|
8. fejezet
2011.01.18. 19:06
Még nincs lektorálva ^^" Gomen!
Az asztalon hegyekben álltak a finomabbnál finomabb ételek. A választék szinte minden éhes szájnak megfelelne. Főfogás az asztal közepén, míg a jobb oldalt a köretek foglaltak helyet. A bal oldalt az innivalók lelték meg tisztes posztúkat és abból is bőven volt mit fogyasztani. Terülj, terülj kis asztalka a javából.
- Kérlek lássatok hozzá - négy terítékből hármat már elfoglaltak és a házigazda, az asztal fő helyéről irányította az eseményeket. Közvetlen mellette a sötét szemű ült, aki szinte rögtön az egyik ízletes tálért nyúlt, de a mozdulat félúton megakadt.
- Pip. Melyiket akarod?
- A mézes sültet, ott - mutatott kissé félénken a legtávolabbi tálcára. A fekete csupán egyet bólintott és felállva, felkapta a tálcát és a szőke és közé helyezte.
- Damien~ Nekem is ideadnád az egérpecsenyét? - mézes mázos hang szólt a ball oldalról. Pillogva nézett a fekete íriszekbe, majd hirtelen bucskázott le a székről és megfordulva a falat kezdte el bámulni, jobban mondva az abba bele állt kis villát - oh~ rendben akkor, majd én.
A cica mosolya nem fagyott le. Felugrott és lebegve közelítette meg a kívánt ételt, majd nem törődve az etikával egy jókora falatot vett a markai közé és ott helyben falatozni kezdett.
Így ettek tovább csendesen, egészen addig míg Pip úgy nem döntött, hogy felnéz, egyenesen az üres helyre. Az ölében lévő szalvétával lágyan megtörölte kissé mézes ajkait és igazi úriember módjára a kést és a villát is egymásra helyezte a tányér közepén.
- Damien? A másik vendégünk hol van? - Arca vörös lett, ahogy épp sikerült azt a pillanatot kifognia mikor a fekete lenyalta saját ajkairól az édes nedvet. Alsó ajkát beharapta és úgy fojtott el egy kisebb nyögés félét.
- Utoljára vendégszobában láttam.
- Nahát~ tényleg! Stanly hiányzik~ - pöckölt el egy csontot egyenesen az annak kijelölt helyre.
- Lehet, hogy valami gondja támadt.
Az ebédlőre csend borult. Jéghideg fagyasztó csend. A Kenny letette a következő falatát és jégkék szemeit egyenesen a földre szegezte. A mosolya a múlté volt és arcára az aggodalom és a kétség ült ki. A rossz előérzet…
- Jobb ha megnézem - mosolygott még mindig kis pírral az arcán a vendéglátó, de egyet lépve szinte rögtön megtorpant.
Az ajtó csapódás szinte vízhangzott a szobában. Szapora lélegzetvétel és a szív hangos dobogása volt az egyetlen, ami csupán a csendet megtörte. Nekitámaszkodott az ajtónak és kilincsbe kapaszkodva tartotta magát két lábon. A farmerján több szakadás és vérfolt éktelenkedett és fekete pulcsija is ugyan erre a sorsra jutott. Kapucnija esetlenül állt a fején eltakarva az ugyancsak összekaszabolt arcot.
- Stan… - Fölnézett, hogy az említett tiszteli e köreiket, de felfedezve a csúf valóságot lökte el magát az ajtótól egyenesen Pip karjaiba - Hol van?!
Damien szinte rögtön ott termet és megragadva az idegent, húzta távolabb a szőkétől.
- Mi a francot akarsz te attól a fiútól? - kérdezte sötét hangján.
Az ismeretlen, nem törődött fogva tartójával. Kalimpálozott, ütött vágott, hogy szabadságot nyerjen.
- Várj… - a macska lassan lépdelt Damien elé - én tudom, ki ő!
- Ereszetek már el! - kiabálta teli torkából és egy határozott mozdulattal kitépte magát a fekete karmaiból.
A kapucni ráomlott a vállára felfedve arcát. Síri csend vette át ismét a szoba légterét, és csupán egy halk szuszogás hallatszott, majd végtelen nagy még az előbbinél is óriásibb kiabálás.
