| Anvil : 15. fejezet: Rémes álmok |
15. fejezet: Rémes álmok
2011.06.11. 18:45
Nos kérem szépen~ Itt már folynak az események, szóval jelölés! 16+ He nem érzed elég idősnek magad ne olvasd el! Köszönöm.
Jó szórakozást hozzá~ >///<
Eközben pár szobával arrébb, Kenny lépett be mosolyogva.
- Butters~ nah, itt az ideje aludni…
- Nem csinálunk inkább valami mást? - kérdezte kissé félve, ahogy megrezzent.
- Mit szeretnél? – kérdezte mosolyogva, ahogy leült Butters ágyára.
- Nem tudom bármit... ami eltart egész reggelig - motyogta, minél halkabban.
Természetesen ezt Kenny először furcsállta, de végül, minden habozás nélkül esett a másiknak. Egy forró csókot nyomott ajkára, ahogy oldalát megragadva ölébe húzta Butters-t aki kéjesen nyögött bele a másik szájába, majd elhajolva tőle nézet a kék szemekbe.
- Nem pont erre gondoltam~ de ez is jó - vigyorogva nyomta saját homlokát a másikénak.
- Miért mire gondoltál? – suttogta a másik ajkának, ahogy kezével végigsimított annak combján, majd belemarkolt fenekébe.
- Nem fontos... ahh~ Kenny~ - nyögött fel - ez így... annyira ahh~ - Kenny elégedetten végignyalva a másik nyakán, harapta meg lágyan végül az érzékeny bőrt, majd kezét a másik fenekéről annak ágyékára csúsztatta.
- Áhh~ ÁÁÁ! - kiáltott, elkapva a másik kezét tolta el saját ágyékától - Nem! Nem! Nem lehet... ha ilyet csinálunk tuti biztos valami elő fog jönni és megöl minket!
- Ugyan Butters… nyugodj meg… - suttogta a másik nyakának. – majd én elfeledtettem veled azt a szörnyet… - suttogta kéjesen a másik bőrének, ahogy rátapadva kezdte el szívogatni.
- Ahh~ de... a filmben is ez volt és az a srác is ugyan ezt mond ah~ - nyögött egyet, ahogy megpróbálta magától ellökni a másikat, de lehetetlennek bizonyult. Kenny végül elengedte, majd rádöntve az ágyra nézett szemeibe.
- Ne félj, nem létezik semmiféle szörny.
- De... a filmben is volt és én hiszek bennük - pirult el, majd kezeit arca elé emelete és úgy próbálta eltakarni - sajnálom... tudom szörnyű vagyok, de én rettegek és és...
- Shhh~ - eltolva az utban levő ujjakat saját ajkaival tapasztotta be a másikét. – Nyugi, nem fog semmi előjönni… - suttogta, ahogy végig simított a másik combján. Butters lehunyta szemét és átadva magát a kellemes érzésnek rázkódott meg egy picit. Ennek hatására Kenny felbátorodott, és a másik combjáról ismét annak ágyékához vezette kezét. Ezúttal viszont bele is nyúlt a másik nadrágjába, és ujjait köré csavarva szorította meg, majd kezdte lassan mozgatni rajta kezét. A szőke halk nyögésekkel jutalmazta az őt édesgető kezet, majd ködös pilláit kinyitva nézett rá.
- Ahh~ ez annyira jó~ - nyüszögte, ahogy megharapva alsó ajkát próbálta magát elcsöndesíteni. Kenny egy mozdulattal megszabadította a másikat nadrágjától, majd felhúzva pólóját mellkasát, és hasát kezdte el nyalogatni melytől Butters ujjait a fiú tincsei közé vájta, majd kissé megszorítva nézet még mindig rá. A pillantás ködös volt, ahogy az idősebb levéve kezét a másik hímvesszőjéről.
- Még soha nem csináltam ilyet… - suttogta a másik tagjának, majd ameddig csak tudta bekapta.
Butters nyitott szájjal engedett ki egy halk sikolyt, majd ujjaival a lepedőt megmarkolva élvezte az új helyzetet, Kenny nagy örömére aki ismételten szívta meg a másik tagját, majd kezét a másik oldalára vezette és masszírozni kezdte ezzel újabb nyögéseket csalva elő a már így is felizgatott fiúból.
