|
11. fejezet
2011.06.01. 15:05
Még nincs lektorálva ^^" Gomen!
Tegyük fel, hogy igaza van, de azért kételkedjünk is a szavában. Nos igen... még jó hogy nem hiszek neki! Ugyan kérlek! Beszélő székek, egy agyban turkáló nőszemély, egy macska aki közben ember is! Hahó~ ne hogy már ettől beijedjek. Kizárt dolognak tartom...
Néztetek már rá? A teste nyurga ugyan, de a hús a csontján elég lenne egy nagyobb főfogáshoz is; a másik pedig mi ez a ruha? Hol a földig érő fekete köpeny és az éles kasza melytől még a halottak is félnek? Ugyan... ő nem a halál! Na-ná, hogy nem! Ő csak egy srác... na jó ez túlzás, mert mégsem csak egy srác. Ezt magyarázta a tény, hogy a három orvos és nővérem közül egyikük sem látta. Csak én. Szemeimmel követtem a mozgását. Fel s alá sétált a kórteremben, míg engem több vizsgálatnak is alávetettek. Agyi funkciók, erőnlét, vérminta stb... Ha most bekiáltottam volna, hogy egy srác csoszog a szobámban, ki sem engednek innen legfeljebb csak egy szinttel lejjebb, ahol régi barátomat kezelték, aki elmondása szerint gatyagnómokat látott... szegény srác.
- Jók az eredmények, de egyenlőre nem akarom, hogy megerőltesd magad fiam. Kimerült vagy még, szóval semmi járkálás! Kisasszony ön pedig velem jönne egy kicsit? - nővérem készségesen bólintott, majd még egy puszit nyomott az arcomra és kiment. A többiekkel együtt, egyedül hagyva engem. Vele.
- Szóval? Milyen a valóság~? Uncsi mi... én itt dekkolok mióta behoztak. Lehetett volna benned annyi kedvesség, hogy hamarabb felkelsz! Olyan jó kis balhékról maradtál le~ - hangja érdesen csenget és a gúnyos mosoly még mindig ott bujkált az arcán. A pimasz arcán...
- Húzz el innen.
- Illetlenség ilyet kérni valakitől, szóval pofa be.
- Ja... mert egy kísértett, majd befogja a számat mi? - a mondat hatott, ugyanis kikerekedett szemekkel sétált mellém, és ütött volna meg ám a keze átsiklott a fejemen. Hát persze, hogy szellem, jobban mondva még sem az.
- Mindegy... pattanj talpra és menjünk - makacskodott tovább, ahogy egy suhintással lepöckölte rólam a takarót, ám kényszerhelyzetemben csupán egy rántással visszahúztam magamra.
- Most jöttem és addig nem megyek vissza amíg ki nem derítettem valamit.
- Az ajtó vár, úgy öt perc, de ha nem sietünk elkapkodják a jó helyeket.
- A döntésem végleges.
- Szeretem a mogyorót, szerinted azt is osztanak?
- Nem megyek vissza.
Csönd. Halk frusztráló, csönd. Amikor a lélegzet megáll és mikor a hőmérséklet csökken. Ő is tudja én is tudom. De vajon miért akar vissza menni? Valami kell neki? Esetleg valaki?
- Téged kellet, hogy keresselek, igaz? - a srác még mindig háttal állt. Nem szólt semmit csupán nézet ki a fejéből, mintha transzba eset volna. A pulcsim illetve már az övé kissé remeget, majd mintha meg sem történt volna semmi fordult felém mosolyogva.
- Stan küldött, vagyis igen, akkor tényleg engem kell keresned, mégpedig azért, hogy visszamenjünk? Hát nem furcsa... ki akartam ezt az egészet hagyni, tekintve, hogy sürget az időnk. Túlságosan is! De nem~ te kíváncsiskodó kis kölyök az „itt akarok maradni” dumával jössz és mivel egy angyal mindig segít, így a faszt sem fogok kapni a sósmogyikból!
