|
9. fejezet
2011.03.21. 16:35
Még nincs lektorálva ^^" Gomen!
A valóság és a képzelet között a hasadék végtelen, de azért én kíváncsi lennék mégis mekkora… Vajon most éppen hol vagyok, vagy éppen melyik síkon. Hogy tudom átlépni eme köztes határt és mégis… hirtelenjében, hogy-hogy kezd a kettő összeolvadni. Hülye és mélyre ható kérdések mi? Már kezdek hozzá szokni, de ahhoz nem, hogy a nyugalmas fekete űrben is már csak a halálomat vagyok képes látni. Az a csodás fény… a halál. Tudom, igazság szerint mikor rájöttem én is kiakadtam, hogy-hogy lehet egy ilyen menő, és mégis meleg fényáradat ennyire… ördögi.
Az oké, hogy a halál már néhányszor megkörnyékezett mióta itt vagyok, főleg Clyde-al való összeismerkedésem óta, de hogy csak úgy belépjek semmi nélkül ebbe az űrbe, és ott kezdjek el haldoklani, az már kicsit sok. Most már attól is rettegnem kell, ha elalszom? Egy fenét; én már ezt az egészet nem értem! Elegem van! Nem is érdekel! Jobb nem foglalkozni, vele hisz itt semmi sem észszerű vagy éppen felfogható. Most jobban vagyok, az a lényeg és szinte új emberként érzem magam.
Mikor felkeltem egy puha ágy fogadott és az a büdös penészszag. Ja igen! A szobában csak egy „ÁLL ABALAK” van, így a szellőztetés magasról kilőve. Körülnézve úgy tűnt a szobában csak én vagyok és a mellettem alvó. Secret közvetlen mellettem ült és fejét az ágyon pihentetve aludt. A maszkja csillogott. Ő az. Őt nem lehet lemásolni, vagy helyettesíteni. Vajon tényleg annyira csillogó a szeme, mint akkor volt? Remélem nem! Még most is feláll a szőr a hátamon, ha csak rágondolok. Inkább maradjon rajta örökre maszk. Úgy sokkal jobb.
Óvatosan keltem fel vigyázva, hogy nehogy felébresszem, majd Pöcköt kezdtem el kutatni a szobában. Az álmomban vagy… nem is! Maradjon álom inkább. Félek, ha azt is valóságnak venném, megbuggyanok. Szóval, az álmomban a fiú órájára vésve volt valami. Ráadásul az óra Pöcök pontos mása volt, csak egy jobb kiadásban. Ha viszont ezen is van írás, az azt jelentené, hogy Secret… NEM! Előbb a bizonyíték kell. Addig nem vonhatok le semmilyen következtetést.
A szobában mindent felforgattam, hogy megleljem és végül nagy "nem nézek az orrom elé" képességemnek hála, közvetlen az alvó melletti asztalon pihent a sapkában. Mosolyogva ugráltam oda, majd egy lépésre megállva szépen lassan folytattam az utat.
Óvatos lépések. Kicselezni az alvó testet. Nyúlni a tulajdonért és…
- Mit akarsz? - Az a sötét mély hang. A vörös szemek és a halálsikolyok. Gyerekek, nők és férfiak halála.
- Damien… - a csuklom szinte ropogott a fiú ujjai közt és a szorítás csak nem enyhült - Damien… engedj már el! - sziszegtem neki.
Lassan húzott el Secret-től, majd egy rántással magához vonva, fogta le most már a másik csuklómat is. Dühös, de leginkább gyűlölt pillantással néztem vörös szemeibe, de jól tudtam, csatát nem nyerhetek ellene. Egy pillanat alatt csavarta ki a kezem, tolla kattant, rajtam meg kötelek csusszantak föl. Nem bírtam mozgatni a karjaimat… nekem is kell egy ilyen toll.
- Most mi az indok? Megint ártok a társadalomnak azzal, hogy megpróbáltam a sapkámat felvenni? - hangom ironikusan hangzott és nem szívesen ismertem volna be, de lassan a röhögés kerülgetett. A srác nem komplett, az tuti. Fogadok, egy valag ártatlan embert ölt meg életében, mert soha nem tudta kik is ők!
Üres tekintettel nézet le rám. Túl üres és mégis a sikolyok nem szűntek meg.
- Engedj már! Nem követtem el semmit! - üvöltöttem, mire a toll ismét kattant és az én számban egy kendő szorult. Fuldokolva próbáltam volna kiköpni, de már az első pillanattól tudtam reménytelen.
- Hol van?
Nagyokat pislogva rá, álltam meg. Nem mocorogtam tovább. Ez most tényleg ennyire sötét? Basszus... a démoni királyfi, akinek ha csak a szemébe nézek, látom a halálomat, tényleg ekkora segg HÜLYE! Bazzeg! Anyád nem tanította, hogyha valakinek befogod a száját, válaszolni sem tud!?
A kendő mintegy varázsütésre tűnt el szabadon hagyva a számat és a hangszálaimat.
- Bebe tanította? - kérdeztem, de úgy tűnt nem jó szemmel nézi a poénjaimat.
- Hol van? - ismételte meg újra.
- Kicsoda?
