Párosítás :: StanXKyle (megemlítve) Korhatár :: PG-13 Fordítói megjegyzés :: Ismételten egy fordítás. A történet főszereplője Stan, akinek az élete teljesen megváltozott hála egy tragikus balesett miatt. Ajánlom mindenkinek, hogy elolvassa ugyanis egy igen szívfacsaró, kedves történet.
"Ha egy barátom meghalna, nem tudom, hogy mit tennék."
Stan emlékezett, hogy egyszer mondta ezt, bár soha nem gondolta, hogy ténylegesen is át kell élnie majd egy olyan helyzetet. Persze Kenny hajlamos volt a véletlen halálokra, néha tartós hetekre vagy az egyenletes hónapokra, de mindig visszatért. Nem illeszkedett bele abba a kategóriába. Mikor Stan arra gondolt, hogy egy barátja meghal, mindig valaki másra gondolt, aki nem támad fel; mint a legjobb barátja, Kyle, de valljuk be, csakis rá gondolt ezen a téren.
"Te vagy az én Szuper Legjobb Barátom."
Igazság szerint azt gondolta, hogy mindig lesz egy mód, hogy megmentse a napot, amikor ez meg fog történni. Végül is neki és a barátainak is sikerült több száz alkalommal megmenekülniük. Mikor a dolgok mindig rosszra fordultak, valahogy mindig találtak egy kiskaput, amin kimehettek, majd élték tovább vidám életüket.
- Most akkor mért állok a temetőben a síkövedet nézve és a nevedhez beszélve? - mondta. - Annyira sok alkalommal megmentettem a világot. Miért nem menthettelek meg? Miért nem tudtam itt tartani a legjobb barátomat...?
Lassan felemelte a kezét, hogy kitörölje a könnyeket a szemeiből, azután megfordult és kivonult a temetőből. Nem szeretett sokáig ott maradni. Egy éve a halála óta majdnem naponta látogatta meg Kyle-t, de szívében a szomorúságot ez sem könnyítette meg. Mindig úgy érezte, mintha csak 1 órával ezelőtt fektették volna bele a földbe barátját. Mikor meglátta sírkövet, szívébe egy olyan fájdalom költözött, ami mintha soha nem akarna elmúlni, és minden egyes látogatásával a fájdalom csak egyre nőt. De soha nem tudta magát rábeszélni, hogy ne jöjjön ki ide. Megígérte neki, hogy mellette lesz, és ennek az ígértének soha nem fordított volna hátat.
Ahogy kivonult a kapuk alatt, könnyek futottak ismét a szemébe, majd mint már oly sokszor, felidézte azt a napot, amikor először ment el a doktorhoz.
*****
- Stanley, - kezdett bele a doktor. - Kyle nincs valami jól.
- De mégis mi a baj? - válaszolta, miközben fejét feljebb emelte zavarában. - Maga orvos, vagy nem? Az orvosok segítenek másokon.
- Kyle-nak már nem igazán lehet segíteni, Stan - mondta, miközben lenézett az asztalokon lévő papírokra, ezzel is elkerülve, hogy találkozzon a tekintetük. - Ma reggel ismét hányt, új vesére lenne szüksége, ugyanis amit Erictől kapott, azt a szervezte kezdi visszautasítani.
- D...de... - Stan csak dadogott, képtelen volt felfogni az igazságot. - Kyle a legjobb barátom... az egész világon!
- Sajnálom - mondta halkan a doktor. - Hacsak nem történik valami csoda, nem tudunk sokat tenni érte. Sajnos az egyetlen donor a környéken Eric Cartman, és ha mégis segítene nekünk, nem tudna, hisz neki is szüksége van egy vesére.
- N-nem! - nyögte ki Stan. - Kyle nem halhat meg! Kyle nem halhat meg!
Az orvos szívébe fájdalom nyilallt. de nem szólalt meg.
*****
Megállt, majd vett egy mély levegőt. Ahogy visszagondolt, egy gombóc keletkezett a torkában, majd lassan lecsúszott a mellkasába. Hirtelen nagyon nehéznek érezte azokat a lépéseket, amiket idáig megtett. Reszketve ült le a járda szélére, majd kezeit arcára tette. Könnyei ellen küzdött, hogy ne törjenek fel, mint valami vulkán, hisz tudta, ha mégis megtörténne, zokogni és jajgatni kezdene egyenesen ott a járdán, és ez volt az utolsó dolog, amit igazán akart. Sokáig tartott így is, hogy megszokja, hogy barátja elment örökre.
- Kyle - nyögte bele a kezeibe. - Sajnálom.
Fejét azok az emlékek árasztoták el, amikben megfordult Kyle. Ha elsétált valahol, vagy ha valami hülyeségen törték a fejüket, ő mindig ott volt és támogatta Stant. Lassacskán egyre több és több emlék úszott a szemei elé. Ahogy így visszagondolt, természetesnek tartotta, hogy Kyle mindig vele van. Azt gondolta, majd együtt töltik el boldog életüket, mint legjobb barátok. De vajon tényleg azok voltak? Stan nem sokszor mondta neki, de magában mindig is fontosnak tartotta a köztük lévő kötelekét, és bár sokszor kerültek veszélybe, Stan képes volt kockáztatni saját életét e miatt a kötelék miatt. Számára minden egyes perc barátjával ajándék volt, de ezt az ajándékot el lehet venni?
