|
2. fejezet
2011.02.10. 22:42
Még nincs lektorálva, gomen ^^"
Kyle Broflovski vagyok. 16 éves, középiskolás. A hajam vörös és enyhén göndör, szemeim zöldek akár a smaragd és szeretek kosarazni. Itt South Parkban születtem és itt végeztem az általánost és most ide járok gimibe is. Anyámat Shilanak hívják aki épp apámmal van üzleti úton Honkongban. Van egy öcsém is aki az Ike nevet viseli és őt Kanadából adoptálták. Vannak barátaim az egyik épp ide tart a szüleivel és ők még csak nem is sejtik mi vár rájuk. Nos igen, azt hiszem megbékéltem vele. Amnéziás vagyok. Amiket most elmondtam magamról azt vagy a tárcában vagy a mobilómból tudtam meg. Egy szóval… borzalmas.
Mikor közöltem a Dokival, hogy fogalmam sincs kivagyok nos... kissé kiakadt. Több kérdést is feltett és én lettem a nap csodája az orvosok körében. Majdnem az összes orvos megnézett. Néhány szerint hazudok és néhány szerint súlyos agybetegségben szenvedek. Csupán egy orvos volt olyan okos, hogy mielőtt tényeket állított megvizsgált.
Dr. Dean most az orvosom. Azt mondta, hogy csupán az emlékező memória sérülhetett meg /szak, kifejezéseket használd, de nem jegyeztem meg. Érjétek be ezzel/ és csupán az ott található információk vesztek el. Más szóval simán eltudom szavalni a himnuszt, de még 3 családtagom nevét sem tudom elmondani. Remek. Már csak egy kérdésem van:
HOGY A FASZOMBA TÖRTÉNHETETT MINDEZ? Miért van egy seb a fejemen és mért nem emlékszem az életemre?
- Válaszokat akarok! - kiáltottam le az orvos fejét, aki eddig igen kedves volt velem. Nos dühös vagyok, ne várjon senki tőlem kedvességre.
- Sajnálom Kyle, de egyenlőre nem tudunk neked semmit mondani. Ahogy beérnek a mostani gyámjaid, tőlük majd többet megtudhatsz. Most viszont - belenyúlt a fiókomba, majd elém dobta a tárcám és a mobilomat - használd ezeket információ szerzésére.
Mit tehetem volna. 1 órája nézegetem a számomra idegen holmikat, pedig legbelül tudnom kéne, hogy ezek az én cuccaim. Sajnos a pénztárcámból nem sok adatott tudtam kiszedni. A nevemet, ami igen furcsa. Mármint a vezetéknevem. Túl hosszú és kimondhatatlan. Aztán az is kiderült épp hány éves vagyok meg, hogy épp hova járok suliba. Hogy hívják anyámat és hogy van egy öcsém akit adoptáltak. Ennyi itt kifogyott tudás tár bár még azt is megtudtam, hogy nem éppen vagyok valami gazdag ember mert össz-visz 20$ és pár cent volt a tárcámban.
A telefonban már sokkal több adatra leltem. Az első és legfontosabb, hogy aki épp ide tart az én legjobb barátom Stan. Egy képet láttam róla ölelkezve, plusz egy sms-et amiben az állt, hogy a legjobb barátok vagyunk. A másik fontos tényező, hogy zsidó vagyok. Erre is egy sms-ből jöttem rá amit egy bizonyos „Faszfejtől” kaptam. Nem tudom ki lehet, de tuti utál ugyanis az sms szövege nem éppen volt baráti:
„Mindent elrontottál, te meg a hülye aggódásod. Néha befoghatnád a pofádat te retkes zsidó. Ma megint kimegyek, és ha van merszed gyere utánam. Ha törik, ha szakad akkor is felküldöm azokat az égre ha bele pusztulok és most nem fogsz megállítani! Én fogok győzni úgy is te kis pöcsfej!”
Érzékelhető a szeretet a szövegben nem? Amúgy aznap érkezett, amikor engem behoztak Nem válaszoltam rá. Hmm... vajon elmentem és megállítottam? Ki tudja. Majd csak kiderítem valahogy.
Sajnos nem volt túl sok üzenetem. Csupán Stantől volt 3 és ettől a „Faszfejtől” volt 1. A többi anyámtól vagy apámtól jött. Várjunk csak... itt még van egy, amit nem is bontottam ki. A ronda sms-es után érkezett.
„Ne mozdulj! Cartman mondta, hogy megint kimegy, de ne merj utána menni halod! Ma éjjelre vihart mondtak és veszélyes az egész főleg abban a romhalmazban! Ne cseszd el az életed azzal, hogy folyton megállítod. Most az egyszer ne legyél hülye!”
Ennyi. Fél 8-kor érkezett vagyis a „Faszfej” illetve Cartman sms-e után fél órával. Vajon mért nem nyitottam ki? Az orvos szerint engem kb. 10 körül hoztak be. Most jön a nagy kérdés: Mit történhetett 7 és 10 között velem?