- A srác haverja - mutatott a szuszogó felé.
Még mindig alszik. Mondjuk, akit lelöknek egy ágyról, és utána húzza tovább kényelmesen a lóbőrt, azon nem kéne csodálkozni. Viszont… amikor felébredtem a szobában, rajta és rajtam kívül nem volt senki. Akkor mégis kiről beszél?
- Egyedül voltam a szobában, mikor felébredtem - hangom igen halk lett. Mégis milyen barátra gondolt? Miért ilyen dühös, Damien miatta? Ki az a barát? Fontos neki...?
- Nem hiszek neked – közölt mélyen. Hátborzongató... Kezét az ég felé emelte, majd egy vöröses penge csillant meg. Egy másodperc. Ennyi kellet neki, hogy a ruhája alól egy komplett kardot húzzon elő.
- Látom nem csak Bebe-t, de Wendy-t is ismered. - Persze Stan. Hergeld még, attól már csak jobb lehet minden.
- Utoljára kérdezem. Hol van Secret-nek a barátja? - kezét leengedve maga mellet tartotta a vörös vasat. A sikolyok és a kérlelések abból a vacakból jöttek. Minden fájdalmat és rémületet a kard nyelt el.
- Nem tudom kiről, beszélsz! - üvöltöttem, miközben megpróbáltam hátrafele araszolni, de sikerem csupán annyi volt, hogy az ülő helyzetemből most oldalra dőlve feküdtem.
- Hol a csodában van Stan?!
Megijedtem. Nem, azon nem, hogy akit keresett az én magam voltam. Ugyan, ezen csak csodálkozni lehet. A rémületet az-az őrült vigyor váltotta ki, ami az arcán megjelent. A kard emelkedett és lesújtani készült. Tágra nyílt szemekkel vártam a véget és tudtam, a kínüvöltések közt most már az enyém is ott lesz.
Egy kisebb robbanás, - illetve lehet az sem -és hömpölygő felhők telepedtek meg a szobában. Sötét misztikus aura vette körül az előttem térdelőt, aki egy kardot tartott maga fölött ezzel akadályozva meg, hogy a másiknak a pengéje belém hasítson.
- Damien, mi a francot csinálsz?
Lassan kelt fel és rólam tudomást sem véve tartotta a kardot maga mellet. Damien szintén ezt tette. Szemük szikrákat gyújtottak, ahogy a tekintetük találkozott.
- Miért támadtad meg?
- Clyde eltűnt és az a kis seggfej, feléd kezdett el lopakodni.
Világos. A szép csöndes akciómat lopakodásnak nézte. Remek, ezzel kellet, volna kezdeni és most nem kéne ez az egész hülyeség mindenkinek! „Oh bocsi~, csak szeretném megnézni, hogy az álmaiban levő fiú az Secret e. Ugye nem gond, szívi~”.
Mocorogva próbáltam felülni, amit a vörös szinte rögtön észrevett. Lehajolva hozzám egyetlen suhintással vágta el a köteleket, amik rabságban tartottak, majd óvatosan felsegített a földről.
Damien szemei szikrákat szórtak hol felém, hol pedig Secret felé. Nem volt kétséges… Clyde meglépet és a Sötétség hercege ezt igen rosszul tűrte. Viszont megfontolandó a tény, hogy Clyde egy olyan valakitől szökött, meg mint Damien... Egyedül nem ment volna, neki… kizárt! Lehetetlen. De akkor viszont valaki segített neki. Kenny? Na ez még viccnek is rossz. Pip… ismét csak kilőve. Fogadok nem, hogy Clyde-hoz, de még a szobája közelébe sem ment volna. Rögtön utána Damien is kihullik tekintve, hogy nem lenne ennyire zabos, és nem vágná nagy fára, ezt az egészet. Én nem voltam magamnál, Secret meg... térjünk vissza rá később.
A lényeg, akik itt tartózkodnak senki nem tehette, vagyis...
- Valaki rajtunk kívül volt itt bent.
A két szempár egyszerre tapadt rám. Oké egy, de tudtam, Secret is engem nézhetett.
- Nem létezik. Ide nem jöhet be senki...
- Mi is bejöttünk, – fűztem hozzá és, hogy még jobban rávilágítsak igazamra folytattam – ahogy Clyde is velünk együtt.
A fekete szinte úgy tört ki a szobából, mint a dinamit. Az ajtó szó nélkül nyílt ki, majd csapódót be a távozását követően. Azért kíváncsi lennék, hogy most az igazság miatt haragszik. vagy rám, mert jobban agyalok, mint Ő. Végül is lényegtelen, hisz ettől nem változik semmi. Lehet Clyde már messze jár, az is lehet hogy még itt van, de ebben az egészben csak egy biztos. Nincs egyedül. Van valaki, aki a pártját fogja.
- Stan? – Fel ocsúdva nézek jobbra, ahol a vörös még mindig engem pásztázott – Jobban vagy már?
- Miért, rosszul kéne lennem? – tekintettem ismét a sapkámra téved és szinte mosolyogva futottam oda. Kedvenckémet a fejemre kanyarítva, míg az órát a tenyerembe temettem. Izgatottan vizsgáltam meg, hátha ebben is van bevésés, vagy bármi más, amivel legalább egy kicsivel közelebb kerülhettem Secret titokzatos múltjához, de...