Mérges volt. Kicsit... nagyon. Persze megértem, de azért ő is átérezhetné azt amit én érzek. A magányt, a tehetetlenséget. Eddigi legjobb barátaimat kellet hátrahagynom és nem azért, mert meguntam őket, hanem mert válaszokat akarok. Válaszokat amit csak egy embertől lehet megtudni, az pedig itt van. Sehol máshol. A valóságban.
- Megrohadhatsz! Egy nappal nem nézel ki nálam idősebbnek, szóval ne kis kölyköz le! - pattanok föl ám a döntés, miszerint az ágyhoz kéne láncolniuk, jó döntés volt. Szinte minden tagomba belenyúl a fájdalom én meg összesek mint valami marionett bábu. Persze... kómában voltam, ki tudja meddig és most meg úgy ugrálom mintha az izmaim nem sorvadtak volna el. Na jó ez túlzás, de az biztos, hogy vissza kell szoknom a mozgáshoz.
- Ja persze~ mert te menőzöl itt a tizenhéttel. Csak hogy tudd múlt hétfőn töltöttem be a 118-at. Szóval ha megengedet, azt kölyközök le akit akarok! - pufogta, ahogy karjait keresztbe fonta maga előtt.
Azért ez egy tisztességes találat volt.
- Bocs... én... - kezdtem bele mire ő csak simán leintett.
- Ne foglalkozz vele, bár... ha most rögtön velem jössz, akkor megbocsátok és akár még puszipajtások is lehetünk - vigyorgott ám egy pillanattal később ismét egy ocsmány fej nézet vissza rám - ááá~ felejtsd el! Kizárt, hogy veled bármikor olyan viszonyban lennék...
Ennyit erről. Egy arrogáns nem törődöm, pöcs kísértett... Fasza.
- Ígérem visszamegyek, de meg kell találnom valamit, illetve valakit.
- Secret igaz?
Nem kicsit döbbentem meg mikor kimondta a nevét. Persze az előbb nem rá utaltam, de mégis motoszkált bennem valami. Vele itt is találkoztam és olyan „emberi” miért ne lehetne ő is itt. Mint én olyan álom világban? Persze badarságokat beszélek. Mindez miért? Mert látni akartam. Tényleg szerettem volna... bonyolult dolog ez az egész...
- Neked nem eggyel lejjebb kéne lenned?
Felkapva a fejem néztem az ajtó irányába. Persze számíthattam volna rá, hogy előbb utóbb kiszúr valaki. Futtában néztem rá a kedves mellettem állóra, aki szólásra nyitotta a száját, ám végül megvonva vállait tűnt el mint a kámfor. Ez még annyira nem is lenne furcsa, mégis... mikor szólni akart volna nem felé, hanem a srác felé fordult. Mintha csak neki szánta volna azt a mondatott.
- Miért kéne lejjebb lennem? - kérdeztem, ahogy megerőltetve magam ültem kissé feljebb.
- Magadban beszélsz. A diliház meg egy emelettel lejjebb van - nyelvét kinyújtva lépet be, majd maga mögött becsukta az ajtót. Furcsa volt. Első ránézésre tényleg az.
- Köszi a napi poént, most már akár távozhatsz is!
- Jól van megyek már!
Még beljebb lépdelt. Az ágyam előtt ment el, majd végül mellém lépve hasalt le a földre.
- Te mégis mit csinálsz? - néztem le rá, de ő meg sem halva kutatott az ágy alatt. Még csak a fejét sem emelte fel. Csupán akkor nézet ismét rám, mikor ismét feltérdelt és már magát porolta.
- Oh~ te még ébren vagy?
- Már egy jó ideje... - sziszegtem a poén gyárosunknak - mit kerestél te az ágyam alatt?
- Ezeket~ - mutatott fel egy füzetet, egy tollat és egy könyvet. Általános cuccok, csak érteném meg, hogy miért az én ágyam alatt tartja... hely! Várjunk csak az nem? - Alice Csodaországban?
