|
10. fejezet
2011.04.05. 12:45
Még nincs lektorálva ^^" Gomen!
Vicces történet. De tényleg az...
- Szóval? Mik lennének a kérdéseid? – tette fel ismét a lány, a kérdést.
A lány. Az a lány akinél most voltam illetve nagyjából, nos... hosszú történet. Ne ugorjunk annyira előre. Úgy sem értené meg senki... én sem értem, pedig velem történt meg minden. Az egész szaros szar, velem! Mert tényleg, tudtátok, hogy képes vagyok elszívni mások képességét azzal, ha megszállnak? Egy rejtett erő, melyet ismét a kis Pöcöknek köszönhetek, de ezzel még nincs vége! Szupererő~ ugyan! Egy kard a testedből... piskóta kedveseim! Az sokkal jobban kiakasztott, hogy itt vagyok és tudtam valamit, amit nem kéne. Olyat tudtam, amiről fogalmam sem kéne, hogy legyen.
Mikor Secret feltette a kérdést, megdermedve álltam és én magam is azt kérdeztem, mégis honnan tudom? Mégis honnan a fenéből tudom, hogy Damien már egyszer kicsinálta szegény ártatlan kis Pip-et? Honnan tudom, hogy Pip halhatatlan...? Mégis mi, vagyok én? Mi a fene történt velem?
Damien hátrált. Lassan és kezeit óvatosan a zsebébe csúsztatva. Én is láttam, ahogy ő is.
- Én nem tenném, a helyedben – mondta a vörös, ahogy az említett mögé lépett – nem csak te öltél már meg annyi embert.
A fenyegetés hatott. Kezei megálltak és ismét combjai mellet pihentek. Secret mosolyogva lépett el mellette és egyenesen elém. Maszkja egész közel került hozzám és éreztem, hogy egyszerűen nem fogom sokáig ezt bírni.
- Hey Secret~ mi a fene folyik itt...? – Kenny is egész közel lépett, ahogy megborzolta sárga fürtjeit. Remek, nem csak én nem vagyok képben. De persze Secret nem felelt. Ohh~ miért is tenné, akkor tényleg mindent értenék... isten ments, hogy a könnyebb úton jussak információhoz!
- Damien, tényleg megölt már egyszer, de többet soha nem tenné!
Mind az eddig csöndben levő Pip-re meredtünk, aki vörös arccal fordult el és csupán néha nézett fel akkor is feketére.
- Tényleg nem fog bántani, szóval...
- Igen megöltem – Damien mély hangja töltötte be a termet – aki kivájta a szívét az nem egy csavargó volt, hanem én. Megöltem, amikor két éves sem volt és szívét a mélységek kútjába dobtam.
Vérfagyasztó csönd telepedett a terembe. Secret csöndben, szinte rezzenés mentes arccal nézet. Kenny arca is semleges volt és nagy megdöbbenésemre, Pip sem akadt ki azon, amit a fekete nyugodt hangon mondott. Egyedül én fagytam le. Számomra igen is furcsa volt ez a végtelen őszinteség. Kövezetek meg érte...
- Másnap, mikor a kolostor kapujába álltam ő nyitott ajtót – bökött a szőke felé – nem félt tőlem és azt hittem nem is emlékszik a történtekre. Mindenre emlékezet... – keserű mosoly terült szét a száján. Ritkán látni ilyennek. Sebezhetőnek. Akár azt is mondhatnám, hogy egy közülünk... hogy nem a sátán fia és nem ölt meg annyi embert. Csak egy normális srác aki a barátjával esetleg szerelmével akar élni. Nyugodtan, békeségben.
- Hogy lehet valaki halhatatlan? Kenny-t még úgy ahogy fel tudom fogni, de... Pip! Ez lehetetlen! Képtelenség!
Szinte végszóra mondtam ki azt a szót. Azt az egy szót, amitől a lavina elindult és most itt tartok. Pip összerezzent és kétségeseten futott át a termen, egészen Damien karjaiba, aki csupán egy meglepődőt fejel, jutalmazta. Kenny kissé megremegve térdelt le és Secret arcán is a hisztérikus „nem!” látszott. Én meg csak álltam a fejemet fogva és nem tudtam mi lelhette őket.
Előfordult már... tényleg, elismerem. Ennek a szónak itt hatalma van, de arra még választ nem kaptam, hogy mekkora. A másik megfigyelés, hogy ők nagyban kerülték eme szót. De tényleg! Sem a szinonimáját sem eddig magát nem hallottam itt. Egyedül az én számból, de hát az meg kivétel képez. De bárhol jártam és bárhol csak rágondoltam vagy éppen kinyomta a hatás nem maradt el. Riad tekintettek vagy a meglepődőség. Aztán mindig valami meglepetés. Valami nem stimmelt... nagyon nem, de úgy tűnt ezt is szép fátyol fogja fedni ahogy eddig minden kérdésemre a választ.
Hangos robaj szűrődött át a katakombákból. Léptek zaja. Tíz, húsz akár száz emberé is...