- Teljes szívemből szerettem Kyle-t. - Stan csendesen káromkodott egyet. - Szeretem őt.
Számomra olyan volt, mintha a családom lenne, ez nem jelent semmit?
- Semmit - szólalt meg egy mély hanga fejében, ami kicsit hasonlított Kyle-éra. - Valaha is elmondtad neki, mennyire fontos a számodra? Ha a legjobb barátod volt, nem kellett volna elmondanod neki?
Stan nem válaszolt, hisz a válasz tisztán látszott az arcán: nem. Ennyi sok éven át, amíg ismerte, nem volt mersze megmondani neki azt két szót, amitől lelke megkönnyebbült volna.
"Szeretlek, Kyle."
Sokszor nevezte legjobb barátjának, és azt hitte, ennyi épp elég. Ezen kívül volt egy régi mondás, miszerint a tetteink beszélnek helyettünk. Stan próbálta megmutatni Kyle-nak hogy számára sokkal többet jelent, mint mindenki más. Ennyi nem volt elég? Ugyanis azt a két kibaszott szót soha nem tudta volna a szemébe mondani.
- Ez a módszer működött? - A hang ismét megszólalt, gúnyos hangon, de a mondat végére hangja igen lágy lett. - Hiába beszélnek a tettek, ha a másik fél nem veszi a lapot. Ezen kívül meglepődnél, milyen jól esett volna a másiknak hallania az igazat.
Stan elgondolkozott ezen, majd felkelt a járdáról és háza felé vette az irányt. Lépteit meggyorsította, és ahogy csak tudta, leszegezte fejét, hogy ne lássák könnyeit. Nem akarta, hogy sajnálják, hisz jól tudta mit beszéltek az emberek Kyle temetése óta. Néhány ember azt állította, hogy barátja elvesztése óta az életét is elvesztette, és milyen igazuk volt! Ezt persze nem nagyon akarta kimutatni, de néha úgy érezte, hogy egy mély gödör szélén egyensúlyozik, majd egyensúlyát elveszítve belezuhan a nagy sötétségbe.
Azért Isten sem volt valami irgalmas. Oh, nem. Teljesen helyesnek vélte, amikor Kyle Isten ellen fordult, és mostanra Stan is így látta. Úgy érezte, hogy akit már nem akar a földön látni, azt, mint egy kisgyerek, elintézte. Megfogja nagyítóját, fölé helyezi, majd a személy lassan szétporlad, és ezt mind egy csepp irgalom nélkül teszi. Kyle egész életében hitt Jehovában, és ez a csodálatos Isten mit tett? Elővette a nagyítóüvegét, és Kyle fölé helyezte.
Családja nem nézte ezt jó szemmel, majd elhívták Maxi atyát, hogy beszéljen vele. Jól emlékezett arra a beszélgetésre.
***** - Stan, - mondta, miközben leült Stannel szemben az asztalnál, mögötte apja állt aggódó arccal - a szüleid azt mondják nekem, hogy hitválságod van.
Stan dühösen nézett rá. Ez a fickó most komolyan azért volt itt, hogy megpróbálja meggyőzni, hogy Isten tisztességes volt? Képes lenne Isten szeretetéről és kedvességéről prédikálni? Ne röhögtesse már.
- Ez nem egy hitválság - vetette oda a papnak. - Nem lehet az, hisz már nincs hitem.
- De, ez egy válság, fiam - vitatkozott tovább.
- Nem - válaszolt Stan, de hangjában még mindig érzéketlenség és laposság tükröződött. - Ez nem. Ha hitválság volna, akkor még lenne bennem egy kicsike, de higgyen nekem, már nincs semmi hitem Istennel szemben.
Maxi atya úgy érezte, mintha direkt Stant hívták volna meg, hogy prédikáljon neki. A fiú nem nagyon tisztelte az atyát, most meg, hogy itt papol neki, még jobban leszarta a fejét. A pap is elmondhatta, hisz nem nagyon volt ínyére, hogy egy ilyen kisgyerek megengedje magának, hogy így beszéljen vele. Valójában csak az tartotta itt, hogy kicsit kedvelte Stant, és segíteni akart neki. Ám a fiú jobban örült volna, ha a pap meg sem kísérli folytatni a beszédét, hanem elmegy. De nem így lett.
- Stanley - kezdett bele újra az atya. - Én...
- Stan - mondta komoran a fiú. - Senki ne nevezzen engem Stanley-nek a szüleimet kivéve.
- Stan. - Maxi atyában forrt a düh, de megpróbált higgadt maradni, majd egy mély levegő után folytatta. - Tudom, hogy mostanában sok dolog történt veled, és ami különösképpen oka viselkedésednek, az Kyle...