- Ha nem sietünk meghal, szóval azonnal mondjátok meg, hogy hol a büdös faszban van!
~*~
Tudjátok valahogy kezdett összeállni a kép erről az egészről. Damien volt a kulcs abban, hogy megértsem valamennyire azt, ami most velem történik. Összegezve a dolgokat, végül is a helyzetem… nem szépítek. Nagy szarban vagyok. Konkrétan elkerültem egy másik világba, ahonnan újabb világokba tudok átmenni. Kiderült, hogy az órát, amit egy idegentől kaptam ködös múlt övezi, ahogy a tulajt is és én ebben valami kulcsfontosságú szerepet töltök be. Ezen kívül, ez a kis ketyere most az én tulajomat képezi, mégis mindenki magának akarja, bár a szándék mindenkinél más. Valaki a hatalmas erejét szeretné - amit valljuk be, egyszer volt alkalmam kipróbálni, de az is vajkevésnek bizonyult, ja meg mikor elsült az ujjam, de az meg tiszta véletlen volt - valaki pedig a titkait.
Valaki pedig csak úgy szimplán vissza akarja kapni.
- Tessék? - Az ajtónak háttal állva, próbálom azt a vacak kilincset megkeresni, de hiába. Vagy túl fent volt, vagy túl lent, de a kezem ügyébe soha nem akadt. De esetleg az is lehet, hogy nincs is neki.
- Szeretném vissza kapni az órámat - felelte ismét és kezét még mindig felém tartotta.
- Mi ez a hirtelen megváltozás? Tudtommal azért kaptam, hogy boldog és bolond óráim legyenek - idéztem szavait az első találkánkról, de úgy tűnt ez sem hatotta meg. Még egy lépést tett felém. Hol van az a szaros kilincs?
- Tudom, de most szükségem van rá, szóval kérlek Stan. Add vissza nekem - még egy lépés.
Miért akarja vissza kapni? Mármint oké, tényleg az övé és várható volt, hogy egyszer vissza kell adnom, de akkor is… egyáltalán mi okom van megtartani az órát?
- Stan, add ide! - hangja kissé erőteljesebb, ahogy még egy lépéssel közelebb került. Feladva a vacak kilincs megkeresését a zsebembe nyúltam és óvatosan megérintettem Pöcköt. A vibrálás ismét végig szántotta minden porcikámat. Jóleső érzéssel és némi önbizalommal zártam a markomba a kis ketyerét és húztam elő a zsebemből, de nem mozdultam továbbra sem. Secret arcán egy vigyor rajzolódott ki és szemei, ha lehet még jobban megcsillantak.
- Helyes, és most kérlek, add át.
- Azt ugyan lesheted! - üvöltöttem, és remélve, hogy ismét működik eltaszítottam magam a talajtól és ugrottam. Egy szaltó és már a másik oldalán volta, de tudtam a meglepetés előnye nem tart soká, így az ablakhoz szaladva újabb kiutat akartam keresni. Úgy tűnt a cél és az erőlködés elveszik.
- MILYEN HÜLYE ÉPÍT ABLAKOT EGY FALBA?! - kérdeztem szinte magamtól, ahogy megpillantottam az üvegen keresztül, fölmázolt tájképet. Téglafalat így álcázni, okos húzás dekorációs szempontból, de ha az ember menekül nem éppen ideális...
- Látom a nehezebb útra vágysz - A hang szinte a fülem mellől jött. Idegesen perdültem meg, de már túl késő volt. Secret megfogva mindkét vállamat a falhoz csapott. Fájdalmasan rezdültem össze és szerencsétlenségemre még a levegő is bent ragadt.
- Eressz el… - nyögtem a fuldokolva, de hiába. Az előbbi vigyor még nagyobb lett és szemei vakítottak akár valami kristály.
- Helytelen döntés ellenállni kicsi Stanly… A végén mindig én győzők. - A nyugodt és kedves hang szinte csak távoli emléknek tűnt, a mostani mellet. Düh és kegyetlenség.
Féltem. Komolyan! Életemben nem reszkettem még ennyire soha, mint akkor. A kedves mosolygós fiú, aki krokodilos ruházatban jelenik meg, az nem lehet ilyen… nem, nem. Ez lehetetlen! Képtelenség!
