|
1. fejezet
2011.07.28. 16:03
Kellemes lézengést~ ^^
A szokványos élet alapja egy szokványos gyerekkor. Mindenkinek van csak éppen kinek olyan, kinek ilyen. Az én történetem is hasonló, illetve majdnem. Mint minden story-ban ebben is van egy főhős és annak az egyik bizonyos életszakaszáról van szó, például hogy szívatták az iskolába, milyen jellemfejlődésen ment át, hogy találta meg a szerelmet, stb... Általában minden történet ilyesmiről szól. Nos emberek, bennem sem kell csalódniuk, hisz az én életem is hasonló azokhoz a bizonyos alap mese forgatókönyvekhez. Nem kertelek. Voltaképp tényleg ugyan ilyen amilyen csak ellehet képzelni. Tizenhét évesen az iskolai életem volt a legizgalmasabb időszak ami csak életemben történhetett. Szerelem, botrány, politika. Minden ami szem szájnak ingere. Gondolom a szokványos kérdés megfordult a fejetekben. „Minek olvassam el ugyan azt a történetet amit már százszor olvastam, csak éppen a helyszín és a szereplők mások?”
Tökéletesen megértem ha most olvasóink fele fogta magát és bezárta az ablakot. Én sem olvasnám el, ha nem tudnám, hogy talán mégis van egy kis csavar ebben az egészben. Ugyanis mégis a szokványos életstílushoz hozzá jár egy bizonyos érdekesség.
Ez az érdekesség pedig az emberi gondolatok.
Amiket én tisztán hallok.
Lassan tizenhét éve.
South Park Gimnázium
December 6., Kedd, Délután 3 óra
Matekórán
- Az eredmények szörnyűek. Örülhettek ha néhányotok bekerül egy jobb főiskolára, de a többi jobb ha már most keres munka lehetőséget. Mégis mit gondoltok! Az érettségi majd a kezetek közé hull, mint valami szerencsés véletlen?! Térjetek észhez! Rendben... akkor ezennel a 165-től egészen a 180-ig. Nincs vita! Akinek nincs kész az nem hagyja el ezt a padot és dekkolhat itt jövőre is! - az asztalra csapva a vaskos kötetet, fogta össze cuccait és ki is viharzott a teremből hátra diáksereget. Persze mindig így szokott lenni. Nem tanulnak, aztán tényleg várják a sült galambot. Idióta bagázs, mind.
„Hogy a fenébe csinálok én meg, ennyit egy hétvége alatt?! Mi lesz a bulival?!”
Felkelve pakoltam össze a cuccaimat. Annyira engem nem izgatott ez az egész. Kész voltam már vele egy jó ideje, mert sejtettem (tudtam), hogy felfogja adni előbb-utóbb.
„Anyám kifog készülni, hogy megint a házira fogom ezt a hülyeséget.”
Föci könyv kell. Aztán ha kész a matekot itt hagyhatom. Asszem ennyi elég is lesz.
„Vasárnap este, majd neki kezdek és akkor legfeljebb nem alszok. Buli van és, csak nem képzeli, hogy hagyom elrepülni a diákéveimet?!”
A táskát a hátamra kanyarintva toltam be a széket, majd kifele vettem az irányt. Feltűnés nélkül léptem el a menők mellet és ugyan ilyen játszi könnyedséggel a rosszfiúk bagázsa mellet. Már csak a zsenik és kint is vagyok.
„Milyen jó, hogy már rég kész vagyok azokkal. A bejutás szinte a zsebemben van~.”
Ha úgy vesszük, csalásnak számít, hogy tudtam már, hogy egy jó ideje fellesz adva ez házinak, mégis nem érzek bűntudatot ugyanis, hiába tudtam előbb nekem is meg kellet csinálnom. Soha nem is éreztem ez miatt rosszul magam, hisz az csak fölösleges érzelem kimutatással jár, amiben valljuk be nem vagyok jó. Soha nem voltam és szerintem nem is leszek. Miért? Mert a barátaim száma egyenlő a nullával. Szóval meglepődni ezen nem kell.
- Broflovski! Ide a könyveddel! - Viszont annál több ellenségem van.
Megfordulva nézek a dagadék szemébe. Barnán csillog és élesen. Mellette az örökös kis csicskássá veri a port és kissé megrezzen, mikor meglátja főnöke gyilkos tekintetét.
- Eric... majd én segítek neked - szinte suttog, ahogy kezével lágyan megrántja a pulcsija szélét, majd biztatóan mosolyog.
„Miért kell szegényt mindig bántani... hisz még barátja sincs.”
- Butters, húzz a faszba és szűnj meg! - Ellökte a kis szőkét, aki fél métert repült tőle. A könyv és a papírok kihullottak a kezéből és fájlalva fogta meg könyökét. Vér csöppent a padlóra, de ő egy hanggal sem nyikkant fel.
„Tanuld már meg hol a helyed! Mindig alattam!”
Az arcom kifejezéstelen maradt, bár kezeim ökölbe szorultak. Mert ténylegesen leszartam mi lesz velem, de azt soha nem csíptem ha ilyeneket mondanak a másikról, aki ráadásul még nyalja is a seggét. Utálatos köcsög fasz.
- Szóval! Ide a könyvedet! - nyújtotta ki a kezét és száján élesen csillogott meg a vigyora. Én viszont nem mozdultam. Álltam tovább egyhelyben le sem véve róla a szemeimet - Hallod! Jobb ha ide adod vagy megbánod!
Súlyos léptekkel közeledett felém, majd megragadta a vállam. Ujjai mélyen vájtak a börömbe én viszont még mindig nem mozdultam. Egy centit sem.