- Oh~ igen! - adta át a kis könyvet melyen aranyozott betűkkel rakták ki a címet - az egyik kedvenc könyvem!
- Nem lányos könyv ez egy kicsit~? - kérdeztem, ahogy kinyitva olvastam bele. Már vagy ezer éve nem vettem a kezembe és igen, tény, hogy lányos de én is imádtam annak idején. A történet az a világ amit bemutat.
- Kit érdekel? Nem azért olvasom! - elbitorlott könyvét szinte kincsként szorította magához, ahogy kikapta a kezemből.
- Oké elismerem, de ez csak egy kitalált Story...
- Tévedsz!
Felkaptam a fejem és egyenesen a szemeibe néztem. Az, az elszántság és képzelet lapult benne mint eddig senkiében. Mintha csak tudta volna, mintha már járt volna ott.
- Ugyan már~ ne akard nekem bemesélni, hogy létezik ez a mese! Badarság! - legyintettem. Miért mit kellet volna tennem? Elhinni neki, hogy tényleg létezik és valóságon alapszik a történet? Na ne! Azért még én sem lettem ekkora hülye...
- Ahh~ persze, hogy ez a mese nem létezik! Ki hinné el, hogy egy szőke hajú picsa leesett egy lyukba mert követett egy nyulat akinek van egy órája! Hülyeség! Én nem erről beszélek hanem Csodaországról! Az tényleg létezik, bár nem olyan tündériesen, ahogy a könyv leírja... annál kicsit jobb.
- Hogyne. Szóval létezik Csodaország és benne a macska, a nyúl, az ütődött kalapos és a szívkirálynő? És minden rózsát átlehet festeni!
A fiú kinyújtotta nyelvét és ahelyett, hogy sértetten távozott volna, felpattant az ágyra és mélyen a szemeiben nézet. Én mondom tuti hipnotizálni akart azokkal a szemekkel! Valahogy olyan megidézők voltak és... ismerősek.
- Igen. Bár tény és való más mint amit eltudsz képzelni. Vegyük a macskát! Nem lila. Oh~ soha nem lenne lila hisz az nem áll jól neki! Eltudnád őt lila csíkokkal képzelni? Fúj~ még számomra is undorító - legyintett, ahogy egy borzalmas arckifejezést vágott - aztán a nyúl. Hmm~ talán ő a legfurcsább. Nem is nyúl inkább egy megnevezhetetlen valaki. De végül is mindegy... Aztán... - olyan beleéléssel mesélte, mintha csak ott lett volna. Mintha csak ő teremtette volna meg a világot és mintha senki más nem is parancsolgatott volna neki soha! A történetek a szereplők és a helyszínek. Érdekes és egyben hihetetlen. Jó volt hallgatni. Mint egy öt éves gyerek aki élete fordulópontját hangsúlyozta volna ki.
- Miért is vagy itt? Mármint mit keresett a cuccod az ágyam alatt? - kérdeztem mikor befejezte a story-ját.
- Ide bújtam el és hagy jegyezzem, meg akkor sokkal jobb fej voltál! - kezem ökölbe szorult és ha nem lett volna fájdalmas megemelni asszem elküldöm melegebb éghajlatra.
- Ha ilyen rossz a társaságom el is húzhatsz akár... nem kötelező nekem mesélni, bár azt még megmondhatnád mi a fenének bujkáltál egy kórházban? Te látogató vagy? - mert a pizsamája nem ezt súgta. Sötétkék és rajta mindenféle emberkék. Én így még utcára sem lépnék.
- A nővérek elől... utálom ha megvizsgálnak ráadásul az itteniek, olyanok mint a hárpiák!
- Beteg vagy? - Szemi csillogtak és arca sem volt olyan beesett, sőt inkább halvány piros. A vigyora beleillet volna egy fogkrémreklámba és kissé kócos haja is elment volna ugyancsak egy reklámban. Más szóval nem láttam betegnek. Mintha nem lenne semmi baja. Olyan boldog volt és annyi életenergia volt benne, hogy mellette én egy haldoklónak néztem ki.