- Kenny... nem~ én nem bírom... - Épp, hogy kimondta el is élvezet, a másik szájába, majd összeroskadva a lepedőn szedte szaporán a levegőt. Mellkasa egyenletesen süllyedt és emelkedett. Kenny lenyelte a másik élvezetét, majd ami még szája szélén volt egy mozdulattal törölte le. Újra végignyalt a másik hasán, majd egyik ujját benyálazva a fiú bejáratához tette, aki viszont a nem várt cselekedetre ijedten ült fel és tolta el magától a szőkét, ahogy tudta.
- NEM, NEM! - kiáltozta és kissé hátrébb csúszott.
- Nyugi Butters… - mondta meglepődötten, ahogy odacsúszott a másikhoz. – Ha nem szeretnéd, akkor nem… - mondta, ahogy magához húzta.
- Tényleg? - nézet föl könnyes szemmel - Sajnálom én, csak...
- Ne sajnáld! – vágott a másik szavába, ahogy még jobban magához ölelte. – Soha nem kényszerítenélek olyanra, amit nem szeretnél! Majd ha szeretnéd, és úgy érzed eljött az ideje… - elhúzódva a másiktól tette annak arcára kezét és simított lágyan végig rajta. – majd akkor - Butters ismét feltekintett és szemeiben könnyek szöktek. Annyira szerette volna bebizonyítani a másiknak, hogy mennyire szereti, de erre még lelkileg nem volt felkészülve. Így kicsit elszontyolodva bólintott és kezeit átfonta a fiú derekán és közelebb csusszanva hozzá ölelte át. Kenny arcára egy lágy mosoly szökött, majd a másik hátát kezdte el simogatni.
- Zuhizz le, ha gondolod… - mondta ahogy elhúzódott a másiktól, és felkelve az erkély felé sétált.
A szőke szó nélkül kullogott be a zuhanyzóba, majd magára zárva az ajtót nem is jött ki egy jó fél óráig. Kenny eközben elszívott pár szál cigit, majd mikor úgy érezte, hogy feszültsége elszállt, visszament a szobába, és lefeküdve Butters ágyára nézte a plafont. Butters macis pizsijében kukucskált ki az ajtóból, bár hangulata még mindig nem volt a legvidámabb. Pici léptekkel sétált a szőke mellé, majd ott állva nézet le.
- Én... tényleg sajnálom - motyogta, még mindig keservesen - csak én még... szűz vagyok és nem akarom elkapkodni... és én - könnyei ismét előbukkantak és rávetve magát a másikra ölelte át szorosan - jaj Kenny~ bocsánat, hogy ilyen nyuszi vagyok!
- Butters! Nyugi, nem akarom siettetni… - ölelte át a másik derekát, de hirtelen pajzánul elvigyorodott. – Kivárom, de! Ha úgy érzed… készen állsz… én szeretnék lenni, aki elveszi a szüzességed.
- O-oké - szökött pír az arcára a másik mondatától, majd elégedetten hajtotta le fejét a párnára. Kenny felállva, magához vette törülközőjét, majd a fürdőszoba ajtajában megállva nézett vissza a másikra.
- Ha esetleg majd szeretnél velem zuhanyozni, nyugodtan gyere be~ - mondta egy pajzán vigyor kíséretében, ahogy becsukta maga mögött az ajtót, míg a meghívástól Butters paradicsom vörös fejjel dugta fejét a takaró alá.
- Idióta... - nyüszögte.
Kenny hamar végzett tusolásával, majd egy fekete bokszerben, és egy nagyobb narancssárga pólóban sétált vissza a fiú ágya mellé.
- Hmm~ Akkor egy ágyban alszunk igaz? – kérdezte kuncogva.
- Ha nem mellettem alszol, rémálmaim lesznek, úgy hogy sok választásod nincs~ - vigyorodott el ahogy arrébb csusszanva kínált helyet a másiknak, aki élvezettel huppant le, majd magához húzva barátját ölelte át, fejét a másik vállába temette, úgy szippantotta be annak illatát.
- Hmm~ - Jólesően kuncogott fel, majd lehunyva szemeit adta át magát a jól eső érzésnek.
- Ha rémálmaim vannak rugdosni szoktam, úgyhogy előre elnézést~
- Majd… lefoglak… - suttogta sejtelmesen a másik fülébe.