A csalódás az arcomon tisztán kivehető volt. Tudom, mert a vörös is megfogta a vállamat és ismét feltette azt a „Jól vagy?” kérdést. Sok bajom nem volt. Nem fájt semmit csak az a mérhetetlen semmi, ami akkor szíven szúrt. Az óra sima felülete csillogott, ugyanis mint kiderült mikor Bebe-nél voltam elszállásolva ő volt olyan kedves és kifényesítette. De már akkor sem volt rajta. Se vésés, se gravírozás. Semmi... A nagy semmi...
- Persze, minden oké – kicsit késve de az órát zsebre dugva néztem föl. Minek neki elmondani? Feleslegesnek tartom, ahogy itt mindent. Ez a képtelen hely egyre furcsább és furcsább. De játsszuk végig a játékot! Ha már ide kerültem, nem fogok veszteni... még akkor sem ha nem tudom ki ellen játszom – meddig nem volta magamnál?
A kis pengét visszacsúsztatta a hátára erősített hüvelybe és úgy fordult felém.
- Öt órát és talán még pár másodpercet – mosolygott és ne kérdezzétek miért, nem bírtam megállni, hogy az én számra is egy mosoly üljön ki. Így álltunk. Egymást nézve és azon gondolkodva, vajon a másik mit is gondolhat, érezhet a másik iránt.
Szép is lett volna, gondtalan lazsálós élet. De mint minden szép pillanatot ezt is tönkre tették.
- Pip eltűnt! – Damien dühösen lökte ki az ajtót és meredten nézet felénk. Arcáról apró izzadságcseppek szaladtak le és szemei most feketén csillogtak. Aggodalom. Mérhetetlen aggódás.
- Tessék?! – szinte egyszerre kérdeztük. Ránézve a vörösre bólintottunk egymásnak, majd még körbe kémleltem nem e tartózkodik még valamelyik holmim, távol tőlem de úgy tűnt mindenem megvolt. Most magamnak bólintva léptem a fekete elé.
- Hol tűnt el?
- A katakombákba vihették, le. Már mindent átnéztem, csak ott lehet!
- Még mindig megvan... – fakadt ki Secretből.
- Tökéletes menekülési lehetőség. Nem engedte, hogy azt is befalazzam.
- Le kell mennünk! – mentem el Damien mellett és bár fogalmam sincs merre kellet menni, valahogy a sors még is tudta mit kell tennie.
- Akkor ez eldöntve~ lemegyünk, és két csapatra oszlunk. Mr. Black tart Secret-tel, míg én Csipkerózsika társaságát élvezhetem.
A kölnije megint zavart. Még egy egész üveg veszett kárba. Karját átdobva a vállamon húzott közelebb magához miközben füleit az arcomhoz dörzsölte. Puha volt és selymes. Ahogy az első érintésnél is.
- Stan velem jön – mordult fel Secret, mire Kenny csak még jobban magához húzott. Szemei kacéran csillogtak meg, ahogy a maszkos fiúra nézet. Ebből csata lesz és a fődíj én magam vagyok.
- Ugyan már~ alig töltöttem vele egy kis időt, ráadásul Damien-től a hideg kiráz és ez nem tesz jót a drága farkamnak~ - sírta keservesen és karjai kicsit lejjebb csusszanva ölelt magához. Gyengéden mégis akaratosan. A kölnije bűzlött és nekem meg hányingerem lett.
- Kenny... büdös vagy... – nyögtem keservesen mire végül is elengedett. De koránt sem éreztem magam ezután is szabadnak. Egy kéz fonódott a csuklómra és szorította meg. Szemei még mindig nem láttam, de valahogy eltudtam képzelni. Könyörgés és kérlelés csillanna meg bennük és talán még a könnyei is kibukkannának. Vajon miért éreztem akkor ott bűntudatot? Miért éreztem úgy, hogy most talán, ha nemet mondok örökre vége lesz ennek a keserves barátságnak ami idáig kialakult köztünk...
Rejtély.
- ELÉG! PIP ELTÜNT, TI MEG ITT VITÁZTOK! SECRET VELEM JÖN ELENVETÉS NÉLKÜL! – torka szakadtából üvöltött, ahogy megragadva a kezeinket szakított szét, és indult el a feltehetőleg a kereset személy után. Győzedelmes mosoly és egy gonosz bosszúra éhes tekintet. Utáltam itt lenni.
- Szerintem nem erre jöttek... Nézd, még semmi lábnyom, vagy folt, esetleg ürülék. Még a territóriumát sem jelölte meg!
Keserves húsz perce hallgathattam ezt már. Szörnyű... talán mégis Secret mellet kellet volna döntenem. Kérném, hogy a sírkövemre írják fel a halálom okát: „Elhunyt a mérhetetlen unalomban.”
- Figyelsz te rám?
- Nem – miért mondjak igazat? Ő is mindig azt teszi. Igazat, csakis az igazat!
- Akkor jó, szóval szerintem tök felesleges tovább mennünk, mert... várj! Miért nem?