- Megtaláltak! – szisszent fel Kenny, ahogy körmeit ismét kieresztve lépkedett előre.
- De hogyan?! Hisz senki nem adhatott nekik információt... – Pip halkan bújt Damien karjai mögé, aki előkapva a vörös pengét az ajtó felé állt. Mind a ketten támadási pozícióba. A sötét srác barátját, míg a szőke engem akart megvédeni. Ez bizonyos.
- Clyde felszívódott.
Igaza volt. A kis köcsög úgy tűnt el mint akit kámfor nyelt el. Biztos lelépett a nagy drámázások közepette, nos mindegy... akkor harcolunk. Úgy is van már fegyverem...
- Nem Stan... te most eltűnsz innen – Secret megragadva a karomat kezdett hátrébb húzni.
- Megőrültél! Vannak vagy százan, akár többen is! Nem foglak itt hagyni titeket csak úgy!
A kiabálás mit sem segített. Zsebéből előhalászott egy kis kulcsot, majd szimplán a levegőben elfordítva egy ajtó nyílt ki. Az egész lila árnyalatban szikrázott. Régi fából, talán tölgyből készülhetett és itt ott már repedezés jelezte, hogy igen is már nem fénykorát éli. Kilincse nem volt, csupán egy kis rézlap díszelgett rajta, de azon is a felírat el volt mosódva. Nem lehetett kiolvasni.
- Befele – parancsolt rám, de én csak eltaszítottam magamtól.
- Normális vagy?! Nem foglak titeket itt hagyni! Ugyan úgy az én ügyem is, mint a tiétek, ez az egész! Nem akar... – nem tudtam befejezni. Befogta a számat a kezével. Lágyan mosolygott, és szinte olyan volt a pillanat mintha örök búcsút vett volna tőlem. Örök... miért van az, hogy ez a szó sem létezik itt... úgy ahogy az a másik sem.
- A te életed fontosabb a miénknél.
- Hülye barom, a mi a fenéről beszélsz? – téptem le a kezét, de már késő.
Nem tudtam mit tenni... Belökött. Az ajtó kinyílt egy kedves nyikorgás kíséretébe és egy egyszerű lökéssel betessékelt. Láttam a mosolyát. Láttam, ahogy az ajtónál betódul egy kisebb tömeg és Damien és Kenny nekik ugranak. A karmolások és kard csillogása. Pip is küzdött, majd ő is... de mosolya nem fagyott le. Előkapva kardját intett, majd az ajtó bezárult, sötétséget hozva rám. Nem tudtam vissza menni... ahogy belökött az ajtó már be is csapódót elzárva a vissza utat. Dörömböltem és minden féle szép szavakkal, illetem őket. Meghalnak! Ők nem tudtak volna átjönni azon a kibaszott ajtón? Hisz ahogy látom, van itt hely... akkor mi a francért kell a halálban maradniuk? Ennek az egésznek mi értelme! Ráadásul, hogy érti, hogy az én éltem fontosabb az övéknél? Minden élet fontos! Nem kell nekem halálos áldozat! Egy sem!
- SECRET AZONNAL GYERE VISSZA! NYISD KI, NYISD KI! ENGEDJ VISSZA... NEM AKAROM, HOGY MEGHALJATOK! Nem akarom, hogy meghalj... – hangom elhalt és önkéntelenül csúsztam lefele. Szomorúan lehajtott fejel, néztem a sötétbe, ahol az ajtó lehetett. Emlékszem rá. Minden egyes kis szilánkra, faszálra. A lilás csillogás és a kis tábla melyen az olvasatlan szöveg volt... a szöveg... a pici mondat. A világ neve. A kusza betűk, melyből már lejött pár. Ütött kopott kis kanyarulatok és mégis... most már tisztán olvasható.
A szobában fény gyúlt, ahogy a saját fejemben is. Megfordultam és ott volt. A lány. Fekete hosszú haja két coffban volt összefogva, két piros szalaggal. Egy sötétkék szoknya és fölül egy kissé világosabb blúz, melyben kebleit szépen kidomborultak. A láthatár tökéletes. Mégis, ami engem megfogott, a szeme. Ugyan olyan, mint az enyém. Ugyan az a szempár... mintha csak egy tükörbe néznék.
- Szia! Üdv a világodban.
~*~
Stan Marsh. Ez volt az ajtón. Most már tisztán kivehető az-az írás, még ha kicsit le is volt kopva. De miért neveztek el pont rólam egy világot? Nem egyértelmű? Oké akkor már ketten vagyunk.
- Szia~ Stan! Már vártalak! – csilingelő hanggal sétált oda hozzám, majd felhúzva a térdelésből kezdett el kifele húzni.
- Tessék?! Hogy-hogy vártál? Várj nekem vissza, kell mennem... a barátaim...