- Ühüm, bár hogy micsoda azt nem tudja senki. A kórháznak a bent maradott részén lakom. Néha csak úgy kómába esek és nem kelek fel...
- Tessék...? - SOKK! Nem hallottam még ilyenről soha mégis... nem tudom egyszerűen sajnálni kezdtem a srácot. Nincs élete, mert bármelyik pillanatban összeeshet. Egy kórház rabja és ha ki is akar menni csak felügyelettel lehet. Ezért bujkál...
- Ugyan már~ nem nagy cucc. Nem kell engem sajnálni! Nagyon jól elvagyok és amúgy is a családom is megvan a kórházi szobám pedig mint az álom! Még tv-m is van és szobatársammal ellentétben az enyém már öt adást is fog! - húzta ki magát mire én csak felnevettem. Idióta. Tökéletes idióta. Miért hoz engem össze velük folyton a sors?
- Várj... de ez... mégis mi a fenét keresel itt? Hisz a bentlakós rész a kórház másik felében kéne lennie, nem?
- Két hete gázszivárgás volt és kilakoltattak minket. Én pedig napok óta itt rejtőzöm el. Elég jó társaság voltál, bár kezdem úgy érezni félre ismertelek~
A párna repült, de ő csupán nyelvét kiöltve táncolt arrébb, nevetve, majd ujjait a kilincsre fonva nyitotta ki. - Örültem neked Stan~ - integetett, mire ismét felkaptam a fejem.
- Honnan tudod a nevem?
- Idióta~ a korlapodról és hogy 2 hete te vagy a kórház sztárja - mondta mosolyogva, ahogy még hintázott és hülyéskedett az ajtóval. A furcsa, hogy jó volt nézni. A vidám arcát, a gond feledte mosolyát és a...
- Két hete? A nővérem azt mondta én is két hete vagyok itt... - csak véletlen lehet. MI más lehet, hogy pont aznap kerül a közelembe mikor engem behoznak? Ugyan... véletlen. Csak az lehet. Semmi más. Most őszintén? Mi más lehetne... ez a fiú rájött, hogy engem behoznak és direkt elintézett egy jó kis gázszivárgást, majd napokon át bejött csak azért, hogy lásson? Badarság. Képtelenség.
- Bye bye~ - búcsúzott el én pedig már későn emeltem utána a kezem. Eltűnt és talán nem látom soha. Képtelenség... Megint ez az átkozott szó. Mindent tönkretett és most viselnem kell érte a következményeket. Ki gondolta volna, hogy egyetlen szóval egy egész világot rengethetek meg?
Őszintén miután elment utána többet nem találkoztam vele. Állítólag vissz kellet mennie a saját szobájába a kórház keleti részébe. Oda meg nem engedtek be csak rokonokat. Nagyon biztonságos volt az egész így az, hogy még egyszer lássam, vagy találkozzak vele csekély. A másik meg, hogy nővérem minden szabad percét mellettem töltötte. Elmesélte, hogy végig itt volt és, hogy milyen sérüléseim voltak és, hogy a testem igen furcsán reagált mindenre. Azt is elmondta, hogy is történt. Elgázoltak. Oké ezt a csekély információt már én is tudtam illetve, valahogy sejtettem a részletes emlékeimből, de a továbbiakat már nem. Például, hogy egy kamion volt és hogy a sofőr padlógázzal hajtott el mellettem és le se szarta, hogy én az esőben fogok elvérezni. Egy nénike vett észre és hívta ki a mentőket. Többször is újrakellet éleszteni, mire az állapotom stabil lett és így tovább. Viszont a sok rossz mellet elmondta a jó hírt, hogy az anyámat letartoztatták és végre, ha kiengednek innen hozzá költözhetek. Örömittasan szinte, mint egy kisgyerek annyira örült ennek. Velem ellentétben. Én csak ültem és bámultam ki a fejemből. Ne értsetek félre, örültem, hogy megszabadultam tőle, és hogy végre normális életet élhetek. De... én már soha az életbe nem élhetek normális életet. Először is, egy szellem követ mindenhova! Azóta le sem szállt rólam. Egy két nap után azt hittem nem jön vissza, ám mikor ismét a mogyoróiról kezdett nekem hebegni, habogni, mérgemben egyszerűen tudomást sem vettem róla. Így telt el az a két hét. Mindig a szobámban lebzselt és mikor kiengedtek a kórházból ugyan úgy követett... egészen a bejáratig. Utána nem jött tovább. A küszöb volt a választóvonal, amit nem léphetett túl, és ezt Én is, és Ő is tudta.