Nem válaszoltam neki helyette bevágva az utolsó kanyart, de megdöbbenve álltam meg. Az még oké, hogy ahova érkeztünk az egy zsákutca. Egy íves terem melyeket kőoszlopok tartottak. Nem volt benne semmi. Egy asztal, sem szék. Semmi. Csak három ember. Egy földön feküdt eszméletlenül vérben úszva. A másik kettő, pedig engem nézet, fagyos szemekkel.
- Nocsak, nocsak. Csipkerózsika felébredt az álmából? Milyen kár érte – Clyde köpve mondta felém a szavakat miközben oldaláról, előrántotta fegyverét. A kard, élesen csillant meg a levegőben. Szája mosolyra húzódott, melyből látszott tegnapi ájulásom után, hogy valaki jól ellátta a baját. Valahogy mégis ez a tény nem éppen elégített ki annyira, hogy ne akarjam őt megütni. Fejbe akartam vágni és több pici darabra szaggatni azt az átkozott fejét.
Kenny állított meg és lépet elém.
- Kenny! Ne...
Értelmetlen lett volna befejezni a mondatot. A szőke arca egyetlen pontra koncentrált és ez a harmadik személy volt a szobában.
- Mikor is volt? Öt-hat éve?
- A memóriád még mindig igen rossz. Biztos a sok pamacsolás teszi. Tavaly nyáron volt – vigyorgott a fekete hajú lány. A motoros, bőrre feszülő ruha még hagyján, de testén úgy nézet ki, mint valami becsomagolt valami, de hogy még lilában is pompázott... hányingerkeltő. Még ha jó alakja lenne, de az a plusz hét-nyolc kilo meglátszott rajta. Nem is kicsit. Hátán két katana lógott le. Vadi újak. Gondolom a férje vette díszként a lakásba, csakhogy Mrs. Cukormáz másra is tudja őket használni, nem csak nézegetni.
- Férjed tudja, hogy éppen szökősdit játszol?
- Puffikám, épp a város ügyeit intézi~ Én meg gondoltam kiveszek pár szabadnapot.
A másik felé kezdtek el sétálni. Lassan minden lépést kiszámolva. Tekintetük egybefonódott és egyik sem pislogott félre, melynek következtében a levegő szikrázni kezdett.
- Meséltél már neki a régi dolgaidról? Hogy apuci pici lánya mégsem olyan tündéri, mint egy mézeskalács?
- Édesebb vagyok szívi, mint gondolnád. Nem te kóstoltál meg azon az estén is?
Kenny szájára olyan ördögi vigyor ült ki, melyet talán a Sátán fia is megirigyelhetett volna.
- Soha nem felejtem el azt a keserű ízt.
Egy lépés választotta el őket. Kenny kezeit a zsebeiben pihentette, míg a lány maga mellett tartotta őket. Végül az utolsó szikra is kihunyva ugrottak egymásnak, illetve Wendy a macskának. A két kardot kirántva csapott le a szőkére, aki csupán elugrott a támadástól, majd eltolva magát a földről karmolt – igen, ugyanis körmei kissé nagyobbak lettek hírtelen – vissza. Macska-macska harc. Csupán nemük volt más. Megkövülve álltam és néztem a hihetetlen csatát amíg rá nem jöttem, hogy nekem is akad ellenfél...
- Meghalsz! – Üvöltötte Clyde ahogy az oldalán himbálózott kard felém közeledett. Túl későn vettem észre és túlságosan is merev voltam, ahhoz hogy elugorjak. Minden hiába. Kétszer is képes voltam a testemet olyan könnyűvé tenni, mint egy tollpihét, de most nem ment. Jobb kezem automatikusan védő pozícióra állt, és én meg búcsút vettem tőle. A kard régi kopott ütött volt, szerintem valamelyik falról szedhette le, de a penge éle élesen csillant meg a katakombák neonfényében. Elég éles ahhoz, hogy levágja a kezemet. Tuti. Ezentúl új becenevet adhatok magamnak. A félkarú Stan. Anyám ki fog akadni... Ááá~ hülyeség. Szerintem még örül is neki, hogy a túriból is jók lesznek a ruhák csak, le kell vágni az oldalsó ujját. Talán nővérem az jobban kiakad... de az is lehet túl sem élem. Én is a saját véremben fogok fetrengeni, mint Pip és jó kis vérveszteségben megdöglök. Újra láthatom a sötétséget, majd a fényt és talán a köztes küszöbön még a fiú nevét is kifacsarhatom. Mennyi dolog lehetséges. Mennyi élmény érhetne, ha félkarú lennék.
Három.
Bye, bye drága jobb kezem.
Kettő.
Jól elvoltunk így együtt. Ezentúl balkézzel kell élnem örökre...
Egy.
A picsába...
~*~
A vörös szőnyeg tisztán feküdt a folyóson. Mintha csak most fektették volna le. Az ajtók ugyancsak csillogtak, bár a jobbra lévőből érdekes gázok szálltak ki.
- A másik irányba mentek! – zárta be az ajtót a fekete és félrelökve a mellette levő vöröst, indult vissza.
- Mi van a másik végén?
- Egy szoba.