- Kérdések mi! Hehe mit szólnál, ha én tudnák rájuk válaszokat adni? – Elhallgattam. Csendben követtem a nappaliba. Egy vörös kanapéra ültette és teát szolgált fel. Barackos. A sütik is gyümölcsösek voltak. Mosolyogva kínálgatta nekem őket, majd ő is leülve szembe kezdett el egyet habzsolni. Én meg csendben ültem és őt néztem. Az agyamból kiszállt a kis bagázs és az elmúlt pár óra. Kérdések! A sok kérdés melyre nem tudtam választ kapni és talán most igen...
- Én magam csináltam mindet~ Imádok sütni és egyszerűen imádom az édes dolgokat.
- Milyen kérdéseket tudsz megválaszolni?
- A-a-a – rázta meg a fejét, ahogy a kis teáscsészéjét a szájához emelte. Kisujja kecsesen állt a csészétől. Egy korty, két korty, majd a poharat ismét lerakta – a kérdésekre csak akkor kapsz választ, ha te is tudsz nekem egyre válaszolni.
- Mi lenne az?
Most megmondom előre... Az a vigyor elárulta, hogy nem fogom tudni a választ. A jó kislányos álca mögött látszódott az igazi való... lángoló és kitörő lélek, aki a kancsóból kortyol, úgy hogy szája szélén lefolyón az üdítő, majd lecsapva az asztalra törjön millió darabra. Én ezt láttam, a szemeiben és mosolyában. Semmi mást... semmi nőieset vagy kedveset. Semmit, amit itt mutatott. Az a maszk... és alatta a vadóc lányt.
- Türelmetlen vagy egy kicsit nem? – kérdezte ismét kedvesen.
- Mond csak... kérhetnék valamit, kedves?
Bólintott és egy újabb sütit vett szájához. A kecses harapás mögött is csak az a lány, látszódót és úgy voltam vele... akkor játszunk tiszta lappal.
- Levennéd a maszkodat?
A süti több darabra tört, ahogy a földre ért. Hát persze, meglepődött. Gondlom nem sokan vették eddig észre azt a pici falat, ami az igazi énjét tartották vissza.
- Ismerjük már meg a másik igazi valóját, így igazságos nem?
Hátradőlt, majd elvigyorgott és az arcára csapott. Az alól is látszódott az a vigyor. Lábát egyetlen mozdulattal felcsapta az asztalra, majd kezeit feje mögé rakta. Haját kicsit megborzolta és kiszedve a szalagokat úgy omlott vállára, majd egyetlen mozdulattal összefogta egy kisebb kontyba és végül így nyúlt blúzához. Még egy gomb és a látótér még hatalmasabb lett, és ahogy azt megjósoltam, megfogta a kis kancsót és jólesőt húzott le belőle, bár óvatosabban rakta vissza.
- Honnan tudtad? – kérdezte, ahogy rám emelte sötétkék íriszeit.
- Nem volt nehéz kitalálni, egyszerűen látszott rajtad.
- Pedig milyen furcsa... elég sokáig eltitkoltam az igazi valómat – nevetett fel, ahogy egy sütit feldobva kapta be – bár régen tényleg ilyen kislány voltam. Hihetetlen mi? Na de!
- A kérdés – fejeztem be a mondatát mire ismét egy elismerő vigyorral jutalmazott.
- Válaszolok bármilyen kérdésedre, amire csak tudok, ha megmondod, ki vagyok...
- Az a lány, aki egy maszk mögé bújt és eltitkolta milyen szép keblei vannak.
Nem pirult el, helyette, helyeslően bólintott.
- Helyes, helyes, de a kérdés még nem hangzott el, kedves Mr. Marsh.
- Stan. Akkor hagy haljam a kérdést! Nem lesz azt is kitalálni, olyan érzésem van mintha már ismernélek.
- Akkor nagy mázlid van! Válaszolok a kérdéseidre, ha megmondod, hogy is hívnak engem.
„A feltételek egyszerűek. Bármit megteszek neked, ha te válaszolsz egyetlen apró kérdésemre. Vigyázz! A szabályok bár rém egyszerűek, mégis ha rosszat válaszolsz vesztesz. Mondj bármit, nem fogok visszakérdezni, hogy ez e a válasz. Egy lehetőség és nincs segítség. Na, hogy döntesz? Belevágsz? Helyes~ Akkor kezdjük!”
Igen... ezek a játékszabályok. Ismerem őket mert régen én hoztam őket. Ez az én játékom... én találtam ki... nem emlékszem kivel játszottam, mert tényleg rég volt. Talán még kiskoromban, de az is lehet csak néhány éve... Ki tudja, a lényeg tudtam mik a felvételek és ha vesztek...
- Ha nem találom el mik lesznek a következmények? – Az én játékom. És az én játékomban mindig lehetett veszteni és abban a vesztes mindig egyedül maradt.
- Akkor egyetlen kérdésre sem kapsz választ még egy jó ideig. Semmire és így elég nehéz lesz végigvinned a játékot, vagy minek hívod ezt... kis kaland? Nekem mindegy! Csak válaszolj. MI a nevem?