Ahogy kimondta Kyle nevét, Stan azzal a lendülettel ugrott föl az asztaltól, s mérgében még a széket is felborította.
- EGY OK?! - ordította. - Elmondja nekem, hogy mi az OK? Talán az, hogy Kyle-nak a veséi felmondták a szolgálatot, ráadásul kétszer is! Vagy mert cukorbeteg volt! Vagy talán az, hogy többet betegeskedett, mint a többi gyerek! A maga drága Istene az OKA, hogy ilyen gyengévé tette a legjobb barátomat!
A pap szinte csak tátotta a száját. Senki soha nem mert hozzá így beszélni. Azt gondolta, ha elhiteti mindenkivel, aki bűnt követett el, hogy a pokolba kerül, és csak ő oldozhatja fel őket, tisztelik majd és félni fognak tőle. Soha nem gondolta volna, hogy pont Stan fogja őt semmibe venni.
- Én...uh... - dadogott. - Biztos vagyok benne, hogy van valami más ok. Hisz kik vagyunk, hogy megkérdőjelezzük az urat? Hisz nem hiszem, hogy miatta...
- Megmenthette volna - vágott közbe Stan, mit sem törődve azzal, hogy Maxi éppen beszélt.
- Nos, nagyon sajnálom, hogy így érzed. - Az atya megértette, hogy mért érzett így a fiú, de nem akarta elfogadni azt a tényt, hogy igaza van. Végül is, a keresztes vitézek meghódították Európa legnagyobb részét Isten nevében. Ő milyen katolikus volna, ha megengedné magának, hogy felülmúlja egy iskolás fiú? Micsoda szégyenletes gondolat! - Isten biztos okból tette, amit tett, bár szerintem te még nem értheted ezt.
Stan dühösen bámult előre, de nem válaszolt. Maxi ezt észrevéve újra próbálkozott. Kinyitotta könyvét, majd olvasni kezdett.
- John kilencévesen a piszokban ült, és könyörgött egy kis pénzért. Sokan kérdezték őt, hogy miért teszi ezt, hisz ez megalázó volt. Elmehetett volna dolgozni, de ő bízott Istenben, hogy egyszer megsegíti. Egy nap viszont megvakult. De ő mégis hitte, hogy Isten okkal tette ezt. Végül megfázott, majd kórházba került, de ő igy sem fordult el Istentől. Minden nap hirdette nevét.
- Mi lett a sráccal? – kérdezte Stan, mert nem nagyon értette a lényeget.
-Meghalt tüdőgyulladásban.
S tan pislogott párat, de arcán még mindig semmilyen érzelem nem volt kivehető.
- És? - kérdezett.
- És? - ismételte meg az atya. - Mit gondolsz? A lecke, amit megtanultunk itt, az, hogy isten néha emberekkel olyat cselekszik, hogy azzal csak jobb sorsra jutassa őket, és dicsőítsék a nevét. Ugyanaz igaz lehet Kyle-ra is.
- Ez borzalmas - mondta Stan. - Ugye nem gondolta, hogy ettől a kis történettől jobban érzem magam?
- Hát...
- Az, amit most elmondott nekem, az nem érdekel - kezdett bele Stan, de hangját egyre feljebb és feljebb vitte. - Isten csak azért teszi az emberek életét szarrabbá, hogy dicsértessék a nevét? Elég beteg lehetsz, vagy kibaszotul ugratsz engem?! Ha ez a kis prédikálás arra volt jó, hogy újra hinni kezdjek, hát nem jött be. Sőt, amit elmondott, bizonyítja az én szempontomat, miszerint Isten egy gyerek, aki azzal tölti napjait, hogy egy nagyítóval égeti az embereket! Most meg azonnal tűnjön ki a szobámból, és hagyjon békén!
Maxi atya felkelt, majd szószerint kiviharzott a házból. Randy megrázta a fejét, majd soha többet nem akarta Stan véleményét megváltoztatni az Úrral kapcsolatban.
*****
Stan ahogy elérte a házát, szó nélkül felment a szobájába anélkül, hogy szólt volna bárkinek. Nem volt hangulata, hogy a napjáról kérdezzék, vagy szülei elkényeztessék, hogy így is könnyebb legyen neki. Mindig ezt csinálták, ha visszajött a temetőből. Ha mondjuk suliból jönne haza, ugyanúgy kezelnék, mint minden más gyereket. Feltennék neki a fontosabbnál fontosabb kérdéseket. De nem. Szülei aggódtak miatta, így nem nyaggatták azzal, hogy "csináld meg a háziidat", vagy ilyesmi. Csak néha mellé ültek, és beszélgetni akartak vele.