Felzárkózva fogta meg a fekete kissé remegő vállát. Az izgalom. Már nem félt.
- Ennél talán többet is mondhatnál... hallottam valami legendáról.
- Az nem legenda.
Kövek repültek a lába előtt mely a gyors menéstől csapódtak fel és repültek pár méterrel odébb. A falról kis hideg cseppek estek le és középen kis patak folyt, egyre befele.
- Nem...?
- A történet azt tartja, hogy régen a kolostorban élő lányok ide szöktek be, hogy azzal a férfival legyenek akik pedig ezen a katakombákon át jöttek el ide abba a szobába. Itt váltak egyé és itt is haltak meg együtt. A falakat vér borította és a sikolyokat elnyelte a falak mély bemélyedései. Abból a teremből egy pár sem jött ki soha élve... – hangja elhalkult és léptei is kezdek egyre kisebbek lenni - A kolostorban élő férfiak miután megtalálták a véres helyet, szenteltvízzel mosták fel és befalaztatták a bejáratát... legalább is az ő oldalukról. Egy nő bejutott a folyosóról és kétségbeesetten kúszott el addig a szobáig, ahol segítségért könyörgött. Nem kapta meg. Az egyik itt lakó hangos sírás miatt verte ki a kőfalat és mire a szobába ért már csak a halott asszonyt és a mellette síró gyermeket találta meg.
Megállt. Kezei ökölbe szorultak és fekete szemivel az egyik követ fikszírozta. Éles volt és a hegye csillogott.
- Mi történt a fiúval?
- Nem jósoltak neki túl sok jövőt. A kolostorban állandóan elakartak tenni láb alól. Azt mondták, hogy a démonok küldötte, aki a véres szobában született. Ám... akárhogy próbálták, a gyilkossági kísérletek kudarcba fulladtak, mígnem felbérelve egy csavargót adták ki a parancsot, hogy ölje meg saját kezűleg a fiút és a kivájt szívét mossa meg szenteltvízzel, majd egy ládába zárva dobja a feneketlenség kútjába.
A kis patak halkan csobog a kis résekben és a sziklákról jéghideg cseppek zuhantak lefele. A vörös is megállt és úgy nézte a merev társának a hátát.
- Meghalt? – Kérdezte, mire a fekete csak harsányan felnevetett.
- Hogy meghalt... ne hülyéskedj. Kiszedték a szívét és beledobták a kútba... és mégis életben maradt.
A vörös szemei elkerekedtek és nagyon jól tudta mire akart kilyukadni a barátja. Nagyon jól tudta...
- Azt ne mond, hogy halhatatlan...
Damien vigyorogva pillantott hátra. Szemei ismét vörösen izzódtak és tekintette a félelem és a megvetést tükrözte. Secret pedig végre megértette min is akadt ki ennyire a fiú. Egymásra tekintve bólintottak és futni kezdek befele vérrel itatott falakhoz.
~*~
- NEM, NEM! EZ NEM LEHET IGAZ!
Clyde kikelve magából nyomta kardját még jobban a karomnak. Erősebben és erősebben, de... az nem eset le. Nem vált el tőlem és a fájdalom, amit éreznem kellet volna, azt sem éreztem. Csupán a pulcsi lett szétkaszabolva, de ezen kívül semmi. Csak szikrák. Szikrázott a karom, ahogy a kard minden egyes csapásnál hozzá ért. Hangos csattanások követték a szikrákat...
A barna még egy lesújtás után ugrott távolabb tőlem és dühös tekintettel nézet. Én pedig rá.
Az, hogy nincs végem és a testrészem is a helyén van, igen meglepő. Mármint, mostanság sebekkel kelek és fekszem szóval az, hogy most magamon egy csepp vért sem látok, igen szokatlan. De miért?
- Te kis szemét dög... add vissza Briil-t! – Clyde ismét dühösen szalad felém. A testem mintha csak megérezné ezt, tért ki a támadás elől, majd balkezemmel szó szerint belenyúltam a jobba és egy fémes tárgyat húztam elő.
A vékony pengén megcsillant a fény. Ezüst markolata bőrrel volt bekötve és súlya szinte alig volt. Ez védet meg és én már, mintha láttam volna ehhez hasonlót. Ismerős forma és a vékony kék csík mely végigszaladt a penge oldalán. Hol láttam már ezt...
Várjunk csak... én most kihúztam egy kardot a jobb kezemből?! Ez lehetetlen, ilyen nincs!
- Áhh~ nocsak, nocsak – oldalt a macska vigyorogva nézte a kardot a kezemben, majd hátra szaltózva párat, lépett mellém és úgy vizsgálta tovább – a Főherceg csak nem megszállt téged, kishercegnő?
- A büdös picsádat, Kenny! Ha nem vennéd észre még mindig azonos nembe tartozunk! – A kardot meglengetve felé, nevetett fel, majd kissé lecsillapítva a barna felé nézet. Vidáman és persze győzelmien.
- Ez peck Clyde. Elbúcsúzhatsz tőle egy életre.
Nem értettem, de tényleg nem. Hogy érti, hogy elbúcsúzhat tőle egy életre? Mármint... egyáltalán mitől? Ettől a kardtól... de...