A fiú keze megrándult és mintha tűzhöz ért volna úgy ugrott el mellőlem ezzel elengedve. Nagy csattanás és már a padlóról követhettem a további mozgását. Idegesen hátrált el és magát tapogatta. Nem értettem miért tette, de az alkalmon kapni kell. Valahogy feltornáztam magam ülő helyzetbe, de tovább nem ment. Testem remeget és a levegő még mindig igen nehezen jött a tüdőmbe.
- Na azt már nem. - Hallottam ismét a hangját és az oly ismerős kezek ismét megtaszítottak. Fájt. Valamiért, majd bele haltam már abba is, hogy csak a falnak tapasztott. Valami itt nincs rendben. Mikor lettem én ennyire gyenge? Ráadásul úgy, hogy egy karcolás sincs rajtam, hisz… Damien meggyógyított. De akkor miért?
- Most pedig szépen ide adod azt az órát.
A keze csusszant és pár perc múlva az óra már nem az én tulajdonomat képezte. Kezével elengedet, melynek következtében ismét boldogan találkoztam a padlóval, de most már a felkelés is lehetetlenek tűnt. Egy kicsavart pózban néztem, ahogy Secret előttem ugrál és az órát szorongatja. Ide oda himbálta, csókot nyomott rá és egy jó erős mozdulattal megrázta. Hallani már nem hallottam. A zajok és a hangok megszűntek. Lassan a világ is elfoszlik. Basszus már megint érzem. Az undorító korházi szag. Honnan? Mindegy… Nem fontos hisz, már úgy is mindegy. Lassú halál és mindezt miért? Egy óra miatt.
El akartam aludni. Örökre. Olyan kevés kellet volna, de mikor az előttem lévő ajtó kitárult és egy valag ember csődült be rajta, valamiért úgy gondoltam érdemes még pár percig élnem és nézni mi is történik. A boldogságban úszó fiú tekintette, - ahogy csak az enyém - az ajtóra szegeződött. Ez után kínos némaság, majd ordítozás. Sajnos, úgy hogy egy árva szót nem hall belőle az ember nem éppen izgalmas. Viszont kezdem felismerni az emberkéket. Szorosan elől Damien állt, mögötte Pip aki a biztonságot adó barátja kezét úgy szorongatta, mint valami életmentő matracot. Közvetlen felettük, Kenny lebegett és arcán az eddig nem látott komolyság ült ki. Komolyan beszélek. Semmi kéjes vigyor, semmi hízelgő mosoly. Szemeivel a teret kémlelte és mikor meglátott, arcán valami ijedség és egyben megkönnyebbülés is kirajzolódott. Ha tudtam volna mozogni, örömömben ugrottam volna egyet. Megmenekültem! Nem fogok meghalni!
Milyen kár, hogy a boldogság egy röpke pillanatig tartott. Secret dühösen fordult vissza és egyenesen elém vágódott. A torkomnál fogva emelt fel és a többiek felé fordulva jobban megszorított egy kicsit. Éles pukkanás és a fájdalom és egyúttal a zajok is újra rám tódultak. Ne akarjátok soha ezt. Az embernek elég sok koncentrálási képességre van szüksége, hogy ne ordítsa magát rögtön el… főleg akkor ha szeretné is hallani azt ami körülötte folyik.
- Na mit akartok tenni? Semmit? Helyes… látom senki nem akarja, hogy a kicsit Stanly kipurcanjon. - feszült csend telepedett a társaságra és amennyit láttam belőlük - tekintve, hogy bár a hallásom csoda folytán vissza jött, de a látásom kezdett elhomályosulni - mindenki tett hátra egy lépést.
- Azonnal engedd el!
A hang ismerős volt. Túlon-túl ismerős. A kis tömegből egy fekete pulcsis lépet elő. Vörös fürtjei kesze-kuszán álltak és arcát és természetesen a maszkját is vér és mocsok piszkolta be. Várjunk csak…
- S-s-sec-ret… - hangom elhalt, testem elgörnyedt.