Azután a napjaim annyira nem voltak rosszak. Kezdtem elfelejteni azt a srácot, a kísértetett és az összes hülyeséget amit átéltem. Úgy tűnt a rendes kerékvágás lassan visszaáll az eredeti formájába. A nővéremnél külön szobát kaptam és ismét suliba is járhatok. Minden normális... majdnem.
- Te meg mi a fenét keresel itt?
- Eleget vártam. Az idő sürget! - lengette meg az órát. Az én órámat. Pöcköt.
Ha tudnám, hogy ez nem a valóság felröhögtem volna. Komolyan. Az én kísértettem a szobám padlóján állt és nem éppen a megszokott hacukájában. Kék pulcsi az megvolt. Sőt még az ehez passzoló fekete nadrág is, de a fején az a díszes sapka, melyet szerintem valamilyen mexiokoitól lophatta. Oh~ és ha ez még nem lenne elég két darab díszes fekete nyúlfül is visszaköszönt. De az lehetetlen...
- Az meg mi... - motyogtam, ahogy kezemmel lassan a füléhez akartam érni, de a kezem ismét átsiklott rajta.
- Szerinted? Elég egyértelmű, hogy a füleim.
- Neked a múltkor nem voltak füleid! - kiabáltam, de rögtön be is fogtam a számat. A falon keresztül is hallottam azt a nagy dörömbölést, ami nővérem szobájából jött.
- STAN! Fogd be! Álmos vagyok!
Persze a rossz szokás soha nem változik...
- Nem mindegy, hogy volt vagy nem! Elfogunk késni és te még mindig egy szál gatyában fekszel itt! A mogyorók! Életemben nem ettem még mogyorót és ezt a kevés örömöt is megakarod tőlem vonni? - Azok a műkönnyek senkit nem tévesztettek meg, bár elkel ismernem valahonnan ez a jelenet nagyon ismerős volt...
- Rendben, rendben... mit akarsz mit tegyek? - kérdeztem, ahogy magamra kaptam egy pólót és egy farmert, majd már iszkoltam is ki a házból.
- Gyere vissza a kórházba - és én megtettem. Fél órával és néhány stoppolás után átléptem a kórház küszöbét. Persze fogalmam sincs mit kellet volna keresnem, vagy éppen, hogy milyen lehet az átjáró. Oh de! Egy ajtó, de olyan mintha tűt keresnénk egy szénakazalban, kb. Szóval esélytelen. De persze kedves szellem barátom, le se szarta ezt.
- Itt van, tudom.
- De mégis hol. Ha kiszámolod, van vagy itt száz ajtó és abból is kb. a feléhez jutok hozzá. Esélytelen, hogy így megtaláljam. Közelebbi pont kell! Gyerünk agyalj már... te!
- Craig - a kék szemek rám meredtek én pedig csak pislogni tudtam - a nevem Craig és nincs becézés! Utálom így is!
- Mit lehet utálni egy néven? - kérdeztem, ahogy csendben beolvadva haladtam a folyosón. Az orvosok rohangáltak fel s alá, így nem tűnt fel nekik, hogy egy tizenhét éves srác épp ott kószál, ahol nem kéne neki.
- Itt. - a válasz mindig is luxus volt.