Mint villámcsapás úgy hasított belém a felismerés. Az a kék csík! Tudom hol láttam már. Mikor Clyde megszállta a testemet és kihúzott a hasamból egy kis pengét. Ugyan ilyen volt. Csak kisebb... kicsinyített mása a mostaninak. Érthető, hogy miért dühös, ohh~ mint a nap annyira. Ez egy képesség, és most már az enyém. A kard, feltehetőleg a kis kés is és talán még több.
Vigyorogtam és a kardot bámulva néhányat hasítottam a levegőben.
- Nekem tetszik, hogy is mondtad? Briil? Hülye egy neve van... legyen inkább Tin.
A barna feje füstölgött a dühtől, és mint valami csillapíthatatlan bika szaladt felém, a pótkardjával. Egy egyszerű védéssel löktem el magamtól és így ismételten a harcmezőn találtam magam. Kenny sem pihenhetett. Wendy ugyan úgy nekiszaladt és katanai-val, és folyamatosan terror alatt tartotta. A szőke ugrálva a falakon kerülgette a dühös lányt, míg én a földön álltam meg a helyemet.
Jobb, jobb, bal, jobb, bal, bal. Minden ütést kivédtem. Minden egyes csapást, tudtam előre. Talán nem is én... hanem inkább a kard. Ismerte a barna mozdulatait és most így az előny nálam volt. Olyannyira, hogy a hetedik percben már kifulladva dőlt neki a falnak én pedig egy végső csapásként, a markolattal a halántékára ütve adtam neki szép álmokat. Nehézkesen szedve a levegőt néztem az eszméletlen testét, majd tekintetemmel a vérben úszó fiúra csúszott. Eldobva új pengémet rohantam oda hozzá, de úgy tűnt már nincs értelme.
Teste vérben úszott és folyamatosan szivárgót a mellkasából. Tíz centis lyuk tátongott rajta, és így rálátásom volt bordáira és még a tüdeje egy kis részére. Undorító szag töltötte be a levegőt, ami a vérrel keveredve, lengte körbe. Mind a kettőből vér csöpögött. Szemei fennakadva, szája kissé nyitva. Szőke fürtjei mocskossul terültek szét a padlón. Szívverése elhalt és többet nem dobog... soha.
Szemeim könnybe lábadtak és nem foglalkozva semmivel, térdeltem le Pip mellé. A nadrág felszívva a vért, ázott át és kezeim is rögtön mocskosak lettek. Fejét a tenyerem közé véve, szemeit lecsuktam és egy néma imát elmondva, ismét leraktam a földre. Szomorú volt a látvány... túl szomorú ahhoz, hogy másra is tudjak figyelni.
A penge hiper gyorsasággal száguldott felém és a következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy a kés a húsba hattól. A cuppogó hang és a friss vér illata. Fájdalmas szisszenés... A gyomornál ment be, és a hátán jött ki. Sokkolva álltam még mindig Pip mellet és előbb a falra néztem, melybe megállva a kés még mindig rázkódott, majd tekintettem a közvetlen előttem levőre emeltem. Vér lassan szökött le és csöppent a padlón. Széttárt karokkal védett meg. Remegett a fájdalomtól, de ezzel sem foglalkozva fordult hátra és kezét óvatosan a vállamra rakva vigyorgott... vigyorgott rám!
- Hey~ óvatosabban Kis Herceg.
- Kenny, mi a francot csináltál! – kiakadtam. Az biztos... tuti sokkot kaptam. Kétségeseten téptem le a pulcsimat és szorítottam a sebéhez, de annyi józanész még maradt bennem, hogy tudjam... ennek nincs haszna. Semmi értelme valakinek elállítania vérzését, akinek van kimeneti és bemeneti nyílása is.
- Szerinted? Megmentettelek... hősi csók, hol marad...? – Hangja lágyan szólt és még mindig belém kapaszkodva térdre rogyott.
- A francba, te barom!
- Jaj így aggódsz értem... ugyan, ugyan Stanly~ nem fogok kipurcanni – még mindig vigyorgott! Vigyorog pedig új spriccel belőle a vér, mint egy szökőkútból!
- Te hülye, elcseszet barom! – dühösen rúgtam bele – és igen tudom... csúnya dolog abba belerúgni aki így is szenved, de ez most elnézem magamnak – miközben még mindig a ruhát ott tartva fogtam be a lyukat.
- Bővíthetnéd, a szókincsedet. Mondom, hogy nyugi... még kell öt perc... addig inkább fedez... – mutatott a fekete lány felé, aki megnyalva egy ugyan olyan pengét, dobot el ismét. Két centi mentett meg tőle. Asszem a hajamból is sikerült levágnia egy picit.
Még egy pillantást vettem a szenvedő macskára, aki most hasát fogva csukta be szemit és erőlködött valamiben. Nem tudtam, mit csinál, vagy hogy egyáltalán mihez kezd most... de fedezem ha ez kell. Ha ezzel az életét meg tudom valamennyire könnyíteni, hát legyen.