A családban Shelly volt az egyetlen, aki túllőtt a célon. Stant azzal vádolta, hogy barátja halálát csak kihasználja, hogy szüleik csakis rá figyeljenek. Stan ezt a kijelentést soha nem bocsátotta meg nővérének. Mikor első alkalommal mondta ezt neki, Stannek nem volt lelkismeret-furdalása, amikor úgy elkezdte verni Shellyt, hogy annak jó pár csontja, és még az orra is eltörött. Egyetlen mázlija az volt hogy, Stan elméjében valaki megálljt parancsolt. Majd Kyle mosolygós arca követte a hangot, amitől kicsit lenyugodott, hisz tudta jól, barátja nem akarná ezt.
Stan hátizsákját a sarokba dobta, majd ágya elé lépet és letérdelt. Minden este megcsinálta ezt, mondhatnánk, ez neki egy kis rituálé. Most, hogy így végignéznénk rajta, olyan, mintha imádkozna, de higgyétek el, minden hitét kivetette magából, így esze ágában nem volt Istennel beszélni. Bármilyen gyerekesnek látszott így, az ágya előtt, számára kihagyhatatlan volt, hogy ne köszönjön el barátjától, és ne mondjon neki jó éjt. Szívében a fájdalom enyhült, ahogy kimondta a szavakat, hisz tudta, valahol máshol Kyle hallja őt.
- Ez is egy rohadt nap volt - mesélte Kyle-nak, miközben szemeit becsukta. - Minden nap nélküled ebben az életben. Nem is tudom elképzelni, hogy idáig hogy boldogultam nélküled. Amit érzek, az fájdalom és üresség. Tudom, hogy nem akarsz így látni, de minden nap látlak az álmaimban, és az iskolában, meg minden nap látom magam mellet az üres padot, amiben neked kéne ülnöd. Mikor a suli elkezdődött, sikerült elérnem, hogy ne üljön oda senki, még egy szukát is sikerült elüldöznöm.
- Egyre több ember gondolja azt, hogy őrültté váltam. Nem értik, mért beszélgetek veled a temetőben, és mikor hazajövök, itt is hozzád beszélek. Anyu és apu azon gondolkoznak, hogy beraknak valami kórházba. Nem mondták el nekem de, hallottam a minap őket suttogni, sőt mikor kimegyek vízért, az ajtónyíláson hallom a hangjukat. Azért hagyják résnyire az ajtót, hogy hallják, ha mondjuk éjszaka elkezdenék sírni.
Éjszaka Stan tovább mesélt Kyle-nak. De ahogy múlt az idő, már nem térdelve, hanem az ágyából emlékezett vissza. Minden emlékét szerette volna megosztani barátjával, kivéve egyet, amire nem szeretett visszagondolni...
***** - Stanley, - kezdett bele Sharon - nem is tudom, hogy mondjam el...
- Mi...mi? - Stan ijedten és gyorsan tette fel a kérdéseket. - Valami történt Kyle-lal? Kyle jól van? Kyle...
Sharon kezét fia szájára tette. hogy elhallgatassa. Majd másik kezével megfogta az övét.
- Stan, - kezdte lágyan - az orvos azt mondta, valószínleg nem lesz műtét. Sajnos nincs semmilyen vese a környéken, ami Kyle-nak jó lenne, és még akkor is, ha lenne, az, amit Erictől kapott, az sem tökéletes...
Nem tudta tovább folytatni, szemeiből patakostul elkezdtek folyni a könnyek, majd férje vállán keresett vigaszt. Stan, ahogy végignézet anyján, kezdte felfogni, hogy mégis miről van szó. Kyle meg fog halni. Akármennyi gyógyszert tömnek belé, akármilyen csodaműtéten esik át, szervezte ezt nem bírná. Meghal.
Képtelen megbirkózni ezzel. Felpattant, majd kifele kezdett el futni, könnyek hullottak szeméből, ami útját még jobban elvakította. Nem érdekelte anyja kiáltása. Nem tanult Kenny esetéből. Vagy csak nem is akarta látni Kylet, már ő sem tudja. Kifutott a kórházból és érezte, hogy hó a lába alatt ropog. Hallotta a távoli kiáltásokat, amik hozzá szóltak, de nem érdekelte. Nem tudott segíteni barátján. Szidta Istent, és azt akarta, hogy végre felébredjen ebből a rossz állomból, és minden úgy legyen, ahogy rég. De nem történt semmi, és a kis elméjének ez túl sok volt. Nem akart kórházakkal foglakozni, sem betegségekkel, sem halálla.
-Csak futni akarok - mondta magának, miközben az éjszak felszállt.
Órákon keresztül futott, miközben nem törődött azzal, hogy a tüdeje égett, vagy hogy a szíve veszélyes sebességgel kopogott, vagy éppen az oldalában egy igen nagy szúró fájdalmat érzett. Futott, és el akarta fejteni a múltat. Legelőkön keresztül, majd végül beért a városba. Néhány ember megállt, hogy megbámulja, majd magában feltette a kérdést, vajon mért fut? Könnyei még mindig folytak, és nem zavarta őt, hogy az emberek bámulják. Egyet nem akart, hogy bárki keresztezze útját. De hibába, az emberek meg akarták állítani, de ő nem engedte. Hisz nem értik, a legjobb barátja meghal.