„Te akartad, kis pöcs!”
Az ökle lendült és egyenesen a gyomorszájamban kötött ki. Fájdalmasan nyögtem fel, és éreztem a reggelim nem sokáig marad a gyomoromban. A csillagok amik követték, majd ismét egy ütés. Már a földön voltam.
Bakancs. Acélbetétes.
Egyenesen a gyomromba.
- Na?! Válaszolsz végre vagy szeretnél még párat? - Látszott rajta, hogy nem várt választ így ismét belém rúgott. A válaszom elmaradt. Hánytam. A reggeli tojásrántotta a földön kötött ki, egy kis véres pacával együtt. A fehér márványpadlón bűzölgött és a barna undorodva hátrált párat, de éreztem, hogy szájáról nem olvadt le az a fránya mosoly. - Így jár az aki ellen mer nekem szegülni.
Nem mozdultam csupán próbáltam valamelyest a fájdalmat enyhíteni. Hozzá szoktam már. Előfordul, hogy elvernek, mert túl sokat tudsz és mint tudjuk a tudás hatalom.
De aznap valami máshogy sült el.
„Francba...”
Eric a falnak csapódott, majd egy vaskos ököl törte szilánkosra az orrát. A vér jobban ömlött belőle mint kellet volna, sőt innen még a könnyeit is látni. Kikészült és úgy tűnt nincs hozzá szokva ahhoz, hogy őt verjék a falba.
- Hányszor kell még a hülye fejedet rendbe rakni, hogy megtanuld nem bántunk senkit!
Ketten voltak. A szőke vigyorogva törölgette a vért az ökléről, míg mellette a fekete ordibált. Feszülten figyelték a már térdre rogyottat és úgy innen nézve nem nagyon akarják elengedni.
Én viszont nem akarom azt megnézni.
Úgy is tudni fogom...
Nem akarom hallani.
Úgy is hallom, majd...
Nem tudom, hogy sikerült de feltápászkodtam és amíg elterelődött rólam a figyelem sikerült elmásznom az egyik üres osztályig. Ott vetődtem le ismét a földre, de boldog voltam. Megúsztam ennyivel és még sikerült elmenekülnöm is.
Mint már oly sokszor.
Csak azt nem értem miért mindig engem? Oh~ várjunk. Hülye kérdés hisz tudom a választ. Mert sokat tudok és ezt a dagadék már kiszúrta. Nem volt hülye, annak ellenére mekkora az IQ szintje még a 80-at sem súrolta. Észrevette, hogy a háziaim, mindig előbb kész, és a dolgozatoknál is remekelek. Neki meg csak egy jó tanuló kell és átmegy mindenből. Nos... én lennék ez a jó tanuló. Négy éve ment ez az egész. Először csak simán kikapkodta a kezemből, aztán már élvezetett is látott benne. Harmadikban szedte fel maga mell szegény kis Butters-t. A srác túl befolyásolható ahhoz, hogy ellent mondjon. De még így is... már megszokta, hogy piszkál, hogy eltapos, hogy megaláz. Imádta. Én pedig most itt tartok.
Úgy érezem soha nem lesz vége. Talán egyszer, de ilyen megaláztatásoknak soha. Viszont most először védtek meg. Az a szőke és a fekete. Az osztályból.
„Hova lett? Olyan állapotba nem mehetett messzire...”
Felkaptam a fejem, majd megragadva a táskám, vonszoltam el a tanári asztalig és a mögött kerestem menedéket. Nem akartam, hogy rám találjanak. Mert hiába mentettek meg, úgy sem mondanék köszönetet. Semmi büszkeség vagy ilyesmi. Épp ellenkezőleg. Tudtam, hogy megfognak menteni. Hallottam őket már az elején is. Csak elkéstek. Kissé elkéstek.
A gyomrom ismét felfordult, majd a maradék ami még benne volt az is kijött, majd fájdalmasan dőltem el a földön. Mindenem sajgott és szédültem. Miért kellet a gyomromat rugdosni? A legérzékenyebb pontomat! Kurva anyját!
„Hol lehet...”
Halk ajtó nyikorgás én pedig már behunyva a szememet remélem, hogy elmegy. Hagyjon itt, nekem úgy sem kell senki. Mindig túl vészeltem. Most is megleszek.
„Francba!”
A sebek, a fájdalom. Kék zöld foltok. Egy jó pár napig nem birok, majd rendes kaját megenni. Kit izgat... volt már rosszabb.
- Kyle! Jesszus! - kezek nyúltak értem és apró kis ütéseket éreztem az arcomon - Kenny, hívj mentőt! Nem, nem a dagadéknak! Úgy tűnik Kyle jobban megsérült! - egy hangos bugás miszerint a telefont lerakták, majd lágy szellő csap meg. Fut velem. Valahova.
„Kell neki mindig ellent mondani! A picsába már, miért nem lehetek ott mindig időben!”
- Ajánlom, hogy ne legyen komolyabb bajod! - a hang elhall és már csak a friss levegőt érzem, majd a gyógyszerek éles illattá. Na meg az átható gondolatokat, amik még így sem hagynak nyugodni.
„Két bordatörés. Védekezésnek nyoma sincs... ez a fiú a halálát akarja?”
„Nem vészes. Megmarad szóval, annyira nem kell sietnem legalább.”
„Cartman ezért még megkapja a magáét! Asszem egy orrtöréssel nem érem be.”
„Legyél jobban, kérlek.” - tessék... ezt ki... gondolta...?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