Kinyújtva kezemet gondoltam a kardra. A pengére a kék csíkra, a szép markolatra. Az egész lényére, ahogy belerepül a kezembe. Nem történt másképp. Pár másodperccel később, felpattant a földről és egyenesen a kezembe repült. Pont jókor. Wendy felugorva csapot le a kardjaival és mind kettővel lecsapva suhintotta le.
Erősen tartottam magam, de a csajban volt erő... talán még túl sok is. Kondizni jár vagy, hova a fenébe?
- Tudod, mintha kissé megerősödtél volna~ csak nem te vagy alul az ágyban Cartman-nel? – Teli találat volt. Kenny hátulról, fájdalmasan röhögött fel míg ő maga vöröslően hajtotta le a fejét és ált meg egy pillanatra, Kihasználni az alkalmat. Lecsapni. A pengék ismét koccantak, de legalább hátra tántorodott. Ismét, ismét. Nem álltam le, a csapások egymás után követték egymást. Hol betalált, és hol csupán az éles fémek hangját lehetett hallani.
Végül mindketten lihegve álltunk le, de sajnos hiába volt több seb rajta, én vesztettem. A kés, mint egy kígyó csusszant vissza a bőrömbe, én pedig térdre zuhanva próbáltam meg tüdőmben a légszomjat csillapítani. Túl késő, ő gyorsabb volt. A kard ismét megcsillant a lámpafényben én meg csak ültem vigyorogva és csupán ennyit tudtam kinyögni:
- Lejárt az öt perc.
Kenny megújulva állt ott és fogta meg a penge élét. Karmait belevájta a hideg fémbe és úgy pörgette ki a fekete kezei közül. Vér már nem mocskolta. Tisztán és üdén állt és semmi mocsok nem volt rajta. Se vér, se genny sőt még a lyuk is eltűnt ahol a kés szépen átfúródott a testen. Semmi... mintha, nem is lett volna ott, soha.
- Köszi Hercegnő~ A regenerálás elég nehéz már, a kilencedik életemben.
- Tessék...? – hebegtem. Komolyan, ez nekem már nagyon új... túl új... baromira ÚJ! Ezt ép ésszel felfogni nem lehet! Ahh~ látom az arcotokat... semmi meglepődés.
- Később. Most elvagyok foglalva.
Wendy a másik kardjával támadt. Lecsapott és Kenny épp, hogy kitudta kerülni. Jobbra ugorva kapta fel az elejtett pengét, majd ismét csatasorba állva támadott vissza. A két penge találkozott, és mint egy véres harcban egyikük sem állt le. A lány cselesen próbálta a macska hasát kilyukasztani, de az csak kinyújtva nyelvét ugrott el a penge elől egyenesen egy szaltóval. A lány mögött ért földet és egy suhintás volt az egész, ami végül befejezte a csatát. Kenny ördögi mosollyal engedte le a kardot és szájából éles kacaj szökött ki.
- Vége Mrs. Cukormáz.
Wendy hosszú fekete fürtjei csomókban hullottak a padló felé. A vágás tökéletes volt. A hosszú haj csupán a múlté volt és most talán – némi jóindulattal – hasonlíthatnánk egy Cleopátra hosszúságához. A nyaka aljáig, de lehet rövidebb. Túl rövid... számára.
Sikítva térdelt le és markolt bele a fekete hajzuhatagba. Könnyei kibuggyantak és egyszerűen, mint aki nem tudná mi történt, rázta a fejét. Kétségbeesetten próbálta ismét visszasimítani az elvesztett hajszálakat a fejére, de hamar rá kellet jönnie, esélytelen.
- Vesztettél és most tűnj el – Kenny komor arccal lépet oda és rángatta föl a földről a lányt aki még mindig a földet bámulta, majd rápillantva a szőkére rázta meg a fejét – menj! – ismételte meg és ujjával csettintve egyet, Wendy halványodni kezdett, míg végül teljesen el nem tűnt, a barlangból. Csupán a fekete fürtök jelezték, hogy valaha is itt járhatott.
Mélyet sóhajtva a macska előkapott – ki tudja honnan – egy zacskót és minden egyes kishajszálat bele rakva zárta le és rakta el.
- Na most már beszélhetünk Királylány – fordult felém én meg tátott szájjal bámultam még mindig rá, amit természetesen nem hagyhatott szó nélkül – ugyan már~ nem fogok vele semmi csúnyát csinálni. De van egy kopasz haverom, aki millió macskamentával tud nekem ezért szolgálni~
- Mi volt ez?
- Nem egyértelmű...
- Hát... – pattantam fel – levágtad a haját, ő meg úgy kezdett el sírni, mintha az életét vesztette volna el.
- Közel jársz, de mégsem – szemeim kipattantak, és szinte megragadva a pólóját húztam magamhoz.
- Ugye nem ölted meg? – sziszegtem az arcába ő meg csupán egy picit felkacagva lökött odébb.
- Ugyan már... nem fogom megölni, de az ereje nagy részét most elvettem. Az ő családjában az erejüket a hajukban tartják, minél hosszabb annál nagyobb az erejük. Nos most úgy visszaküldtem őt egy 10 éves szintjére~ Na de! Visszatérve előző kérdésedhez, jössz nekem eggyel.