Megmondtam... a vesztes mindent elveszt, mindig! Körbenéztem, hátha látok valamit a szobában ami a nevét vélné felfedezni. Semmi különleges. Sehol egy monogram vagy csekk, esetleg levél... az egyetlen személyes holmija egy kép, ami ugyancsak elvolt maszatolva. Nem nagyon látszódott róla semmi csupán, ahogy két fekete hajú gyerek öleli egymást. Szemcsés kép és még csak a mosolyuk sem kiolvasható... Egy normális képszerkesztővel ezt a problémát hamar orvosolni lehetne, majd később megkérdem szeretné e... de most...
Egy név. Női név. Gréta? Melinda? Lotti? Mi lehet? Nem ér! Ennyiből senki nem találja ki, egyetlen egy kibaszott név sincs itt, amiből rájöhetnék!
- Pedig nem egy nehéz dolog! Sőt te tudod is~ a kevés ember közé tartozol, akik tényleg tudják! Na~ mond már ki, hagy menjek már... unalmas vagy, fiú! – Ásított és változtatva lábtartását mindkettőt maga alá húzta.
- Nem ér ha sürgetsz! Ráadásul nem mondtad!
- Én nem is!
Megint az a vigyor! Ismerem, ezt! Láttam már valahol, csak tudnám, hol... mert igaza van, tényleg ismerem, de nem tudom honnan vagy bármit. Egyszerűen csak... csak... nem tudom.
Sehol egy név, sehol egy tábla... Sehol! Kivéve...
Szemeim tágra nyíltak és lélegzetem elakadt. A mosolya, a szemeim, a haja, a személyisége... nem... az egyszerűen nem létezik! Ilyen nincs! Lehetetlen! LEHETETLEN!
- Oké lejárt az idő... egy nevet. Most!
Elnevettem magam. Vihorásztam a hasamat fogva, mert idáig amik velem történtek ez überelt mindent... ez a lány! Ő!
- De ez lehetetlen... ugyan már! Hülyeség az egész nem lehet az, a neved!
- Milyenek érzed? Mert lehetséges! Ohh~ hogy ne volna lehetséges~ itt minden az, itt minden valóra válhat még az is amire nem is számítanál. Akkor miért nem hiszed, hogy ez létezhetne?
- Mert ez-
- Képtelenség?
Szemöldöke magasba szaladt és én elhallgatva fagytam le. A szó, melyet eddig csak én mondtam ki és nem ez volt a legfurcsább... minden mozogni kezdett. Az egész szoba mintha csak egy földrengés helyszíne lenne, elindult. A kancsó az asztal széle felé biceget és a csészék libasorba követték őt. A szobában levő tájképek leestek és minden táncra perdült a rázkódástól. Egyedül Én és Ő voltunk mozdulatlanok. Mintha minket elkerült volna... de miért? Hülye kérdések!
Felpattantam és szinte elrúgva a dohányzó asztalt az utamból, ragadtam meg blúzánál és emeltem fel, kicsit közel az arcomhoz. Éreztem a leheletét és láttam azt a nemtörődöm tekintetett amit én szoktam vágni, mikor anyám elküld melegebb éghajlatra.
- Stan Marsh. A te neved Stan Marsh, és most azonnal válaszolsz a kérdéseimre! Nem érdekel, ha ez a kibaszott ház a fejünkre esik. Válaszokat akarok most! Miért ugyan az a neved? Hogy kerültem ide, hogy jutok vissza? Ki vagy te!? Mire jó ez a sok faszság és miért vannak olyan képességeim amik csupán eddig képregényekben láttam?! Válaszokat, MOST!
Őt sem a földrengés, hanem én ráztam. Dühösen tartottam a markomban, úgy hogy ujjaim lassan elkezdtek fehéredni. Idegesen próbáltam belőle kicsalni valamiféle választ, de ő csak sután nézet ki a vak világból egy pontra.
- VÁLASZOLJ MÁR!
Egy pontra... megálltam és nem ráztam tovább, helyette én is a felborított asztalra néztem, majd kicsit arrébb. A képre. Az elmosódott képre, ami ugyancsak nem mozgott.
Elengedve löktem hátra a lányt, majd kikerülve egy éppen arra botorkáló szobanövényt, felkaptam a fényképet. Még mindig homályos volt, de valamiért tudtam kelleni fog. Szükségem van rá. A képet a falba vertem és a szilánkokat félre söpörve téptem ki a kis képet belőle, majd a farzsebembe csúsztatva sétáltam vissza a még mindig nem reagálóhoz.
A szoba még jobban mozgott és most már a föld is elkezdte... ki kell jutni és őt nem hagyhattam itt. Felkaptam az ölembe és futottam. Kezei himbálóztak és szemeimet is, lassan csukta le. Pont most amikor ki akarnánk jutni!
