|
Keserű
2011.08.16. 16:09
Párosítás :: StanXKyle
Korhatár :: PG
Giftee :: Izaya-kun-nek <3
Szerzői megjegyzés :: Néhány hónappal ezelőtt írtam ezt a kissé sötét story-t. Egy kis ajándék barátnőmnek, ugyanis ő igazán kedveli Goth/Dark Stan-t. Az ötlet meg adta magát. Kicsit rejtélyes és ha nem fogjátok érteni a lényegét, az sem baj. Ha valamit hiányoltok a fantáziátokra bízom, hogy kiegészítsétek az üres foltokat.
Rezzenés mentes arccal könyököltem az asztalomon. A szobában sötét uralkodott, csupán az utcai lámpa világított át a mélykék színű függönyön. Bútorok körvonalai látszódtak csupán. Az a kevés bútor. Ágy, szekrény, szék és asztal. Nem kell több. Minek? Ezeket is kidobnám legszívesebben. Egy üres szobát akarok. Ablak és ajtó nélkül. Bezártság édes íze. Nem. Ez csak a kávé. Keserű, íztelen fekete folyadék. Cukor nem kell bele és a tejtől, meg nem lenne olyan szép fekete. Olyan sötét. Nem tudom mi lett velem, hogy jutottam el idáig. Bekebelezett és nincs ami már vissza húzzon. Ismét felemeltem a kis csészét és újabb kottyal jutalmaztam magam. Keserű.
Halk kopogás töri meg a már megszokott csendet. Egy, kettő, három. Az ajtó lassan, nyikorogva nyílik ki. Nem fordulok meg, hisz minek? A fény csak bántaná a szemem. Nem is akarom tudni ki az aki édes magányomat ismét megzavarja.
- Stan? - Hangod lágy csengő-bongó. Észre sem vettem, hogy ennyire halkan is megtudsz szólalni. Hogy ennyi érzést tudsz bele vinni egyetlen kis szóba. A nevembe.
Az ajtó lassan becsukódik és a szobára ismét sötét borul. Meglökve magam az asztal sarkában feléd fordulok. Még a feketeségben is teljesen látni a rikító zöld szemeidet, a vöröses hajadat és a már levakarhatatlan narancssárga dzsekidet. Írtál. Borzalmasan írtál. Szinte letépném rólad és apró cafatokra szaggatnám. Gyűlölőm. Kitűnsz a tömegből. Túlságosan, mindenki láthat. Nem tetszik.
- Stan, ma sem jöttél iskolába. Minden rendben? - Más lett. Az érzelmek eltűntek helyét a kíváncsiság váltotta fel. Nem szép. Én sem vagyok kíváncsi akkor te miért vagy az?
- Természetesen, nincs semmi bajom - felelem.
Megremeget. Ó pici Kyle, hát ennyire furcsállod a hangom? A rezzenés mentes, lekezelő hangomat. Nem ezt vártad igaz. Látom a tekintetedben, hogy vissza akarsz kapni. Azt az egy embert akit jó barátodként szerettél. Akiért életedet adtad volna. Best friend for ever. Hülyeség. Lépj túl, ő már halott. Magam mögött hagytam azt a gyáva férget, azt a kétbalkezest, azt a nyápict.
- Miért mondod ezt? Elzárkóztál, az összes cuccodat kidobtad és folyton ezeket a fekete göncöket viseled. Megváltoztál! - ordítasz. Csak tessék. Anyámék elmentek valami jótékonysági bálra. Ők is kerülnek. Apám utálja az ilyesmit, de nem akar a kicsi fia szemébe nézni. Anyám a másik. A nővérem meg le se szar. Senkit nem izgat a külsőm. Inkább kerülnek. Te mért nem teszel így?
- Fogadd el, hogy ilyen vagyok, ez…
- Nem! - vágsz bele a mondatomba, majd kezedet a vállaimra teszed és kicsit megrázol - te nem vagy ilyen! Soha nem voltál! Ez nem te vagy… - hangod elhalkul, kezeid megremegnek. Könnyek. Sós kicsi könnyek. Arcodról levándorolva csúsznak le a sötétbe. Gyászolsz? Aki gyászol az sír. Értem sírsz, pedig nem haltam meg.
- Nincs mit tenni. Ez vagyok én. Akit régen ismertél örökre elment, meghalt. Nem jön vissza. - Minden egyes szó amit csak kiejtek számodra olyan mint egy kés. Újra és újra beléd döföm. Vér nem folyik, de a fájdalom ugyan olyan - Fogadd el.
Térdre zuhanva előttem sírsz tovább. Kezeiddel belemarkolsz a fekete pólómba és nem ereszted. Kit izgat? Ha így érzed azt, hogy biztos köztünk a kötelék, legyen. Engem nem zavar, de te bele fogsz örülni.
- S-stan, ha ez az é-én hibám, én sajnálom, de… - kezem gyorsan mozdul. A szívem is ilyen hevesen ver. Nem. Nem akarom hallani. Még egyszer nem. Én nem vagyok erős. Gyenge vagyok, ha erről van szó. Az egyetlen amibe kapaszkodhatok a sötétség. A sötét minden fényt elnyel és ott nincs boldogság. Semmi érzelem. Csupán a kávé keserű. Túlontúl keserű.
- Menj el - suttogom magam elé, ahogy kezem leveszem a szádról és ismét az asztal felé fordulok. Könnyeid még mindig peregnek, nem áll meg. Sírd csak ki magad és felejts el. Én is így teszek. Próbálok. Ki tudja talán egyszer sikerül kivernem a fejemből téged.
Lassan állsz fel, de nem lépsz tovább. Állsz és engem nézel. Érzem a szemeidet a hátamon. Miért nem mész el? Miért nem hagyod, hogy egyedül szenvedjek tovább? Miért teszel még jobban tönkre? Húzz a picsába. Szeresd őt és ne engem! Elengedtelek te is tedd ezt!
Karjaid lassan fonódnak a vállamra, majd átkarolva húzol magadhoz. A szék támlája így is közénk áll de te nem engedsz. Fejedet a vállamra hajtod és úgy suttogsz valamit. Nem értem. Nem hallom. Nem akarom tudni.
Végül felállsz és kilépdelsz a sötétből. Nem nézel vissza, az ajtó határozottan csukódott be. Ismét a kávém fölé hajolok. Gőze már a múltéj, hideg most már akár a jég. Felemelve a kis csészét a maradékot leöntöm a torkomon. Egy csapásra, hátha nem érzem a keserűséget. Nem éreztem. Más volt az íze. Semmi keserű. Csupán sós. Túl sós.
Vajon én kit gyászolok? Hülye kérdés. Azt az érzést gyászlom amit te nem tudtál felfedezni. Azt az érzést amitől még a sötétség is menekül. Hát ezért, ezért jöttem ide. Mert itt nincs szeretet se, szerelem, soha. Sötét a lelkem, sötét a világom. De attól a naptól kezdve a kávém mindig sós volt. Pedig milyen jó volt az a keserűség.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