- Próbálkozhatsz~ - puszilta meg az arcát, majd pár másodperc múlva már szuszogott is és követve példáját, pár perc múlva Kenny ugyan úgy szuszogott a másik mellett, mosolyogva.
Természetesen az esti órákban nem csak a drága szőke párunk aludt csendesen. Tweek hamar mély álomba merült a történtek után és békés álmát és nyugodt estélyét úgy tünt semmi nem zavarja meg. Tévedés... Hirtelen légzése szabálytalan lett, és szemeit összeszorítva kezdett el forgolódni az ágyba.
- Nmh…Nehm… - nyöszörögte. – Rmna… neh… - Craig szemei szinte maguktól pattant ki, ahogy a lány fél neve elhangzott és harci pózba vágva magát - avagy takaró a földön és ő szédelegve felkel - nézett körül, ám mikor látta, hogy csak a szőke álmodik róla, visszadőlt az ágyba.
- Neh, Nemhakaro… - nyöszörögte tovább, ahogy szemeiből könnyen buggyantak ki, és enyhe kapálózásba kezdett.
- Na elég... így aludni nem lehet - motyogta, majd ismét felkelve sétált Tweek ágyához és óvatosan megérintette a vállát, majd rázni kezdte - Tweek kelj fel. - A szőke kinyitva pilláit nézett fel a másik fiúra kómásan, és amint meglátta nyakába ugrott.
- Craig! Bántani fog nem akarom! – nyüszögte félálomba, míg az „áldozat” magához vonva a szőkét ült le az ágyra és lágyan simogatni kezdte a hátát.
- Álmodtál, nyugi.
-Nemh… már többször… megfogja tenni, és semmit nem tudok tenni ellene… - mondta, ahogy kisebb patakban kezdtek el folyni könnyei.
- Csss~ - csitította le ahogy még mindig a hátát simogatta - ne aggódj meg foglak védeni.
- De miért… neked úgy is mindegy nem? – nézett fel könnyes szemekkel.
- Ezt honnan veszed? - kérdezte, majd eszébe jutott - Ohh igen~ mi most nem vagyunk jobban igaz? - elengedte a másikat, majd felkelve nézett a másik irányba - Bár attól, hogy most ilyen a kapcsolatunk, attól még nem védhetlek meg? Mert hiába van köztünk ez a... szikra vagy nem tudom, attól még a barátom vagy.
- Akkor miért… - hüppögött egyet. – Mondtad nekem azt...?
Sóhajtva vakarta meg már így is késsé borzas haját, majd ismét a szőkére nézett.
- Hosszú, bonyolult~ Nézd, nem arra kérlek, hogy ne haragudj rám, mert jogos a dühöd, de egyben biztos lehetsz. Nem fogom hagyni, hogy Ramóna megszerezzen!
- De… - eldőlt az ágyon, majd megtörölve könnyei szemeit nézett a másikra. – Akkor se értelek…
- Később, majd rájössz - mondta egyszerűen, ahogy ismét a takaró alá bújt - gyomrod jobban van?
- Igen de… még mindig nem érzem a saját érintésem. – mondta, ahogy ő is magára húzta takaróját.
- Mondtam, hogy egyél kekszet... - nézett ki a takaró alól egyenesen a másik ágyára.
- Nem hiszem, hogy az segítene ezen, ennek semmi köze a gyomromhoz… - mondta maga elé nézve.
- Hmm? Akkor? - ült fel és egyenesen a szőke fél bámult.
- Valószínűleg rá ment az idegrendszeremre, de max pár nap és elmúlik. Lehet ez nem csak… - hangja elcsuklott. – ajzószer volt, hanem egyben érzéstelenítő is.
- Remek... csak jöjjön velem szembe - morogta, ahogy eldőlve telefonjáért nyúlt és pötyögni kezdett rajta.
- Az az érdekes… - elpirult. – Ott lent mindent érzek, de… - hasához nyúlt. – máshol nem. - Craig nem válaszolva még mindig pötyögött, majd végül lehajtva a készüléket, rakta vissza az asztalra.
- Ha nem múlik el reggel az orvosiban kezdünk. Most viszont alvás - morogta, kissé idegesebben, mint kellet volna, amitől Tweek megszeppenve, hunyta le szemeit. Nem bírt aludni, így hasát kezdte el markolászni, abba reménykedve, hogy majd talán érez is belőle valamit.