- Stanly! Gyerünk! Hol a kijárat? – Hagy jegyezem meg... saját nevemet használni valaki másra... igen furcsa. De hiba a nagy áldozat a lány nem reagálva omlott össze a karjaimban. Már nincs magánál... és mi itt ragadtunk egy mozgó házban, ami már nem csak, hogy remeg, de kezd össze omlani is. A falak megrepedtek és a föld is megnyílt a talpunk alatt. Ebbe estek bele a bútorok és a szobanövények. A fölfele vezető lépcső kettétörve zuhant oldalra elzárva a konyha felé vezető utat. A falak olvadni kezdtek és a hasadékba folyva, elindították azt, hogy előjönni a sötét űr, illetve... nem tudom, hogy az e? Nagyon hasonlított az a feketeség, de mégis... olyan mintha a világ lassan eltűnne. Szépen lassan lefolyna, mint valami kád víz, amiben most húztuk ki a dugót. Üresség maradna és semmi más.
- Hey! Kellj fel! Gyerünk...! Elfog tűnni itt minden!
- És nem ezt akartad? – Nem hazudok, ha azt mondom, majdnem eldobtam... mert csukott szemmel válaszolt. Szája nem mozgott. Még mindig olyan volt, aki nincs magánál, de valamiért amikor ránéztem éreztem, hogy velem van. Ráadásul a hangja... a fejemben szólt.
- Nem! Nem ezt akartam! Nem is mondtam, hogy menjen tönkre minden, én csak válaszokat akartam!
- Heh~ de arra gondoltál és ezzel elpusztítottad a világot.
- Miről beszélsz? Nem tudok elpusztítani egy világot! Az lehetetlen!
- Azt mondod?
Vége volt. Eltűnt minden ami létezet, ami pár perce még élt és volt. Most pedig semmi. A fekete űr, ami lehet nem is az, az űr ahova én már szinte váltójegyet váltottam. Nem tudom. Ez nagyon zavaró. Irritáló. Mondjak még negatív jelzőt? Asszem nem kell. Hisz ami eltűnt az már nem lesz többet. Valami törvényféleség mondja ki...
Eltűnt. ELTŰNT!
- Hova lett! Stanly! Stanly! – Előbb még a karjaimban volt, a másikban már nincs itt. Sehol csak a feketeség.
- Ne nyavalyogj már, fiú! Itt vagyok.
- Igen? Fekete lettél vagy láthatatlan? – néztem körbe, de még mindig semmi.
- Nem kell, hogy láss... én már nem létezek. Csupán azért vagyok még itt, mert az ígéretemet megtartom. Szóval... mik a kérdéseid?
- Miért tűntél el? – fakadt ki belőlem, ahogy a sötétnek ordítoztam.
- Egyszerű. Mert te azt mondtad nem létezem. Kövi~
- Várj! Micsoda! Soha nem mondtam, hogy te nem létezel és mit ér egyáltalán az én szavam ebben a világban? – Csapkodtam és rúgtam. Ütöttem, ahol értem az űrt. Dühösen! Dühös vagyok! Mi a faszért van ellenem mindenki?! Ha? Mit követtem el, hogy velem mindig történik valami?! Hol itt a boldogság?
- Nos... ebben a világban semmit sem. Itt ugyan olyan kis senki vagy ahogy minden más. Porszem a világok közt és mégis... nem tűnt még fel, hogy mindössze csak te vagy képes itt meglenni?
Lábaim megremegtek én pedig eldőlve a földre estem. Nem... miről beszél? Persze én jártam itt egyedül. Sem Kenny sem Bebe vagy Damien nem volt képes utánam jönni. Senki...
- A világok közti világ. Ha azt hiszed, te csak úgy ide pottyantál, akkor nagyot tévedsz! A világok folyósolyán valahol a te világodhoz is ott az ajtó. Ide nem kerülnek be csak „úgy” az emberek. Ahhoz nincs tehetséged.
- MI ez a hely?
- A semmi helye. Itt nincs semmi. Egy olyan világ ami körbe veszi a többit. Mikor átlépsz egy ajtón átlépsz ezen dimenzión. Voltaképp nem látod, mert szinte tizedmásodperc alapú, de mégis ott van. Ezek az átjárók a világok közt. Ha elpusztul egy akkor azt a feketeség nyeli el, úgy ahogy minden mást... kivéve téged.
- De ez... miért? Miért tudok megmaradni olyan helyen ahol... senki más nem? Ennek nincs értelme.
Csönd. Hosszú percekig csönd honolt és már azt hittem nem is fog semmisem történi. De végül mégis történt. Kis fehér pontok jelentek meg és álltak össze egy emberi alakká. Talán egy pálcikaemberkének hasonlítanám, de mégsem. Mintha fognál pár buborékot és összegyúrnád.
- Elmondom neked, de az idő véges. Nehéz itt maradni sokáig, fiú. Baromi nehéz! Szóval... mond el mit láttál itt amíg itt voltál.
Felültem törökülésbe és lehunyva szemet agyalni kezdtem. Mi is történt velem.
- Láttam emberkéket és halottam hangokat. Ezen kívül semmi. Oh! De, volt egy alkalom mikor fényes fehérséget láttam, úgy hogy előtte elnyelt a feketeség.