El kéne indulnom valahonnan, de honnan. A bontatlan sms-hez sajnos nincs szám csatolva így még azt sem tudom ki küldhette. Ha meg akarok tudni valamit Cartmannel kell beszélnem.
- Még mindig a telefonodat bújod? - kérdezte ahogy belépett a kórterembe.
- Igen, bár nem tudtam meg többet magamról - válaszoltam, majd egy kedves mosolyt küldtem Nany felé.
A csatot kivéve, most fürtjei szabadon lógtak lefele. Szép és hasznos a hosszú haj. Elrejti a kíváncsi szemektől azt, amit éppen nem is karnak látni.
- Na és mit tudtál meg? - ül le mellém, majd zsebéből előhalászva egy csokit felém dobja.
- Sajnos nem sokat, annyit tudok, hogy Kyle a nevem 16 vagyok és a legjobb barátom tart ide felém.
- Tudod ez nagyon érdekes, de ezt már hallottam - halotta? Hisz most először mesélem neki.
- Honnan...? - mondatomat nem kell befejeznem. A kis mappa felé nyúl majd átadja nekem.
- Minden benne van amit ki tudtunk szedni az adataidból. Valami érdekesebbet mondj.
- Szeretek kosarazni - nyögtem majd nagyot haraptam a már 1 órája áhított csokiból. Az édes íze szinte, mint a morfium azonnal hatott. A testemben csak úgy cikáztak a hormonok majd még egy utolsót rágva rajta, tovább küldtem.
- Érdekes, én is szeretem a kosarasokat - kacsintott, megfogva a kezem, majd közebb húzta magához az édességet és ő is leharapott egy kis darabot.
- Hey!
- Nem mondtam, hogy az egész a tiéd - nyalta meg a szája szélét.
Nem is értem, hogy lehetett ebből a csajból egyáltalán nővér. Olyan más, mintha csak hülyéskedni jött volna ide. A kórházi légkör szinte egy csapásra változik meg körülötte és mintha a szomorúságot csak elfújták volna a helyét vidámság váltja fel. Folyton mosolyog ráadásul igen kedves mindenkihez. Főleg hozzám, de ezt betudom annak hogy mellbe dobtam a telefonommal.
Akaratlanul is a szemeim lejjebb csúsznak a gyönyörű kebleire és mintha csak egy kép lenne bámulni kezdem. Azt kívántam, hogy bárcsak valami véletlen folytán lecsússzanak a kis pántok, és a két szépség elő bukkanjon. Csupán akkor tértem magamhoz az idillből mikor egy kis sípszó kezdett el zengeni. Nem volt olyan hangos mégis a folyamatos csipogás az ember agyárai is mehet egy idő után. Természetes, hogy pont az nem halja meg akinek éppen szól a riasztás.
- Nany! - üvöltöttem, aminek hála a vöröske végre kivette a füldugóit.
- Tessék... - kezdett volna bele, de ehelyett előkaptam a kis csipogóját.
- Ki keress? - kérdeztem. Válasz csak nagyon lassan érkezett meg.
- Jó hírek - tért magához úgy 5 perc múlva - megjöttek a barátodék.
Nem tudom mért, de egy görcs keletkezett a gyomromban. Természetesen nem akartam mutatni mégis az arcom szinte fellángolt a barát szóra. Miért is? Talán azért mert a mostani helyzetemben ki jelenhetem, hogy nekem egy barátom sincs, illetve csak én nem tudok róluk.
Nany viszont úgy látszik örült a helyzetnek, azzal is mutatva, hogy fogta magát és nagy ívben leszarva engem kirobogott a teremből. Csupán néhány perccel később láttam viszont. Amit viszont magával hozott nos... nem éppen volt bizalomgerjesztő.
Dean doki állt mellette és nagyban magyarázott valamit a mellette álló két szülőnek. Nem, nem ez volt a rémisztő az egészben. Hanem aki a szülök mellet állt. Kék sapkás fiú közvetlen mellettük állt. Zsebre dugott kézzel figyelte a beszélgetést és úgy tűnt minden egyes szónál valami belé hasít. Nem tudtam mért de éreztem, ahogy minden porcikája a nem szót követeli. Kezei néha-néha megrándultak a zsebében és a beszélgetés végére tekintetét a földre szegezte. Végül a doktor rátért egy unalmasabb témára és úgy tűnt a fiú ismét megnyugszik. Ám mikor felém fordult és nekem az ő gyönyörű tengerkék szemeibe kellet bámulnom, megesküdtem volna rá, hogy egy apró könnycsepp csordul végig az arcán és tűnt el rögtön. Hangját nem hallottam mégis mikor magában beszélt tisztán le tudtam olvasni ezt az apró szót: Sajnálom.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