Végül egy rönknél ült le. Kicsit később vette észre, hogy ez a fatörzs ugyanaz volt, mint mikor Kennyt hagyta ott. Itt gyújtott meg egy tehénszart, és itt gondolkozott el azon, hogy az élet milyen igazságtalan. Itt mesélt neki Chef bácsi arról, hogy Isten mért is teszi azt, amit tesz. De úgy látszik, mondandója nem volt hatásos, ugyanis Stan ugyanúgy mint akkor, most is elfutott. De jól tudta hogy, most a kórházban kellene lennie. Kyle-t kellene felvidítania, és elmondani neki, hogy milyen fontos a számára. De nem ezt tette. Elszúrta, megint...
*****
Magában befejezte az emlékek nézését, majd levetette magát az ágyra. Párnáját arcára húzta, majd beleordított. Így ki tudta engedni kicsit a gőzt, plusz elmondhatta Kyle-nak, mennyire hülye volt. Nővére a falat ütötte, hogy hagyja már abba, mert zavarja, de Stan nem különösképpen figyelt rá. Nyugodtan átjöhetett, és megverhette, nem izgatta, hisz tudta, megérdemli. Az sem érdekelte, ha megöli őt, hisz minek éljen, ha már nincs itt semmi, ami miatt létezni kellet. Semmi...
Néhány nappal később elsétált a várost áthidaló hídhoz. Különlegesnek tartotta ezt a helyet, hisz ha szomorú volt, vagy ha bántotta valami, mindig ide sétált le. Érezte, hogy valamit kisugároz neki, de nem tudta volna megmondani, hogy energiát-e, vagy valami mást.
- Remélem, örülsz - gondolta szomorúan. - Nem állt szándékomban ide jönni.
Hirtelen dörgött egyet az ég, és az idő elég szelesre váltott. Az ég felvett egy sötétebb színt, majd ismét egy hideg fuvallat söpört végig, jelezve Stannek, hogy húzzon haza. Az az igazság, hogy valójában Stan esőben akart lenni. Oh nem, már kinőtte a Goth-stílust. Azért szeretett volna kint maradni, mert úgy érezte, a lelkében pont ugyanilyen viharok fújnak, és bár ez kívülről nem nagyon látszott, belül annál is inkább.
Stan ismét leült egy farönkre, majd visszagondolt, mennyi hülyeségben vettek részt Kyle-lal. Alsónadrággnómok, repülő csészealj, mindenféle vallási kultusz és összeesküvések, de ezt a sok mindent is csak azért tudták átélni, mert barátok voltak. Nem ez már több volt, mint barátság. Stan testvéreként szerette.
*****
- Oh - nyögött egyet Stan. - Kyle, nekem sokkal több vagy, mint egy barát. Egy olyan testvér, akit én soha nem kaphattam volna meg.
Hirtelen gondolatai rendeződni kezdtek, majd kis hatásszünet után felpattant a rönkről, és a kórház felé vette az irányt. Tudta, hogy nem hagyhatja cserben testvérét holmi tehénszar nézése miatt. Ezen kívül még el is akart búcsúzni, hisz tudta, nem lesz rá több alkalma. Ahogy futott, magában kérlelte Istent, hogy időben érjen oda. Soha többet nem kért volna semmit, ha ezt az egyet teljesítette volna neki.
Kivágta az ajtót, majd egyenesen Kyle szobája felé haladt. Ahogy belépett, kicsit megnyugodott, hisz látta, barátja még mindig él, ha életnek nevezhetjük ezt. Ugyanis már csak egyetlen egy gép tartotta életben, mivel veseátültetésnek már nem lett volna haszna. A gépet viszont csak azért nem kapcsolták le, mert Sheila és Gerald még nem búcsúzott el. Nem akartak elbúcsúzni fiuktól. Stan feltételezte, hogy bár egy gép tartja életben, még mindig él. Bár teste nem volt több, mint csak egy test. Gondolkodni, érezni nem tudott.
-Isten. - Stan esedezett, miközben megfogta Kyle élettelen kezét. - Uram, kérlek!
Isten nem válaszolt, és amikor Sheila és Gerald aláírták a papírokat, amik felhatalmazzák a doktorokat, hogy elengedjék Kyle-t, Stan elvesztett mindent, beleértve Istenhez való hitét.
*****
Stan bőrig ázott, mire hazaért a sétájáról, de nem érdekelte. Az anyja, rögtön ahogy meglátta, rászólt, hogy mért játszik az esőben, csak nem a halálát akarja. Az igazság az, hogy csak ennyire emlékezett anyja mondókájából, ugyanis nem volt nagy kedve azt hallgatni, hogy mekkora egy hülye. Így ami bement az egyik fülén, az rögtön távozott a másikon. Amit igazán akart, fölmenni a szobájába, átöltözni, majd lefeküdni és aludni. Mikor aludt, legalább nem érezte azt a fájdalmat, mint napközben. Azt is gondolta, hogy emo lesz, így legalább volt oka a szomorúságának.