Lányos kacaj és virulós nevetés. A kis buborékok össze-vissza mozogtak, majd egy kis idő után leállva ismét katonásan álltak sorrendbe.
- Szóval egyszer téged is beszippantott. Én is ilyen fehérségben vagyok most. Képzeld el ezt az egészet úgy, mint egy gömböt. A magja ez a fehérség és a feketeség veszi körül amiben ezek a világok vannak. Ahogy beszív a magba jutsz ahol aztán lassan sötét leszel és meghalsz. Ilyen egyszerű. Amit képet és hangokat hallottál azok más-más világokból hallhattad. Előfordul, hogy a köztes világokban hallod az eredeti világot.
- Várj! De csak az elmémmel voltam itt bent... mindig! A testem valahol máshol feküdt. Akkor mi van?
- Ugyan az. De mégis kicsit más. Egy szellem aki ide belép, maga is felszakad. Az emlékek is a fekete űrbe olvadnak és ezzel együtt az ember, lassan elveszti őket. Gondolom, te is van olyan amire már nem emlékszel.
Lesütöttem a szeme, majd dacosan fel. Ő is meglepődött, ahogy én is.
- Egyre többet tudok, ahogy itt vagyok. Egy csomó emléket láttam, amit eddig nem!
- Ne legyél benne biztos, hogy azok a te emlékeid. Lehet éppen egészen másé vagy egy másik világ képei. Nem tudhatod.
Igaz. Nem tudhattam mégis... ahogy átélem, ahogy látom magam. De akkor mégis, mit keresnék kicsiben ebben a világban?
- Miért csak én tudok ide belépni?
Megrándultak a buborék vállak, majd a fejét kezdte rázni.
- Nem tudom.
Szomorúan néztem le. Tényleg... az, hogy itt vagyok és hogy amiben egy kicsit is biztos voltam, most már semmivé vált. Semmisé lett.
- Tudom... szar érzés, de asszem van még valami amire nem válaszoltam. Ahogy mondtam itt nincs hatalmad, mert itt senkinek nincs, de az előző világot te pusztítottad el. Ne! Ne tagad, amíg meg nem magyaráztam. Tudod, a világok közt is van különbség. Sok-sok különbség. Ahonnan te jöttél az nem csak egy világ hanem inkább már univerzum. Nehéz megtalálni a föld ajtaját és nem sok ember volt eddig képes megtalálni. Hogy neked, hogy sikerült azt nem tudom, de! Hatalmad van itt. A szavak amit kimondasz vagy ha csak nagyon koncentrálsz valóra válhatnak. Nem vetted még észre, hogy lefagy mindenki és mindig történik valami, amikor kimondasz egy olyan szót?
Észrevettem. Hogyne vettem volna észre? Szinte kiszúrta a szemem, csak éppen soha nem gondoltam volna rá, hogy a szavaimnak ekkora ereje van. Hogy egyetlen, egy szóval megtudnák ölni egy tejes világot.
- Miért? Miért pont csak nekem? – kérdeztem, és hiába csak buborékok álltak előttem láttam azt a huncut mosolyt.
- Egy szóval nem mondtam, hogy csak te vagy képes rá – testem megfeszült és ismét az a furcsa érzés futott végig a gerincemen. Kivert a víz és szám szinte magától mozgott.
- Secret... – Helyeslő bólintás.
- Tudod miért olyan titokzatos? Mert ugyan onnan jött, mint te. Ugyan azokra képes, ugyan olyan mágikus, de ezeket igen jól titkolja. Az itteniek ide sorolják, mert itt él, de az igazságot nagyon kevesen tudják. Az igazságot miszerint ő sincs itt csupán annyira amennyire te is.
Megdöbbenten pislogtam rá. Ezt hogy érti? Egész testemmel itt vagyok! Nem csak lélekben vagy szellemileg. Vérzek, ha úgy adódik fájdalmaim is vannak. Mi ez ha nem a valóság? Vállaim remegtek az izgalomtól és a víz még jobban elöntött. Ismét melegem lett és ki tudja most miért?
- Nem értelek... hogy nem lehetek itt ha mégis itt vagyok?
- Emlékszel még arra a napra amikor ide kerültél? – kérdezte én pedig gondolkodóba esve idéztem fel a tantermet. Mi is volt a neve? Sehol... azt hiszem. Ott találkoztam Kenny-vel először. Nagy mázli. – Rendben úgy látom megvan, na akkor idézd fel mi történt előtte.
- Előtte – lepődtem meg, majd behunyva a szemem gondolkodtam. Emlékszem Secret-re. Igen akkor találkoztunk először és akkor kaptam Pöcköt is. A kis krokodilok és az a friss eső szag. Mindenre emlékszem. Nem várjunk...
Hirtelen dőltem el és a fejemet fogva kerekedtek el a szemeim. Eszembe jutott! A duda, majd a csapódás és minden más is. A fájdalmak és villogó fények.
- Elcsapott egy kamion – hangom remegett és kissé hisztérikusan néztem fel a lányra – elcsapott egy rohadt teherautó és nem is emlékeztem rá. Ezek szerint meghaltam?
