húzta ki Pöcköt. Lóbálta mintha csak egy zsinóron levő játék lenne. - Különleges vagy. Utálom beismerni, de az vagy és ezt ennek köszönheted - feldobta, majd végül az asztalra esett. Csilingelve és nagyot pattanva egy tányérban. Egyikük sem tört el. - de mindemellett, hallgatnod kell ránk és figyelni. Mert hiba vagy különleges, te is csak egy báb vagy a sakktáblán és ugyan úgy tudsz mattot adni az ellenségnek ahogy mi is. Csakhogy te nem csak egy útvonalat járhatsz be. Bárhová léphetsz, de attól függetlenül a színed nem fog változni. Mindig a mi oldalunkon fogsz állni. Nem igaz Tweek?
A kalapos felpillantott, majd kiegyenesedve ugrott le az asztalról és sétált a feketéhez. Szemeiben nagy könnycseppek csillogtak, ahogy kinyújtva kezeit lépet oda hozzá. Craig nem lépett el csupán kitárva karjait zárta végül közé a kis szőkét. Féltve szorította magához végül pedig, felvonva állát csókolta meg.
- Micsoda csodálatos páros~
Megpördülve az asztalon - melytől a barackszínű terítő csak még jobban összegyűrődött - néztem a kék szemekbe. Azokba a tengerkék szemekbe, amik épp előttem lebegtek. Megint nem volt lába...
- Kenny! - boldogan vigyorogtam rá. Örültem neki. Mint egy kiskutya egy új csontnak.
- Hali Cowboy~ hallottam vissza jöttél és gondoltam megnézem megvagy e még! Ohh~ és nézd ki van még a köreinkbe - rögtön köddé vált, majd Butters ölében jelent meg újra - szió szépségem? Hogy vagy? - A kis szőke persze fülig vörösödött, ahogy kedvesen simogatta meg Kenny szőke tincseit. Ez olyan mozdulat amit a macska szeretők nem bírnak megállni.
- Megvagyok köszönöm... - mondta mosolyogva.
- Hányom kell - közöltem a tényt, ahogy felkaptam Pöcköt, majd a zsebembe csúsztatva ugrottam le az asztalról. Két pár. Ráadásul az egyik, majd felzabálja egymást... micsoda... szívmelengetően hányinger keltő. Kösz élet! Tudom, hogy nekem az örök szingliség jutott, de hogy ezt az orromra is dörgölöd. Vagy talán... Red-re pillantottam, aki ismét felemelte a fejét, majd ugyan azzal az ördögi tekintettel vigyorgott rám.
- Azt elfelejtheted szépfiú~ - majd már aludt is.
Na igen... ha ez így marad senkitől, nem fogok normális választ kapni. Valami pedig kellet, mert ez így nem volt állapot. Nem akarok tudatlanul megint bele csöppeni valamibe. Nem lenne semmi hasznom belőle és megint csak újabb dolgok derülnének ki. Újabb hihetetlen dolgok...
Aztán hirtelen feleszméltem. Valami megtörhetné az idillt. Bár ahhoz szükségem lenne egy kis...
- Craig! - a fekete elválva a szőkétől még mindig a karjaiba tartotta. Csak ekkor tűnt föl. Mintha ennek hatása lenne. Arcán egy vörös szív díszelgett, sőt mondhatnám azt szinte világított. Azt ne mond, hogy az ott a Kör ász...
- Mi van?
- Elmagyaráznátok nekem egy-két dolgot? - a fákra néztem és azoknak színes virágaira. Csillogtak akár a gyémánt.
- Nem ér rá? Dolgom van...
- Nem - feleltem, ahogy az egyik fához sétáltam, majd lehúzva ágát fúrtam orromat a szirmok közé. Mint a selyem olyan volt a tapintás. Cirógatót és az az édes virágillat. Tökéletes.
- Na ne! - Kenny kissé lesokkolt mikor látta mit csinálok és felpattanva ismét előteremtette a lábait és felém kezdett rohanni. Ő tudta mit akarok, de sajnálatára elkéset.
- HAPCI!
Megrezzent az egész erdő a tüsszentésemtől és hallottam, ahogy messze a bulinak egy percre még a zenéje is elvész. A macska holdsápadtan nézet rám, míg Craig és Tweek kissé megborzongva. Red nem kelt fel.