Mikor végül elérte hálószobáját, gyorsan átöltözött néhány szárazabb ruhába. Mikor végzett, íróasztalához ment, majd a legfölső szekrényből kivette legnagyobb kincsét: egy képet. Ő és Kyle voltak rajta, ahogy ölelkezve vigyorognak. Szerette ezt a képet, hisz ez volt az egyetlen dolog, ami legalább egy kis mosolyt tudott hozni a szájára.
Ahogy végignézett magukon és mosolygós arcaikon, szíve megtelt szeretettel. Ilyenkor olyan emlékeket is fel tudott hozni, melyeket a bánat és a fájdalom temetett el. Ottalvós bulikat, titkos fiúbeszélgetések, amiket soha senkinek nem mondtak el. Az is feljött, mikor a Guitar Herovaljátszottak. Ez az emlék hirtelen igen élénk lett benne.
- Te voltál a legjobb - mondta, miközben szeretetteljesen tapogatta a fotót. - Te...
-Stan? - Hirtelen valaki megszólalt mögötte. Szíve majd kiugrott a mellkasából. Ez Kyle hangja volt! Számára olyan volt ez a hang, mint valami mézédes zene!
- Kyle?! - kérdezte, miközben megpördült a tengelyén. Szinte a másodperc töredéke volt csupán, míg látta barátját, ahogy ott áll előtte, majd pislantott egyet, és Kylenak már csak hűlt helye, és újra egyedül volt a szobában
- Oh, Kyle! - mondta, majd egy kis patakot indított útjára a szeméből. Kezeit ismét arcára tette, ahogy lassan a földre guggolt. Érezte, ahogy a kis könnypatakok végigszánkáznak kezén, majd a padlóra hullnak. Szívét újból elöntötte egy újabb, és sokkal rosszabb fájdalom.
Ahogy Stan ült az íróasztalánál, és azon az éjszakán álomba sírta magát, ezer kérdés furakodott be az elméjébe. Kyle vajon amiatt halt meg, mert diétás Cola helyett simát hozott neki, és emiatt a cukra csinált valamit? Vagy valami baktériumot adott át, és az miatt reagált hibásan a veséjére? Vagy tán a suliban kaphatott valamit? Vagy egy olyan vírust adott Kyle-nak, ami megölte?
- A doktorok azt mondták, hogy a veséi miatt halt meg, amik ismét felmondták a szolgálatot - gondolkodott el. - De mi okozta ezt? Én voltam? Mi van, ha megöltem a legjobb barátomat?
Elaludt miközben sírt, és ezekre a hátborzongató dolgokra gondolt. Szomorú, de nem ez volt az első ilyen esete, hogy így aludt el.
Álmosan ébredt fel, ahogy anyja benyitott hozzá. Fájt a háta, hisz az íróasztalnál aludt el. Feltekintett anyjára, aki elkezdte az aznapi mondókáját. Stant persze nem nagyon izgatta, ahogy anyja bejön, majd veszekedni kezd vele azon, hogy miért nem az ágyban alszik, vagy hogy a csurom vizes ruhát miért a padlóra rakja. De ahogy tegnap is, egyik fülén be, másikon ki. Gyorsan magára kapott valamit, majd kifelé indult el a házból. Hallotta, ahogy Sharon még utána üvölt, hogy mondja meg, hogy hova megy, de nem válaszolt. Csak el akart menni, hisz itt minden Kyle-ra emlékezteti. Ez miatt pedig már soha nem lesz olyan, mint régen.
Megragadta a biciklijét és egyenesen előre tartott. Nem igazán érdekelte, hogy hova jut, csak ne kelljen itt maradnia. Azt se bánná, ha Californiába, vagy egyenesem Denverhez menne. Sőt, talán körbekerékpározhatná az országot. Chicago, New York, Philadelphia, Miami; mind előtte voltak, csak rá vártak. Már csak pár utca, és már kint is lenne a városhatárnál, aztán...
- Aztán mi? - Ismét megszólalt a hang a fejében. - Biciklizel egy darabig, amíg egy gyilkos vagy egy gyerekmolesztáló felvesz téged? Mész, amíg a rendőrök elkapnak és visszahoznak, mint egy körözött bűnözőt? Nagy tervek, Stan. Elment az a csepp józan eszed?
- Ez Kyle miatt van, mert meghalt - válaszolta.
- Nem. - A hang tovább vitatkozott. – Éppenhogy cserben hagyod magadat.
- Fogd be!
Egyre gyorsabban hajtott, és már nem járt messze a határtól. Még pár keresztutca, és ott is van. Áthajtott egy utcán, nem is gondolva, hogy jöhet-e kocsi. Hogy őszinte legyek veletek, nem is
érdekelte, hogy elüti-e az autó.
- Baszd meg ezt a szarfészket! - üvöltötte, ahogy egyre jobban hajtotta a pedálokat. - Baszd meg!