- Jesszus, ne drámáz már itt! Ha halott lennél nem éppen itt guggolnál előttem. Figyi, ha tippelnem kéne akkor azt mondanám kómában vagy.
- Remek! – nevettem fel keservesen – Anyám megfog ölni és ráadásul a nővérem is szívrohamot fog kapni. Szuper... tényleg szuper.
A földbe vágtam a kezem, azt hiszem... nem tudom, ez a nagy sötétség sem érdekel már. Újra és újra fájdalmasan püfföltem és kezemen kisebb zúzódások és lassan a felrepedezett bőr alól vöröses vér kezdett el folyni. Könnyeim is elkezdtek folyni és a vérrel keveredve alkottam egy világosabb színt a földön.
- Hogy jutok vissza! Azonnal mond el! – üvöltöttem rá, és felpattanva elé léptem – Mond el, hogy a picsába jutok vissza.
- Okkal kerültél ide és te vissza akarsz menni? Rendben, legyen.
Meglepődve fogadtak az egyszerű belegyezést, de ajándék lónak nem nézzük a fogát. Soha! Letöröltem a könnyeimet a pulcsimmal, majd feszült figyelmemet teljesen rá irányítottam.
- A te világod ajtaja a vándorajtó. Akárhol megjelenhet és még csak kulcs sem kell hozzá. Egyedül az órára van szükséged. Itt van? Jó, jó. A lényeg, hogy koncentrálj. Képzeld el az ajtódat és végül az ki fog eléd nyílni.
- Ilyen egyszerű az egész? – lepődtem meg ahogy előkapva Pöcköt leengedtem meg a levegőben, de ő csak leintett.
- Nem. Az ajtót, csak itt tudod megnyitni és csak akkor, ha testben is itt vagy. Képes vagy megnyitni, de nem tudhatod milyen dolgok várnak odakinn. Lehet, hogy összetörve feküdsz valahol, úgyhogy ezen ne lepődj meg.
Bólintottam, majd lehunyva szememet képzeltem magam elé a vissza ajtót. A környezetet, a sulit, a nővéremet. Mindent amit szeretem, de egy érintés húzott vissza a sötétbe, majd láttam rendes valójában a lányt. Stanly fekete haja és szomorkás arca.
- Nélküled vége... Ő itt fog ragadni örökre – könnyei elindultak és apró cseppekként hullt tovább. Arca melankolikus és mégis kétségbeeset ráncok biztattak arra, hogy ne menjek. Hagyjam a picsába és inkább maradjak itt.
- Muszáj mennem, de vissza fogok jönni, ígérem.
- Ő számít rád és már nem csak Ő. A többiek is. A világok közötti csata hamar ki fog szivárogni, és ha nem vagy mellette megfog halni és akkor ennek is vége. Mindennek.
- Hogy jutok vissza?
- Gondolj rá és ő segít majd. Sajnálom.
Lassan foszlani kezdett. Mintha teste csak porból lenne, úgy fújta el a szél. Kis porszmenként.
- Ha nem tudod, hogy jutok vissza nem fog menni! – megragadtam a vállait, mintha ezzel csak itt tudnám marasztalni. Mintha csak megtudnám állítani azt, hogy ő eltűnjön, de ahogy mondta... itt nincs hatalmam.
- Keresd meg őt. Sikerülni fog! Nincs is annyira távol tőled mint gondolnád – mosolygott és végül az ujjaim közt kifolyva tűnt el örökre. Soha többet nem fogom látni és még csak meg sem kérdeztem miért ugyan az a nevünk. Fájt... piszkosul fájt. Mintha csak egy részem halt volna meg.
Hátat fordítva neki fogtam markomba az órát. Az esős nap, a dudaszó, a csapódás és végül a fényes fény. A suli, a növények, a kék ég, a régi szobám, és nővérem csillogó arca. Az ajtó megjelent. Nincs ajtaja csak egy keret. Elég rajta átlépni és otthon leszek. A családommal. Azzal a néhány barátommal. Akarom én ezt? A szívem majd össze szorul, ahogy az itteni barátaimra gondolok. Arra, hogy ők most lehet holtan feküdnek valahol, csak miattam. Miattam. Nekem ennyi elég. Futva indultam neki. Lábaimat egymás után rakva futottam az ajtó felé. Befele.
- HA nem vagyok itt, nem kell állandóan az én életemet félteni. A szokásos élet folytatódik – lábaim össze akadtak és előre dőlve repülni kezdtem az ajtó felé – bassza meg! Ne merjetek elfelejteni! – ordítottam és végül a szemeimre is sötét borult.