Craig szemeire hamar rájött az álom, viszont tíz perccel később erősen könnyezni kezdett és kissé erősebben véve a levegőt mocorgott a takaró alatt. A rémálmok. Persze Tweek még mindig nem tudott aludni, hasát már sebesre mardosta, amit persze észre sem vett. Mikor meghallotta a másik mocorgását, halkan az ágya mellé lépkedett. Craig felnyögött az álmában és magához vonva a takarót sírt továbbra is, majd egy hirtelen mozdulattal átfordult a másik oldalára. Tweek meglepődve megragadva vállát rázta meg.
- Craig… Craig! - A szólított viszont nem kelt fel, helyette könnyei még jobban folyni kezdtek és átölelve magát remeget meg egy kicsit.
- Ne tedd... - motyogta.
- Craig! Craig! – rázta tovább elszántan, ahogy leült az ágy szélére. Craig kábán nyitotta fel szemeit, de még nem teljesen volt magánál.
- Ne hagyj magamra... kérlek - fogta meg a szőke csuklóját és szinte könyörgően nézet rá. Tweek közelebb hajolt a másikhoz, ahogy kezét annak kezére tette.
- Um… nem foglak… - mondta pírral arcán, mire a fekete ismét lehunyta szemeit és légzése is helyreállt. Tweek simogatni kezdte a másik kézfejét, ahogy tekintetével az arcát fixírozta. Nyugodtan szuszogott tovább, mintha rémálmait félre dobták volna és szemei alól is csak néha néha szöktek elő a könnycseppek, melyeket Tweek letörölve kezével ment vissza saját ágyára, majd magára húzva takaróját szenderedett ő is álomba.
Tweek reggel felkelve, szobája felé vette az irányt, hiszen kifogyott az instant kávéból. Mikor megtalálta a kulcsot, mely az ajtót nyitotta, kinyitva azt lépett ki a folyosóra, és mivel kómás volt, észre sem vette a közelgő veszélyt. Ramóna gyors mozdulattal lökte neki a falnak, és lefogva csuklóit csalta meg annak arcát.
- Szerbusz~ Tetszett a tegnapi szer? – kérdezte vigyorogva, ahogy felhúzta a másik pólóját. – Ó, látom még a hasikádat is szétmarcangoltad kínodba… - kuncogott fel ahogy a kisebb sebeket nézte ám ebben a pillanatban az ajtó kivágódott és nem éppen jókedvű Craig lépet ki rajtra, majd odamenve Ramóna-hoz, ragadta meg a csuklóját és egy rántással behúzta a szobába, majd kulcsra zárva állt az ajtóhoz és a lányra nézet.
- A kis ajándékod nem tetszett. Ráadásul miattad rémes estém volt... - morogta, ahogy még mindig az ajtónak dőlve nézet a lányra. Ramóna ezen felkuncogott.
- Tudod, azon gondolkozom, hogy te csináltad neki, vagy ő magának… - hangja gúnyosan csengett.
- Én csináltam és nálam még élvezte is - vigyorgott, de pillanatokkal később ismét a megszokott nyugodt arccal nézet a barnára - viszont akkor is szörnyű volt! Szóval~ két lehetőséged van. Vagy szépen végre békén hagysz minket vagy olyat teszek amit egy életre nem felejtesz el - Ramóna összekuszált szemöldökkel nézett a másikra.
- Rendben, egy ideig nem molesztálom… - mondta– De én tényleg szerelmes vagyok belé. – hangja komoran csengett.
- Az ember nem így mutatja ki valaki felé, ha szereti - mondta ugyan olyan komoran - és csak, hogy tudd nem te vagy az egyedüli.
- Én legalább ki mondom neki… - hangja ezúttal nem gúnyos.
- Ha neked a nemi erőszak annak számít~ - vont vállat és ő is komolyan nézett rá - hagyd őt békén. Ha kedveled, annyira akkor most egy jó ideig ne piszkáld és ne érj hozzá...
- Hm~ legyen! Akkor ezentúl kedvességgel próbálom majd elcsábítani~ - kuncogott fel. – És azok után amit az ebédlőben mondtál neki, lehet még így is jobban nyeregben vagyok… - Ismét csak vállat vont, ahogy elállt az ajtóból.