- Macska Jancsi! - Az említett ijedten fordult meg, hogy szembe nézzen a végzetével. Szőke haja két coffban volt feltűzve és ruhája most azúrkéken csillogott. Tökéletesen illet a környezethez. Mintha csak direkt erre az alakalomra vette volna fel.
- Marjorine... - nyögte ki, ahogy tovább lépkedett felé, majd végül elbújt a hátam mögött - ezt miért kellet? - kérdezte, ahogy farka szinte az égnek meredt a félelemtől.
- Napot kedvesem - köszöntem oda a lánynak, aki végignézet rajtam, majd kissé elvörösödve szaladt oda hozzám és ölelt át.
- Stan! Jesszus! De örülök neked! Ennyi idióta között van egy normális egyén is - szinte, majd össze roppantott, de mikor elengedett hálásan nézet rám. Olyan szemekkel mint aki köszöni, hogy kiengedték - szóval~ mit keresünk itt?
- Nos ezt szeretném én is megtudni... - néztem ismét a kis párra, ám azóta ők már rég szétváltak. Tweek az asztalnál ült egy kávéscsészével a kezében, míg Craig közvetlen előttem állt már és komolyan nézet rám. Túl komolyan... ami sajnos a végzetem jelenti.
- Nem érdekel kinek a pártját fogod, de azért kellet idehozzalak, mert látni kell a jövőt és egyedül csak te ismered.
- MI? - oké~ csak kicsit ledöbbentő mikor közlik veled, hogy ja igen... te ismered a jövőt. De az már sokkal jobban meglepet mikor csettintett és a tiszta poros és egyben díszes asztal mely tele volt torta maradványokkal és törött porcelánnal egy kettőre eltűnt - nem... a torta nem - majd helyét egy sima kékes színű étkészlet váltotta fel.
- Kell a jövőd! - közölte és kézen ragadva húzott oda, majd egy díszes lökéssel az egyik székre baszot... majd ő pedig mellém ülve nézet rám. Persze a többiek is ugyancsak helyet foglaltak a z újra terített asztalnál és mered szemeikkel engem figyeltek. Minden szempár csak rám tapadt.
- Nem tudok semmit a jövőről... hiába néztek rám... - lesütöttem a tekintettem ám párc pillanat múlva felkaptam és kissé sokkos állapotban dőltem hátra. Ugyanis eltűnt. Mindenki eltűnt aki eddig nézet és egyedül voltam. A vörös fák elszürkültek és az ég sem volt az a gyönyörű kék ami eddig. Szürke. Minden szürke.
- Te talán nem tudsz, de én többet tudok róla, mint sokan hinnék~ - felkelve csaptam az asztalra ahogy a főhelyre néztem.
Tévedtem. Ugyanis mégsem voltam egyedül. A kalapos ott csücsült és a kávéját fogva mosolygott... gonoszul és kegyetlenül. Aztán rájöttem még valamire... hogy talán a látszat néha csal.
~*~
- Hol vagyok?
- Ugyan ott.
- Hova kerültem?
- Sehova...
- Ne hülyéskedj velem! Ez nem az a hely, ahol az előbb voltam! - Persze ő csak nyugodtan nevetett. Mintha nem is történt volna az égegyadta világon semmi. Mintha csak az hogy hirtelen eltűnök és máshova kerülök olyan természetes lenne!
- Nem tűntél el és ismétlem sehol sem vagy! Egy centit sem mentél el arról a helyről, ahova a nyúl leültetett.
- Akkor mégis...? - néztem rá ismét a szőkére. Már nem ivott sem remegett. Mintha kicserélték volna. Egy teljesen más, ember mellet ültem.
- Először is nyugodj le. Nem tartható olyan sokáig fent ez az állapot, mint gondolnád! Viszont elég hosszú beszélgetésnek nézünk elébe, szóval figyelned kéne. Nagyon kéne figyelned, mert új kérdésekre kapsz választ!
- Feltehetem a kérdéseimet? - nyugodtabban foglaltam ismét helyet, ahogy körbe néztem. Senki nem volt itt. Még csak a szél sem fújt. Mintha az összes élő dolog meghalt volna.
- Fel, de én nem adok rá válaszokat. Csak figyelj türelmesen!