~*~
Halk pityegés, majd őrült ütem. Hangos megállíthatatlan. A szívem a torkomban dobogott és olyan gyorsan vettem a levegőt, ahogy tudtam. A tüdőm fájt és minden egyes kis porcikám fájdalomcsillapítóért üvöltött. Fájdalmasat kiáltottam és úgy keltem fel az ágyon, mintha az csak kidobott volna. Szemeim kipattantak és lihegve próbáltam szabadulni attól a kíntól. Testem rázkódott. Ijedten és eszeveszetten próbáltam elszakítani azokat a csöveket ami testemből állt ki, de az utolsó pillanatban elkapta valaki a kezem és visszanyomva az ágyra tartott ott. Próbáltam küzdeni, de egy hegyes tűt láttam magam előtt, majd hirtelen a fájdalom múlni kezdett és vele együtt az-az erő is amivel próbáltam magam elszakítani. Nem! Nem adhatom fel. Az utolsó csepp erőmmel is kitörni akartam, mire újabb kéz csatlakozott, de ez csupán a kezem fogta meg.
- Stan! Nyugodj meg! – hallottam magam mellől egy síros hangot, és a kezemen a szorítás erősebb lett.
Küzdj, küzdj! – suttogta a kis hang, de a testem erőtlenül helyezkedett vissza eredeti pozíciójába és én lehunyva szemem, próbáltam az utolsó érzékszervemre hagyatkozni, ami még működött.
- Mégis mi történt?! – kérdezte a női hang, még mindig igen közelről.
- Felébredt – mondta valószínűleg az a férfi aki lefogott.
- Miért üvöltözött, mégis mi baja van!
- Nyugodj meg kérlek – hang elhalkult és csak hangfoszlányok szűrődtek át a sötéten. Érthetetlen beszéd.
A fejem zsong. Az a szer amit beadtak nekem ezt miért nem tudta megváltoztatni? Miért nem aludhatok? A francba is, ha fogságban tartanak minimum altatót kérnék! Dühösen megerőltetve szemhéjaimat nyitottam fel őket és kicsit kábán néztem körül, a hófehér szobában. Úgy tűnt egyedül vagyok. Vagyis nem lehetem magamnál egy kis ideig... de akkor itt az esély! Illetve. A testem még mindig nem tudtam mozgatni. Az erős szer az ágyhoz kötözött és egyik izmom sem reagált arra amire akartam volna. Egyedül a fejem tudtam kicsit megemelni mellyel már nem csak a fehér plafont figyelhetem meg. Kanapé... ez az első, amit kiszúrtam. Aztán a mellette elterülő szekrényt és végül a rejtett hűtőt. Az ablakban függöny és kintről dudaszó. Mégis hol vagyok? Oldalra fordítottam nehézkesen a fejem, mely nemtetszését egy hangos roppanással jelezte, de nem törődve vele néztem oldalra ahol a South Park-i Kórház jól ismert jelét fedeztem fel az engem tápláló kis gépen. TE jó ég! Engem egy gép éltet? Na jó... hülye kiakadás, de ez nem jelenthet mást, mint...
- Stan? Hallasz engem? – ismét az a női hang. Oldalra fordítottam a fejem és kerek szemekkel bámultam a barna hajú lányra, Aggódó könnytől maszatos arcát rám emelte és szemeiben némi remény csillant meg.
- Shelly... – nyögtem, de szavaim elmosódottan hallatszottak ki. De úgy tűnt neki ez is elég. Még jobban sírva fakadt és megfogva az összekaszabolt karomat, szorította homlokának. Szívverésem nyugodt maradt. Nem idegeskedtem tovább, de mégis... az a várt boldogság nem jött meg amit vártam. Boldog voltam, hogy láthattam őt és végre nem abban az elcseszet álom vagy világban voltam, mégis... valami hiányzott. Valaki...
Ekkor láttam meg először. Eddig fel sem tűnt és úgy látszik ő nem látta. A szekrénynek dőlve pörgette Pöcköt a láncánál fogva körbe, körbe. Semmitmondó arccal bámult és csupán akkor kaptam egy halvány gonosz mosolyt, mikor teljes mértékbe megbizonyosodott, hogy őt nézem.
- Jó reggelt Stan – hangja mélyen csengett. Ugyan azokat a ruhákat hordta amik rajtam voltak még ott a sötétségben, annyi kivétellel, hogy egy furcsa sapkát viselt a fején, ami alól ugyan olyan fekete fürtök szöktek ki amilyenek az enyémek is voltak, mégis egész léte valami ördögi nyugalmat sugárzott. Olyat amit eddig egy embertől sem láttam csak magamtól.
- A halál vagyok, és hagy üdvözöljelek ismét itt a valóságban.
Igen... ugyan az a nyugodt ördögi hangulat és mellé az a vigyor. Hogyan is feledkezhetem meg róla? Hehe... halál mi? Sokszor néztem már vele farkas szemet és eddig sosem pislogtam. Most sem fogok.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
YÁY, Evi-san >w<
Úgy imádom ezt a ficet :D Mikor már azt hinném, hogy valamennyire tudom mi jön, mindig meg tudsz lepni :) Itt kijelenthetem, hogy halvány fogalmam sincs, mi következik, de egy kicsi sem, gratu :3
Monnnd, mikorra várhatom a következő fejezetet?