Ekkor jutott újra eszembe. A seb, a vér és ami már nincs. Ismét neki akartam menni, hogy megnézem, de ő csak felemelve mutató ujját rázta meg egy kicsit.
- Á-á-á. Nem nyúlka-piszka. Attól, mert nem látszik attól még fáj.
- De mégis mi történt, hisz... halálos seb... de te meg, most... – zavaromban a fekete fürtjeim közé nyúltam, puha tincsek simogatták a kezemet, majd kissé megfogva az egyiket húztam meg. Nem állom. Kenny és virul... de hogy?
- Az életemet adtam a tiédért~ Pontosabban a kilencediket... nincs több szóval most már jobb, ha vigyázok, többször már nem fog menni.
- Kilenc élet... MI!?
- Macska vagyok~ és igen kilenc életem van, jobban mondva kilencszer tudom magam megmenteni a haláltól. Gondolom te is most macska szeretnél lenni mi~ - Diadal ittasan nyalta meg a kezét, melyen egy kisvér piszkolta be bőrét.
Lefagyva álltam és néztem a barátomat, aki többszörösen is most már, bebizonyította hogy igazi macska. Fülek, farok, kilenc élet... kell ennél több? Elvigyorodva sóhajtottam és kék szemit rá emelve karoltam bele a vállába.
- Ezt most eltaláltad.
Nevetünk. A falakat betöltötte a nevetésünk. A hármunk kellemes, hangos nevetése. Félő, hogy a falak talán szét fognak esni tőle, de ez nem zavart. Boldog voltam. Túl boldog ahhoz, hogy bármi más eltudja venni a kedvemet.
Egyszerre hagytuk abba a nevetést és néztünk oldalra. Csöndben és szinte rezzenés mentes arccal, néztük a harmadik személyt. Ott állt közvetlen mellettünk és még mindig nevetett. Aranyosan, halkan, ahogy csak tud. Másnevetést hozzá el sem tudtam volna képzelni. De... ő már nevethetne... Soha. Akkor mégis mi a fene folyik itt?
- Pip!
Damien hangja jött a bejárat felől és pár pillanattal később verejtékben levő arca is megjelent a bejáratnál. Aggódóan nézett körbe és mikor meglátta a szőkét, kissé rendbe szedve magát komor léptekkel kezdett felé gyalogolni. Egyenletes és gyors léptek. Szupergyors.
- Damien... sajnálom, hogy hagytam magam... de én úgy láttam, hogy a kötelek vágták és megakartam itatni és ő nem hagyta és... és... – hebegte a fiú. Zavarában a pólója sarkát gyűrögette és szemeiben már a könnyek csillogtak. Félt. A félelem tiszta hangja szűrődött ki a sorok mögül. Nem tudom miért tettem. Talán nem annyira lényegre törő, csak az hogy megvédjem. Elé lépve álltam el Damien útját és tártam ki a karomat.
- Nem engedem, hogy bántsd!
- Állj el az utamból! – sziszegte. A sikolyok egyre hangosabban szóltak és a vöröség kezdett elnyelni, de nem mozdultam. Egy tapodtat sem.
- Meghalt és most újra itt van! Nem engedem, hogy akár egy ujjal is hozzá érj vagy bántsd!
- AZONNAL ÁLLJ EL AZ UTAMBÓL!
- Vérben áztatva feküdt ott! A tüdején egy lyuk tátongott és szemi fennakadtak. MEGHALT! MEGHALT AZ ISTENÉRT! ÉS TE MOST MEGINT LE AKARNÁD SZIDNI ÉS AZT MONDANI NEKI, HOGY HIBÁZOTT?! NEM ENGEDEM! MÉG EGYSZER NEM! Nem engedem, hogy csak úgy kicsináld... megint!
Kiabáltam. Nem inkább ez ordibáltam. Ordibáltam a sötétség urával akivel a mai napon már kétszer fenyegetett meg, egy tollal. Ugye szerintem sem, hangzik valami félelmetesnek de mégis belegondolva, hogy azzal akár ölni is képes...
Kenny és Pip csöndben figyeltek. Nem szóltak semmit és nem is engem bámultak, hanem az előttem állót. Damien kerek szemekkel vizsgált és arcán a hihetetlen és a kérdő tekintet tükröződött ki. Meglepődött? Nem ez más... szemei feketén csillogtak és talán egy szót, tudtam volna belőle kiolvasni.
„Hogyan?”
- Honnan... tudod?
A hang kissé szakadatottan hallatszott. Légszomj. A falnak dőlve támasztotta magát és próbált a lábán megállni. Úgy tűnik futhatott, hogy beérje a gyorsabbat, de talán a rövid kis lábai miatt nem tudta ezt megtenni. Mindenesetre, Secret-nek szüksége lenne egy kis trénigre.
- Micsodát?
Az a sejtelmes vigyor. Utálom. Miért is? Mert biztos vagyok benne, hogy valami olyat mondtam amit tutira nem kellet volna. Valami olyasmit, amire ő figyelt és én nem. Mint az a szó...
- Honnan tudtad, hogy Damien, egyszer már megölte Pip-et?
Ahogy mondtam... lehetetlen.
„Teljes képtelenség.”
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