Bólintottam. Tweek sokkalta magabiztosabbnak látszott mint azelőtt, ráadásul, mikor zsebéből előhúzott egy francia kártya csomagot és azt földobta még jobban elhittem. A kártyák lassan lehullotak. Némelyik a földre, némelyik az ölembe és volt ami az asztalra eset. Nem nyúltam egyikhez sem. Nem nyúlok inkább bele még félő, hogy utána elszúrnék mindent. Nekem kellenek a válaszok és ezt nem kockáztathatom...
Mikor az utolsó kártyalap is szilárd talajt ért, akkor Tweek ismét elmosolyodva nyúlt az asztal felé. A legközelebbit húzta fel, majd fordította fel.
Pikk hatos.
- Látom a múltat, a jelent, és a jövőt. Tudom mi lesz és mi volt. Ezeket csak a bolondok tudhatják és én elhiheted nem vagyok egy zseni~ de akkor láthatod te is, ha ugyan olyan balfék vagy mint én. Oh~ bocsi ez megvolt - felmorrantam, ahogy ő pedig felkacagva vette fel a lapot és dobta a háta mögé - látom a barátaidat és azoknak sorsát és múltját. Érdekel?
- Mirt róluk mesélsz? Engem a saját dolgom érdekelne...
- Hallgass! - mintha csak bosszú lenne olyat vágott a fejemre, hogy kissé beszédültem tőle - Azt hittem bolond vagy és nem önző. A barátaidét kell látnod, mert a sors fogaskereke ezt mondta, szóval érdekel vagy sem, mert akár vissza is mehetünk.
- Jól van na baszki! Érdekel!
Elégedetten mosolygott, majd felszedve a kártyákat rakta sorba. Szépen katonásan. A lapok sarkai összeértek, ahogy egy kört formáztak az asztalon, végül pedig az utolsó hetedik lapot ennek a körnek a közepébe helyezte. Aztán elkezdődött. Lassan az első kártyához nyúlt, majd felfordította... és rám pedig ezzel a szívbajt hozva. Azon a lapon ugyanis Kenny vigyorgott vissza rám. Éles vicces mosollyal és a kezében egy egyest tartott.
- A kis barátod érted adta az utolsó éltét is. Milyen önfeláldozó - a gyomrom összébb ugrott, ahogy ezt kimondta. Miért? Hisz ez olyan természetes nem? Ez csak egy élet volt... hova lett a többi nyolc? Persze... tudom hiába áltatom magam... miattam történt.
- Nem akartam - suttogtam ám ő csak legyintett, mintha semmit nem jelentene.
- Hidd el, ez még a jobbik eset azok közül, hogy meghalt. Mindegyik halála nyomorúságos volt. Az első háromban gyilkosság áldozata lett. Utána pedig ő végezte magát ki kétszer. Sajnos, hogy a hatodik életét, hogy vesztette el, nem tudni, de az utolsó kettőt pedig feláldozta, másokért. Változott az évek során és igen látom. Meg fog halni a csatában.
A torkomban egy gombóc ragadt, ahogy a kezeim meg a combomon remegtek valami elviselhetetlen érzéstől. Mert... így belegondolva kilenc élet sok. De ő már megjárta a halált. Többször is ráadásul kétszer öngyilkosság... a mindig mosolygós perverz fiú... sajáthalálát akarta.
- A következő, oh~ a kis barátnőd igaz? - Bebe szőke haja össze volt fogva és kinyújtva nyelvét pimaszul mosolygott a lapon. Az ő kezében egy kettes volt - A lány akinek nem voltak barátai, mert mindig másokba látott. Hiába bízott a megbízhatatlanba azok csak kihasználták. Ő is életét fogja veszteni.
Mondta és mondta. Nem tudtam megszólalni. Nem voltam rá képes...
A következő lapon Butters és Marjorine egymásba karolva álltak... a hármas számú lap.
- ...meghalnak...
Craig a négyes.
- ...nem éli túl...
A kalapos volt a következő. Az ötös.
- Ki hitte volna én is a barátod vagyok~ ohh milyen kár, hogy megdöglök.
- ELÉG! - a szívem kalapált. Végzetes sebességgel vert és arcomon a verejték kis cseppekben fojt lefele. Nem mondott semmi hasznosat. Elmondta a múltjuk össze szörnyűségét és végül, hogy meghalnak. Meghalnak a háborúban, ami a világukat sújtja. Mindenki akit szeretek, aki csak egy kicsit is fontos volt a számomra eltűnik... Miért? Mert így kell lennie? Mert egy jós, egy bolond álnok kalapos ezt mondta? Nem akarok neki hinni, ahogy itt semmiben, de kénytelen vagyok... mert most hiába ez csal egy álom, most ez számomra a valóség. Olyan amit nem akarok eldobni. Olyan amit nem lehet eldobni...