Felnéztem, majd szemei kissé kikerekedtek. Ilyen nincs, hogy pont a bennmaradón legyen az a kibaszott ajtó. A véletlenek kezdenek, reális döntéseké válni... és ez baromira nem tetszett.
Mikor benyitottunk a pultnál nem állt senki. Mintha csak minden nővért és orvost a főcsarnokba rendeltek volna. Véletlen? Ha azt mondom, már nem hiszek bennük, ne üssetek le kérlek.
Ahogy beljebb lépkedtünk Craig folyton minden ajtóhoz odaugrott, majd megkopogtatva őket már állt is tovább. Ezt a rituálét persze nem értettem miért csinálta, voltaképp nem is érdekelt. Elvoltam foglalva, ahogy néha benézve a nyitott ajtókon. Főleg öregek vagy éppen mozgássérültek tartózkodtak bent. Ám a hangulat nem volt olyan letört mint az egyes filmekben szokták mutatni. Kisebb csoportok gyűltek össze, és kártyáztak. Ezek főleg a fiatalabbak voltak, míg az öregek egy-egy sakkpartinál szurkoltak az éppen esélyesebbnek. Boldogok voltak. Hiába tudták egymásról, hogy betegek, vagy már esélyük sincs az életben az a boldog mosoly az arcukon igen is mutatta, hogy le sem szarják. Élvezik amíg tudják és kihasználják minden egyes kis pillanatát, amit csak tudnak. Hogy miért mosolyogtam én is? Talán mert a vidám hangulat ragadós. Vagy hogy eddig sanyarú életem olyan boldog és gondtalan lett? A válasz erre nincs.
- Megvan! - fejem a fekete felé fordítottam, ahogy ő egy bezárt ajtón bizarrul átsuhant. Rögtön utána vetve magam törtem be a szobába, de lefagytam, mikor megpillantottam a bent levő személyt.
Semmi nem változott rajta. Mintha csak az esőből jött volna be. A kis krokodilok még mindig virítottak rajta és az esernyő a szemeit is takarta. Egyik kezét az esőkabát mélyére süllyesztette, míg másikkal vidáman forgatta az esernyő.
- Secret... - motyogtam, ahogy még mindig nem bírtam megmozdulni. Lehetetlen, hogy itt legyen! A harc! Kenny és a többiek? MI történt? Hogy került ide? Megannyi kérdés, és miért nem kapok rájuk soha választ?
- Hali Stan~ - intett, majd az eddig szekrényt pásztázó Craig-hez lépett, majd csettintve dermedt meg és az eddig lebegő lábai a földet érték, majd egy nagyobb fény és átlátszó teste tömör vált. Élő ember. Lélegzet, mozgott és dülöngélt.
- Mindig is utáltam, ha visszaváltozok - motyogta, ahogy segítségképpen, megfogta a fiú vállát, amíg másikkal a homlokát masszírozta.
- Mégis mi a fene folyik itt! Hogy kerülsz te ide?! - támadtam le, de rögtön megálltam mikor ő csak felemelte kezét. Mintha csak egy falat húzott volna fel és ez miatt torpantam meg, mégis... sokkal inkább mondanám késztetésnek. Úgy éreztem, ha nem teszem elvesztem és eltünik ismét. Örökre...
- Stan, nincs sok időnk. Vár már rád valaki és teaidőre kéne odaérned - Kitépte, a fiú kezéből Pöcköt, majd mint már oly sokszor, ismét a kezembe dobta. Az ív megint nagy volt mégis puhán landolt a tenyerem közt. Járt. Kivételesen ismét ketyeget és a pontos időt mutatta.
- Magyarázatot akarok! Mi folyik itt? Hogy vagy képes a valóságba jutni? Mégis ki a fene vagy te?! - kiabáltam és hallottam a nyitott ajtón keresztül, ahogy már páran összesúgnak a hangos szomszédok miatt, de nem akartam elengedni. A kíváncsiságom mindig is nagy volt - Te irányítod ezt az egész helyet, hogy képes vagy mindenhol feltűnni? Válaszolj már, az Istenért! Válaszokat akarok, most!