Stan, hogy elmegy-e a városból, vagy megáll-e a határnál, nem tudom, sőt, talán soha nem is tudom meg. Ugyanis útját egy hosszú kocsi gátolta. Egy fekete halottaskocsi gurult egyesen a temetőbe. Kicsit arrébbnézett, majd meglátta a földön lévő vért. A hideg futott végig a hátán. A kocsi igazán lassan gurult, így leszállt a bicikliről.
- Nem akarom ezt nézni - gondolta szánalmasan.
- Nem is kell - javasolta a hang, - Fordulj meg, hisz nyugodtan haza tudsz menni.
Stan nem válaszolt. Agyát teljesen elöntötte a kétségbeesés, és úgy érezte, mintha a kocsi felé gurulna. Benne egy olyan hátborzongató rakománnyal, amit ájulás nélkül úgyse tudott volna megnézni. Lassan hátrálni kezdett, és ahogy tudta, a falhoz nyomta magát.
*****
A gyászolók mind feketébe voltak öltözve. A ravatal körül ültek, és magukban sírtak, és elbúcsúztak. Majd egy kisebb nyikorgás rázta meg a helyet. Mindenki hátrafordult, ahogy látták bejönni Stant. Sapkája nem volt rajta, így haja össze-vissza állt. Ruhája gyűrött volt, szemei vörösek és duzzadtak a sok sírástól. Senki nem állt föl, hogy odamenjen hozzá. Csak néztek, ahogy odasétál a koporsó irányába.
- Kyle - mondta lágyan, miközben kezét végigfutatta barátja hideg arcán - Te...te...
Felordított, majd elvesztette a fejét. Még ő maga sem tudta, mit tesz, csak érezte, hogy egyre és egyre közeledik Kyle-hoz, majd csókot lehelt barátja hideg, dermedt arcára. Sajnálkozóan nézett magára, hisz nem tanult a leckéből, így el se tudott búcsúzni Kyle-tól. Sheila annyira meg volt döbbenve, hogy kezét szája elé tette.
- Sajnálom - sírta. - Annyira sajnálom!
Gerald odasétált hozzá, és megpróbálta elvinni onnan, de Stan, mint egy kisgyerek, leült, és belekapaszkodott a koporsóba. Végül Gerald és Randy hozták le onnan közbe, pedig megpróbálták vigasztalni.
- Ne tedd ezt - suttogta Randy. - Gyere, Stanley.
- Kyle nem akarta volna ezt - mondta neki Gerald.
- Ő jéghideg! - sírta Stan, ahogy egyre távolabb került barátjától. - Fázik! Valakinek fel kell melegítenie! Nagyon könnyen beteg lesz, hisz a többi gyerekhez képest könnyen elkap mindent! NE ENGEDJÉTEK MÁR, HOGY MEGFÁZZON!
Az utolsó dolog, amire Stan emlékezett, hogy a koporsó ajtaja bezárul, és Sheila és Sharon összeomlanak egymás vállára.
A következő két napot ágyában töltötte és aludt. Mindezt nem csak azért, mert fáradt volt, közbejátszott a szívfájdalma is. Nem lehetett ott a temetésén, és bár mindenki mondta neki, hogy Kyle is így akarta volna, nem hitt nekik. Talán ez miatt járt ki utána minden nap a temetőbe. Érezte, hogy megint cserben hagyta Kyle-t. Bocsánatot akart kérni a legvégén tőle, hogy cserbenhagyta, de elszúrta megint. Lefeküdt, majd azon gondolkodott, milyen barát vajon?
- Nem érdemeltem meg őt - mondta magának gyakran. - Én voltam a legrosszabb b-b-barátja..
Stan még várt egy kicsit, hogy elmenjen a gyászmenet, majd hazafelé tartott, közben magában kántálta Kyle nevét folyamatosan. Ahogy hazaért, anyja rögtön letámadta, és ebben apja is segített neki. Leültették, majd elmondták neki, hogy bár ők is sajnálják, hogy Kyle meghalt, mégsem lehet Stan ilyen önző és rosszcsont gyerek, és ezt ők nem képesek tolerálni. Mondanom sem kell, Shelley rózsaszín felhőkben úszkált, hisz imádta, ha testvérét megbüntetik, majd, hogy teljesen legyen az öröme, jól gyomron vágta Stan-t.
Lefeküdt ágyába, és mivel nem jött álom a szemeire, gondolkodni kezdett a lenti beszélgetésen. Vajon tényleg olyan önző, mint azt mondják? Soha nem gondolt erre azelőtt, rádásul azért is, mert soha nem volt önző alak. Mindig segített másokon, és ha kérték sem fordított hátat. Mindenki mondta anyjának, hogy milyen jó gyerek, és ilyennek kéne lennie a többi gyereknek is. Most meg csak egy önző kis fattyú? Rendben, fel volt dúlva Kyle miatt, de soha nem akarta, hogy mindenki más utálja őt, vagy hogy csak a negatív kisugárzását lássák.
Vajon mi lett vele? Vajon Kyle mit gondol?
*****
Mikor Stannek végül sikerült elaludnia, olyan álomban volt része, mint még soha.