- Lehetséges, hogy egy életre megutál, de mit számít ha boldogan él? Szeretem, de nem fogom arra kényszeríteni, hogy viszont szeressen - ujjai a kilincsre fonódtak, majd az ajtót kitárva lépett el onnan. Ramóna ezen csak elmosolyodott.
- A tetteid viszont… kicsit mást mutatnak. – suttogta maga elé. Ő is ki lépett a szobából, és még az ajtóval szemben álló Tweekhez lépett. – Sajnálom Tweek, de ezentúl jó kislány leszek Ok-sa?~ - kérdezte mézes mázos hangon, ahogy puszit nyomott az arcára, és el is ment. Tweek meglepetten nézett a lány után. Craig az ajtófélfának támaszkodva nézet a lány után, majd csak megrázva fejét a szőkére meredt.
- Sajnálom a tegnap estét és amit még korábban mondtam - mondta még mindig semleges hangon. Tweek ismét meglepődött, de nem nézett a másikra, csak a távolodó lány alakra.
- Semmi baj. Igazad volt. – hangja érzelem mentesen csengett.
- Nem mindenben... - elé lépett, majd sötét íriszeit belefúrta a másik szemébe - szólj, ha megint bántana. Ohh~ és... köszönöm. A tegnapot. - tette hozzá és belenyúlva a szőke tincsek közé borzolta fel a haját, majd ellépve sétált vissza a szobába. Tweek még nagyokat pislogott a fiú után, majd amikor érezte arca egyre vörösebb lesz rátapaszta kezeit indult el gyorsan szobája felé.
Butters álmosan nyitotta fel pilláit és kissé megrázkódott, ahogy a hideg a talpait csiklandozta. Egy mozdulattal húzta fel lábait, ám csúnyán belecsapta valamibe, mikor rájött, hogy voltaképp nem is alszik egyedül. Szemei kivillantak és Kenny kócos fejét kezdte nézni, aki még mindig halkan szuszogott. Egy kuncogás közepette söpörte el a kósza tincseket a másik homlokából, majd egy puszit nyomot rá és kisurranva a takarók alól a fürdő felé kezdett el igyekezni. Kenny dünnyögések közepette nyitotta ki szemeit, majd észlelvén, hogy Butters nincs mellette, az épp fürdő felé haladóra nézett, ahogy lágyan elmosolyodott. Becsukva a fürdő ajtaját állt a tükör elé és kissé arcát megpaskolva próbálta magát még jobban felkelteni. Eme tisztálkodási rituálé egy bő fél óráig tartott elé, majd kilépve üdén és frissen állt az ágy mellé.
- Jó reggelt~
- ’Reggelt… - mondta, ahogy felülve az ágyon Buttersre nézett. – Mi tartott ennyi ideig? – értetlenkedett, ahogy ő is a fürdő felé vette az irányt.
- Bocsi, néha tényleg kicsit tovább tart, mint gondolnám - vakarta meg kissé a fejét, ahogy Kenny után nézett.
- Ugyan, semmi. – intett hátra, ahogy be sem zárva a fürdő ajtót kezdett el mosakodni. Butters addig bedobálva táskájába a cuccokat, ám szeme megakadt az órai levelezés papíron. Mosolyogva olvasta, majd kinyitva fiókját dobta bele. Kenny ekkor lépet ki a fürdőből és gyorsan magára kapva a ruhákat öltözött fel, majd már bepakolt iskolatáskáját hátára dobva nézett Buttersre.
- Mehetünk? – kérdezte mosolyogva.
- Kész vagyok~ - pattant talpra és Kenny mellet teremve állt elé és adott ajkaira egy puszit - köszönöm~ - Kenny ismét elmosolyodott, majd megfogva a másik kezét kezdte el húzni az ajtó felé.
- Ez csak természetes~ - Még mindig mosolyogva követte és mikor kiértek az ajtón, halkan becsukta maga mögött és bezárva annak ajtaját ismét a szőke felé fordult.
- Mi lesz az első órád? - kérdezte.
- Fizika… - mondta egy fintor kíséretében Kenny.
- Blee~ azt én sem szeretem - húzta el az orrát, de szemei felcsillantak, ahogy saját órájára gondolt - nekem irodalom~ a legjobb óra a világon!