- Látom a jövőt. Tudod mi a jó benne? Hogy mindig meglepődőm. Általában két jövőkép van. Jó és rossz. A rossz általában csak egyféleképpen alakulhat, de jó~ ohh ha tudnád hányféle jó jövő létezik! Csodálatosak mind. Tökéletesek, ahogy a csillagok az univerzum és azok a kék ládák bennük! Blue Box! Tökéletes! - mosolygott és szinte szónokolva emelte fel az ujját melyen még mindig a kis csésze lógott. Végül lassan leeresztette és az utolsó laphoz nyúlt a körben.
- Nem akarom tudni ki van alatta - csodálkoztam magamon, hogy tudok még beszélni. Kiszáradt a szám és levegőt is nehezen kaptam. Mintha fuldoklottam volna... de talán így is van. Megfulladok attól ami rám vár. Kibírnék végtelen mennyiségű dolgozatot. Túlélném az egész életemet anyám nyakán és akár a meg is halnék, csak azért, hogy nekik semmi bajuk ne legyen. Bármit, hogy megállítsam a háborút. Akármit...
- Ez az utolsó... nocsak - felkaptam a fejem és egyenesen a zöld szemekbe néztem melyekben most nem az a ragyogás tükröződött hanem a tanácstalanság.
- M-mi történt? - féltem feltenni a kérdést ám nem kaptam rá választ. Pontosat nem.
- Mégis ki a fene vagy te? - nézet fel rám, hitetlenkedve és pedig tanácstalanul pislantottam vissza. Mégis miről beszél? Eddig őrülten kacagott most meg azt sem tudja ki vagyok? - Az lehetetlen, hogy te lennél... nem az kizárt!
Felpattant és a zsebeiben kezdett el kutatni. Az összest megnézte és higgyetek nekem, nem egy darab volt a ruháján. Csak kívül tizenhármat számoltam és ezt is csak a nadrágján. Aztán végül úgy a huszadiknál, felkiáltott és előhúzott belőle egy... na ne!
- Ilyen nincs - kaptam ki a kezéből a kis órát. Azt az órát amit álmomban láttam! Pöcök mása és mégis... a felírat a hátoldalán, a visszafelé ketyegés és...
Nyeltem egyet és megnyomtam a kis gombot. Azt hittem nem fog kinyílni és soha nem tudhatom meg, mi is volt a belsejébe... hogy örökre elvesztem azt az emléket... de mégis kinyílt. Kipattant és mintha egy halk elfojtott sóhaj is vele együtt ment volna a távolban. Ujjaim rá fonódtak és ahogy kinyitottam a gyomrom egyre kisebb lett. A torkomban dobogott a szívem, majd végül lehunytam szemeim és mikor kinyitottam ismét belenéztem.
Egy fénykép.
Egy fiú képe.
Egy vörös hajú fiú képe...
- Itt a hatodik személy aki a legkedvesebb számodra - átadta a lapot is. A kártyalapot melyen ugyan olyan mosoly köszöntött vissza, mint a kis képen. Egy különbség volt a kettő között. Mégpedig pontosan tíz év. Múlandó tíz év...
- Ez Kyle - közöltem a tényt, ahogy hol a kisfiút, hol pedig a tinédzsert figyeltem.
- Igen. Ráadásul ő nem fog meghalni... - a kő leeset a szívemről, mikor ezt kimondta, mégis nem hagyod nyugodni, mert az amit láttam a szemében mindent elárult. Valami rosszabb fog történi Kyle halálánál - de, te meg fogsz halni.
Felfordította a középső lapot is, melyen én voltam. Lehunyt szemekkel és a szívemben egy tőrrel. A tőrt pedig tartotta valaki. Egy ismerős. Egy ember akiről elfeledkeztem és akit és szuper barátomként szeretem.
- És a végzetedet ő hozza meg!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
ugte nem mered megtenni? ugye nem...milesz zsegény kenny cicávaaal? xd
MEgdöglik *-* na jó~ majd meglátjuk mi lesz >3<