- Nem én teremtettem sem irányítom - hangja halk volt, ahogy még közelebb lépet, ezzel ott hagyva a szenvedőt - ezt a helyet senki nem irányíthatja. A valóság mindenkié, de az a hely ahova mész az csak a tiéd. Csak a tiéd és senki másé. Az lesz amit te szeretnél és akkor leszek ott amikor te akarod. Stan. Ez az egész a tiéd, a te világod. Nem tűnt még fel? Az emberek benne, akik olyan kedvesek hozzád? Mind a barátaid? Mind azok, akiket soha nem kaptál meg. A tiéd és egy másik fiúé.
- Egy másik fiúé... - ismételtem, halkan, ahogy lehajtottam a fejem. Nem értettem. Mégis miért mondja nekem ezeket... mégis kiről van szó?
Csak ekkor tűnt fel, hogy a szobában tartózkodott még egy személy. Végig ott volt és pislogva figyelt, hol Secret-et, hol Craig-et, hol pedig engem. Árgus szemei szinte belém vájódtak, majd mikor felkelt az ágyról és lassan felém kezdett lépkedni láttam végre, miért is tartották itt. Arca piros volt és lépései nagyon lassúk. Láz gyötörhette mégis mosolyogva biceget felém. Nem állt meg és a másik két fiú nem is véve róla tudomást néztek még mindig engem.
- Hey Stan... jöttél meglátogatni? - kérdezte, ahogy félúton térdre rogyott.
Én szinte rögtön ott teremtem mellette és karjaimba véve sétáltam vissza fele az ágyhoz. Légzése nehéz volt és szakadozott. Nagyokat nyelt és szívéhez szorította a kezét. Körmeit a pizsamába vájta, majd mikro úgy tűnt a fájdalom hullám csillapodik ismét kinyitotta a szemét.
- Viccesek a barátaid. A múltkor sajnáltam, hogy eltűnt - szóval tényleg látta. Sejtettem és Craig ezt jól tudta...
- Mégis mi a fenét beszélsz! Hogy láthatod őket te is? - gyógyszer kell! Hol a fenében tartják itt a lázcsillapítót?
- Hagyd csak... - ragadta meg a kezeimet és zöld szemeiben boldogság csillant meg, ahogy rám mosolygott. Mintha tényleg nem zavarta volna a fájdalom. Csak szerette volna átélni ezt az egészet - menned kell... szeretném, ha visszamennél.
- Persze és hagyjalak itt téged? Felejtős, szóval hol van az a gyógyszer? - kérdeztem ismét ám csupán egy gyenge csapás volt a válasz. A jegyzetfüzete amit ugyan úgy a könyvel vett ki. Óvatosan csapódott a fejemnek, bár nem csodálom. Amennyi energia lehet most benne ennél több nem is megy neki.
- Találkoznod kell a Kalapossal! Vezesd hozzá a nyulat, mert nagyon kedvelik egymást, ráadásul ő csinálja a legjobb teákat a világon! - kuncogott fel én meg csak értetlenül néztem rá - Hidd el~ a bölcsnek is hiányzol és a macska is már magányos nélküled.
- Mégis miről beszélsz? Ne szórakozz velem! - mondtam neki dühösen, ahogy felkelve kirohantam az ajtón és körülnézve valami orvost kerestem ám mintha a föld nyelt volna el mindenkit. Senki nem volt többet itt. Sem a bent lakok sem az orvosok vagy a nővérek. Az egész kórház kihalt lett.
- Ugyan már... mindig ez van. Ilyenkor kicsit nehezebb neki ellen állni, hisz az ember nem lehet egyszerre két helyen, nem igaz? - nevetett én meg csak megráztam a fejem. Nem értem miért teszi ezt. Kómába fog esni. Megint... és ki tudja mennyi időt vesz el az életéből? Ki tudja most meddig fog az ágyon feküdni és abban a sötétségben élni? Én nem akarnám. Soha nem akarnák még egyszer abba a sötétségbe esni. Nincs semmi, hideg van és a válaszok elvannak benne rejtve. Olyanok amiket soha nem akarsz viszont látni. Mélyen eltemetett igazságok, amik alig várják, hogy a felszínre törhessenek.