- Hehh, nekem a töri… főleg mikor szívathatom a tanárt… - mondta egy vigyor kíséretében ahogy elindult az osztály felé.
- Az is jó~ de azért számomra az kicsit uncsi... de kinek mi! - nézet föl, ahogy még mindig fogta a másik kezét - Én azért szeretem, mert olyan szép~ Az a több millió szó amikor eggyé áll és olyan szép versek és könyvek születnek belőle. Tündérmesék, krimik, kalandok~ a legjobbak!
- Akkor gondolom imádsz olvasni… - mondta mosolyogva ahogy Buttersre nézett.
- Ühüm~ - bólintott, és ahogy elértek a választó lépcsőre felpillantva elmosolyodott - Danny! Szia~
A megszólított levéve nagy fejhallgatóit füleiről pördült meg és egy kedves mosoly kíséretében intett mind a kettőnek.
- Most Megyek. Később még találkozunk, oké~? - fordult Kenny felé ismét.
- Oké… - elengedve a másik kezét indult el saját osztálya felé. Butters mosolyogva fordult meg és szaladt fel a lépcsőn.
- De jó téged látni~ ahh képzeld megtaláltam a tegnapi beszélgetésünket! annyira... - hallatszott Butters vidám, hangja de ahogy távolodtak, úgy halt el. Kenny épp osztálya felé tartott, mikor hirtelen Stan támadta le. Vállainál megragadva fordította meg a fiút.
- Kenny! Pénteken megyünk inni? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Nem, programom van… jah! Tényleg, Kyle üzeni sajnálja… - Stan felhúzta egyik szemöldökét.
- Ha sajnálja, miért költözött ki? – Kenny lefejtette magáról a másik kezeit.
- Épp ez az! Valami olyasmit magyarázott, hogy mostantól elméletileg nem fogja piszkálni Eric… - mikor felnézett Stannek már hűlt helye volt, hiszen az már rég az iskola folyosóit rótta, keresve a vöröst. Kyle éppen az osztálya felé tartott. Szemei alatt éktelen karikák díszelegtek és hiába húzott egy zöld sapkát fejére nem tudta mindenki előtt eltitkolnia a tényt. Mostanság több rémálom is gyötörte mint kellet volna.
"Pedig azt hittem már elmúltak... és most megint" - agyalt el, ahogy egy nagyot ásítva állt meg és dőlt a falnak lehunyt szemekkel. Stan megragadva a vörös vállát, fordította maga felé, úgy tűnik mostanában szokásává vált.
- Kyle! Ha nem is akartál kiköltözni miért tetted? – kérdezte elszántan.
- Stan! - ugrott egyet általában, ahogy kicsit elhúzódott a másiktól - Ne ijesztgess kérlek! - morogta, ahogy a sapkát a szemeibe húzva ismét elindult az osztálya felé - Azért költöztem ki, mert így láttam jónak - motyogta maga elé, de Stan megragadva Kyle csuklóját tartotta vissza.
- Akkor mégis mit értesz az alatt, hogy ezek után nem fog piszkálni Cartman? – hangja komor volt, és kissé felhúzta szemöldökét mikor Kyle morgott egyet. De végül ismét semmitmondóan nézet a másikra.
- Úgy hogy nem fog. Elintéztem, és így nem leszek senki terhére.
- És egyedül még is hogy fogod? – kérdezte cinikusan.
- Úgy, hogy nem fog... - mondta kissé bizonytalanul. Kezdett nem bízni ebben az ígéretben, de Wendy túl sokat tudott ahhoz, hogy visszavonja az ajánlatát.
- Te nem ismered… nem fogja feladni csak úgy! Mégis ki meséltbe be ezt neked? – hangja gyanakvó volt.
- Az nem fontos, most... - mondta, ahogy próbált távolodni a másiktól, amikor észrevette, hogy a folyósón nem csak ők tartózkodnak. Elkapta tekintetét és lehajtott fejjel próbálkozott tovább. Stan nem eresztette, ehelyett komoran nézett a fiúra.
- Addig nem engedlek el, ameddig el nem magyarázod, engem nem érdekel ha lógok, de gondolom te nem akarsz igazolatlant…
- Hey Stan~ - hallatszott egy csilingelő hang a fekete mögül, majd egy kéz simult a vállára, de ahogy volt el is tűnt és a fekete a vörös mellé libbent és az ő vállát fogta meg - elengedhetnéd a barátomat~
A lánynak olyan ölelte át derekát, kire nem is számított volna. Kenny mosolyogva határozottan húzta magához, majd saját osztálya felé kezdte el húzni.