A tanteremben ült, egyedül csak Kyle állt a tanári asztalnál. Egy krétát fogott, és arcán egy igen fura grimasz ékeskedett. Feldobta a krétát, majd az, ahogy leesett a földre, negyedekre tört.
Felvette az egyiket, majd felvésett egy szót a táblára:
'Önző'
- Ki tudja elmondani nekem, hogy ez a szó mit jelent? - kérdezte, miközben megfordult, és Stanre nézett, aki nem emelte fel a kezét, vagy csak nem is tudta mozgatni. - Na, Stan? Miért nem mondod el nekem, hogy mit jelent?
Stan a barátjára nézett, majd a szóra, majd Kyle-ra, és ismét a szóra. Voltaképp tudta, mit jelent a szó, és el is mondta volna, de agyában csak egyetlen egy szó volt éppen: Kyle. Ha ki is akarta volna magát fejezni, nem nagyon sikerülne, mert csak barátjára gondolt. Az önzőségnek Kyle volt az ellentéte. Mindig is tudta, hogy Kylenak egyetlen egy porcikája sem önző. Ezért is nem akarta sem Kyle nevét, sem az önző szót egy mondatban látni, így a kérdésre nem is nagyon akart válaszolni.
- Nem tudom, Kyle - mondta.
- Az órán Mr. Broflovski, Stanley - mondta Kyle.
- Nem tudom, Mr. Broflovski.
Kyle megrázta a fejét, majd megfordult, és újra írni kezdett a táblára.
1: Az érintett túlzottan magával foglalkozó alak.
2: Valakivel való kapcsolatból eredő saját jólét, vagy a mások semmibevevéséből származó haszon.
- Ezt jelenti az a szó - mondta, miközben újra leejtette a krétát, ami széttört. Kyle lassú léptekkel indult meg Stan felé, majd annyira közel került hozzá, hogy Stan azt hitte, megcsókolja, és ez idegessé tette.
- K-Kyle? - dadogta.
- Stan - kezdett bele Kyle, majd még közelebb húzódott Stanhez. - Azt gondoltam, te ennél jobb vagy.
- Én...én...én sajnálom, Kyle - nyögte ki végül. - Sajnálom, hogy cserben hagytalak.
- Ha igazán törődni akarsz velem, - kezdett bele Kyle - ha igazán foglalkozol velem, akkor elmondom, mit tegyél. Hagy abba a nyafogást, hisz nem vagy szamár. Mindenki aggodik miattad, és ezt csak mind azért, mert félnek, hogy egyszer dühös leszel, és magadban, vagy bárki másban kárt teszel. Stan, azt akarom, hogy boldog legyél, hisz a legjobb barátom vagy, és tudom, hogy mindezt miattam csinálod. Hidd el, ha igazán törődni akarsz velem, akkor bizonyítsd be, ne pedig síránkoz.
- Én...
- Mutasd meg, hogy érdekel, Stan - mondta miközben felegyenesedett. - Vidulj fel, és légy a régi. Ígérem, nézlek téged, csak ne légy már ilyen nyomorult.
- De soha nem sikerült elköszönnöm - mondta, miközben könnyezni kezdett, és közben felállt. - Soha nem mondhattam el. Soha nem mondtam el, mit is gondolok rólad.
Kyle kedvesen rámosolygott, majd magához ölelte reszkető barátját.
- Tudom, Stan - mondta majd szorosabbra fonta az ölelést. - Tudom, mit gondolsz.
*****
Mikor Stan másnap felébredt, szemei duzzadtak voltak, és párnája csupa könny. Viszont szívében a fájdalom sokkal jobb lett. Érezte, ahogy beleszippant a levegőbe, mintha megölelné, és ettől gondjai messze szállnának. Ugyanis rájött valamire. Kyle nemcsak, hogy álmában beszélt vele, de még ügyelt is rá. Rádásul nem volt feldúlt Stan miatt, aki nem búcsúzott el tőle, és nem volt ott a temetésén. Nem, sokkal többet jelentett neki ez a barátság, mint hogy haragudjon rá. Ők a világ Szuper Legjobb Barátai, és ez igy is marad.
- Nem is szabadott volna búcsút intenem - mondta mosolya az arcán. - Hisz te mindig itt vagy velem.
Stan a Stark tónál ült, miközben nézte a naplementét. Most először mosolygott szívből, és szemeiben újra látni lehetett a régi csillogást. A régi Stan visszatért. Csak egyvalami maradt meg az elmúlt egy évből benne: egy hosszú szárú piros rózsa.
- Szeretlek, Kyle - mondta, miközben bezárta a szemeit, és beleszagolt a virágba, majd belehelyezte a vízbe. Nézte, ahogy lebeg a vízen, és a Nap eltűnik a horizonton. Majd kisebb hullámok miatt a virág elsüllyedt a mélybe. Érezte, ahogy valaki a kezét vállára rakja, de tudta, nincs ott senki. Illetve nem látja, de valójában sejtette ki lehet az.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