Craig ragadta meg a karomat és komolyan nézet a szemeibe. Azok a sötét íriszek csillogtak és elszántságot mutatták.
- Nem tehetsz érte semmit. Négy évesen folyamatosan ez a baja. Itt voltam és figyeltem rá. Fel fog ébredni, ne aggódj miatta, de mi most megyünk!
A szekrény ajtaja kivágódott és egy hatalmas örvény tartózkodott benne. Az abból kiáramló szél felkavart mindent a teremben és a papírlapok felröppenve a levegőbe kezdtek körözni.
- Mennünk kell - közölte komolyan, ahogy ismét elengedett és a bejárat mellé állt.
- Várj! - intettem le és ismét a fiú mellé futottam, aki eddig mosolyogva vizsgált engem - Gyere velem! Ott nem eshet bajod, vigyázok rád!
Az a lányos kacaj. Életvidám és mégis egyben kissé szomorkás is. Mintha csak egy viccet mondtam volna.
- Sajnálom, de oda én nem mehetek. Kizártnak tartanám, hogy valaha is abban az örvényben közlekedjek, de hey~ mert te ilyen kedves voltál velem, elárulok neked két fontos információt.
- Tessék? Na ne szórakozz, idióta! - dühösen csaptam az arca mellé, ahogy fölé hajoltam és onnan néztem az egyre fehérebb bőrét.
- Nem szeretnéd? Nem baj! Akkor is elmondom. Tudod, mondta, hogy Csodaország létezik, de hazudtam a történetével kapcsolatban. Van valóság alapja. A macska, a nyúl, a kalapos, és mindenki más! Az a lány is létezik!
- Oh igen? Akkor miértelme volt hazudni? - kérdeztem gúnyosan, ahogy a hátam mögé tekintettem ismét. Az örvény csökkeni kezdett és Craig pedig egyre idegesebben dobolt a lábával. Sietnem kell.
- Hehe~ ugyan már! Azért mégsem annyira hazudtam - kacsintott, de mielőtt folytathatta volna, egy kéz ragadott meg és erősen az örvény felé taszított. Secret erősen tolt az örvény felé, de most ez sem érdekelt. Megfordulva nézetem ismét a fiúra. Már állt. A krokodilos srác mellé lépet és kedvesen integetett.
- Várj már Craig! - szóltam rá a feketére aki eközben mögém lépve ismét sürgetni kezdett, majd egyszerűen megragadta a vállam és beledöntött az örvénybe. Utáltam őt! Ennyire nem lehet köcsög fasz! Valamiben muszáj volt megkapaszkodnom. Kinyújtottam a kezem, de semmi nem volt előttem, mégis... hallanom kellet azt az információt. Nem tudom miért, volt annyira fontos, de számomra a világot jelentette abban a percben. Talán ennek köszönhetem, hogy végül sikerült megkapaszkodnom. Ő fogott meg. Mosolyogva tartotta a kezem, míg az örvény szívott be akár egy porcicát a porszívó. De ez sem tartott sokáig. Keze csúszott, akár az enyém és csupán egy mondatott tudott nekem elmondani, amibe viszont minden benne volt. Minden fontos, amit csak eltudtam képzelni, és ami talán még akár hasznomra is válhat. Az egyik biztos.
- Örvendek Alice, a nevem Kyle és hagy köszöntselek a világomban.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
júúúj...de amint végigolvastam, rájöttem, hogy ennek érdekel a folytatása iss :3 de azért nagyon köszönömm :) elkezdtem olvasni az Anvil-t is és az is nagyon jó! Hajrá, csak így tovább! Én mindenesetre folyamatos olvasód leszek és szerintem a legjobb barátnőm is az lesz *-*