- Wendy~! Rég beszéltünk! Mizu Ericcel? Hallottam mi történt vele… - hangja szomorúvá vált, de hirtelen fel is derült. – Nah mindegy! Gyere csak, valamit meg kell beszélnünk… - hangja ördögi volt, mégis sejtelmes egyben.
- Kenn! Azonnal engedj el, majd később beszélünk, nem látod, hogy dolgom van?! - rivallt rá a szőkére, de az ölelésből nem bírt szabadulni.
Kyle sapkája alatt rá pillantott és egy elismerő mosolyt küldött a szőke felé, majd kihasználva a meglepetés erejét, tépte ki csuklóját Stan szorításából és magához szorítva könyveit rohanni kezdett, ahogy csak tudott. Az egyik kanyarnál egy mosoly terült az arcára és bespurizva a könyvtárba veszett el a polcok között. Stan is észbe kapva követte a másikat kitartóan, egészen a könyvtárig, ahol a polcok között kezdte el keresni.
Kenny mikor egy kihaltabb részre ért, a lányt a falhoz lökve szorította kezei közé.
- Tudod Wendy, van itt pár ügy… gondolom te is hallottál Ericről… senki nem tudja kitette, de! Én rád tippelek… - tekintete érzelem mentes volt, mint ahogy arca is, egyedül hangja csengett ördögien.
- Mármint? Én ütöttem le és hagytam az erődben? Na ne hülyéskedj~ a gyanúsítottak közt én biztos, hogy nem lehetek annál inkább te vagy Stanley-re tippelek. Tudom mit csinált azon az esten Eric - mosolyodott el, ahogy a kék szemekbe nézett - nem vagyok hülye, hogy megzavarjam~
- Látod Wendy? Túl sokat tudsz… vagy talán… túl sokat képzelődsz? – ördögien felkuncogott. – Két választásod van… vagy eltűnsz ebből az iskolából, mint a kámfor, vagy mehetsz a javítóba, nos, hogy döntesz?~ - Ellépett a lánytól, ahogy telefonját elővéve tartotta teste mellett.
- Javítóba? Jól hangzik, de nem választok semmit. Ugyan Kenny~ még ha az apád rendőrfőnök egy ártatlan lányt nem tartoztathat le. A bizonyítékod nincs ellenem és hiába tudok sokat, hazudni mesterien lehet - kicsit arrébb szökellve nézet ki az ablakon, majd vissza Kenny-re - szerinted, hogy bírtam ki Stan mellet annyi ideig? - húzta száját ördögi vigyorra, mire Kenny arca dühtől torzult el, majd egy jól irányzott ütéssel vágta gyomorszájon a lányt.
- Van elég bizonyítékom ellened Wendy! Túl sok ahhoz, hogy így viselkedj… - mondta a hasát fájlaló lánynak. – Utoljára kérdezem meg… melyiket választod…
Térdre rogyva fogta gyomrát, majd kissé nehézkesen, de ismét Kenny-re nézet.
- Ugyan~ ennyire felhúz a dolog? Pedig mesteri volt. Még csak nem is sejtett semmit~ tökéletes kis csicska volt, aki fülig belém volt esve. Egy csettintés és minden vágyam szerint volt, bár~ az esték nélküle is tökéletesen mentek. Volt, hogy egyszerre kettővel, de asszem - vigyorodott el ismét - te tökéletesen tudod milyen.
Kenny rendezve arcvonásait, teljesen érzelemmentessé vált, így szólt a lányhoz;
- Akkor megint csak csicsikálnak kell? – leguggolt a lány elé.
- Ki mondta, hogy vissza akarom hódítani? Van nála jobb falat ami, sokkal jobban kielégít - nézet egyenesen a másik jéghideg szemeibe, majd megkapaszkodva a párkányba kelt fel, bár hasát még mindig fogta - Amúgy, szólhatsz apádnak nyugodtan. Vigyen csak~ Két hét és újra látsz! Ha nem felejtetted volna el az apám ügyvéd és nem hinném, hogy hagyná a pici lány rács mögé kerüljön a semmi miatt.
Kenny felállva lépett hátra kettőt, majd felhajtva telefonjának fedelét pötyögött egy ideig, aztán visszacsukva azt csúsztatta zsebében.
- Szánalmas vagy, Wendy… - mondta komoran, ahogy a lány mellett haladt el, de megállva pár lépés után, újra megszólalt. – Szállj le Stan-ről, mostantól neki semmi köze ehhez az ügyhöz. – hangja határozott volt.
- Ahogy óhajtod - felelte, ő is igen komolyan - mondtam már~ találtam nála jobb játékot - suttogta úgy, hogy a másik ne halja, majd kissé fájdalmasan de elindult a szobája felé.
~*~
Stan eközben elszántan keresgélte Kyle-t a könyvsorok között.
- Kyle! Ne csináld mááár… - nyüszítette, ahogy tovább kutakodott a másik után, aki megbújva a világirodalmi polcok mögött húzta maga lábát és nem szólt a másiknak. Csöndben kuporgott és remélte, nem találja meg sem ő, se senki. Elakart tűnni mintha nem is létezett volna soha. De szerencsétlenségére Stan megpillantva őt kezdett el felé futni, de mielőtt még elérte volna, lassítani kezdett. Sétálva közelített felé, majd megállva tőle pár méterre suttogta nevét;
- Kyle… - A vörös felpillantott ijedten és elrúgva magát a könyves polctól próbált valami kiutat találni, de az egyetlen az ahol Stan állt. Így csupán ismét lehajtotta fejét és a könyvszekrénynek vetve hátát ült le ismét felhúzott lábakkal. A fekete nem ment hozzá közelebb, kiengedve magából egy sóhajt kezdett bele.
- Miért nem válaszol… Kyle? – hangja szomorúan csengett ám a vörös még mindig nem szólt semmit csupán maga elé bámult, de végül egy sóhajt kiengedve nézet a másikra. Arca semmit nem árult el, de a szemiben könyörgés és sajnálat csillogott.
- Mert nem tudom a választ... - Stan lesütve tekintetét, szorított össze fogait, keze ökölbe szorult, ahogy egyet előre lépett.
- Ha nem tudod, akkor mit sajnálsz? – tekintetében düh csillogott, de egyben szomorúság is.
- Az már az én bajom nem? - állt fel és lassú léptekkel ment Stan elé, majd szemeibe nézve fogta meg annak kezét - Nem tudom mit sajnálok, mert én magam sem értem azt ami bennem folyik. - Stan nem kapta el a kezét, csupán a düh tűnt el szemeiből, és csak szomorúság maradt tekintetében.
- Mit… nem értesz?... – kérdezte.
- A fejemben meg itt - mutatott saját mellkasára, másik kezével - egyszerűen nem tudom. Nem értem az egészet... néha fáj néha boldog vagyok tőle és ez mind a te közeledben... Ezért fogadtam az új szobát, ezért mentem bele abba a szarba - mondta szinte már könnyeivel küszködve.
- Mégis mibe…? – lépett közelebb a másikhoz aki ijedten kapta fel tekintetét és rájött így is túl sokat mondott. Túl sokat. Kezét elkapta és hátrált párat.
- Mennem kéne... - motyogta, ahogy megpróbálva kikerülni, de Stan megfogva a másikat, húzta vissza, így átölelve őt hátulról.
- Megmondtam… addig nem mész sehova, amíg nem válaszoltál!
- Válaszoltam! És most engedj el! - mondta kissé hangosabban, ahogy izegni mozogni kezdett a másik karjaiban. Stan elengedve a másikat lépett hátra egyet, ahogy ismét lesütötte tekintetét. Nem szólt semmit. Kyle egy aprót hátra pillantott, majd ismét nyúlcipőre váltva szaladt ki a könyvtárból, egyenesen szobája felé. Ám mikor a kulcsaival kezdett el babrálni eszébe jutott valami.
- A könyveim, ott maradtak... a francba - morogta, ahogy keze megállt és azon tanakodva visszamenjen e érte, de belül nem így döntött helyette benyitott ám meglepetésére már volt valaki az ágyon. A nem várt vendég...
- Hey Kyle~ nem így szólt az alkunk. Ezért most lesz egy kis büntetésed~ - ...egy lila szörny képében jelent meg.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