Fekete űr, elmosódót hangok és egy éles fájdalom…
Ó igen. Ismét itt a fekete űrben. Utoljára akkor jártam itt mikor Bebe-nél omlottam össze. Az a büdös kórházi szag. Még mindig érzem. Fertőtlenítő éles és maró szaga. Nem értem az orvosok, hogy bírják. Ráadásul megint hallom a kis csipogást. Lassú ütemes. Bip-bip. Hasonlít valamire, de nem tudom felidézni. Most viszont nem látok senkit. Sem embereket, sem azt a kis gyereket. Milyen keservesen sírt akkor. Olyan ismerős volt, de nem tudom hol találkozhattam vele. Az életem lassan egybemosódik és már azt sem tudom én ki vagyok. Megakarnak ölni elakarnak tenni lábalok és még miegymás. Nem fogom fel ezeket, a dolgokat. Mi rosszat követtem el, hogy nekem ebbe az átkozott világba kellet jönnöm?
Halk hangot halok ismételten. Veszekedés foszlányok. Egy nő és egy lány hangja. Egyre élesebb, de a szavak megint nem kivehetők. Aztán valami elmosódott képek. Megjelentek, de az arcukat nem látom. Olyan mintha vízből lennének és a hullámok elmosnak minden körvonalat. A hangjuk még élesebb. Néhány szót már kezdek belőlük felfogni.
- Nem teheted…tettél!
- …iskola… hibája.
Nincs értelmük. Arrébb lökve magam, hagyom hogy a feketeségbe merüljek. A szavak elhalkulnak és ismét tiszta csönd marad utána. Nem. A kis csipogás még mindig ott van. És a kórházszag. Nem tűnnek el. Akárhogy úszok előre, még csak nem is halványodnak el. Aztán hirtelen tiszta csend lesz. Nincs csipogás, nincs szag. A teljes üresség. Néhány pillanat múlva viszont gyereksírás hallatszik fel.
Egy másik gyerek. De most közel van. Arca piszkos és fekete haja a szemébe lóg. Sír szakadatlanul. Kicsi kezeivel a földet kezdi el ütni, majd kiabálni kezd. Felpattan és rohan, rohan. Egy métert sem tett meg. Akkor először éreztem más szagot. Füst. Tömény, füst. Levegőt is alig kapok tőle, de nem megyek el. Tovább figyelem a gyereket aki ismét térdre zuhan. Sírása elakadt és most köhög. Tüdejéből sárgás váladék szökik fel, de a köhögés nem marad abba. Lassan omlik össze az ürességben és már nem sír és nem köhög. Sietve futok oda mellé, de egy lépés után megtorpanok. Ugyanis mellette megjelent valaki más. Ugyan az a kisgyerek aki én először láttam itt.
- Stan! Kérlek, maradj velem.
Megemeli a kis fekete hajú testét, és pofozgatni kezdi. A füst szaga egyre elviselhetetlenebb, de ő tovább küzd a másikért. Várjunk csak… hisz ő…
Nem az nem lehet. Közelebb lépek a fiúk felé és az eszméletlen fölé hajolok. Csupán ekkor veszem észre. Kicsinyített másom. Ő én vagyok. Nehezen lélegezve ugrok hátra, de a szememet nem veszem le a duóról.
- Kelj már fel! Megígérted, hogy együtt maradunk!
Ő is köhögni kezd. Keményebben és sokkal jobban, mint én. De az ő szájából nem az undorító sárgás nyálka szökik elő, hanem… vér. Mocskos kissé fekete vér. Nem foglalkozva vele, felkapar a földről és átdobva az egyik kezem a vállán vonszolni kezd. Közben folyamatosan suttog, hogy "itt vagyok" meg, hogy "ki fogunk jutni". Aztán hirtelen eltűnnek. A füst, a kép minden és helyét egy újabb hang váltja fel. Egy óra ketyegése. Tekerem a nyakam, hogy megtaláljam a kis tárgyat, de nincs sehol. Csupán az úr, a végtelen. De sehol az óra.
Újabb hangok, ahogy az óra elhalkul.
- Ne-ne! Gyerünk! Nem adhatod fel!
Tisztán hallom, mégis szinte olyan mintha több kilométerről szólna.
- Mit tettél vele? Ne hazudj nekem!
- Semmit… a falnak löktem aztán ennyi.
- Gyerünk kelj fel!
- Jaj Istenem!
- Nem vagy te piskóta szívem! Gyerünk mi lesz már! Ébresztő.
Egyre messzebbről hallom őket. Próbálok feléjük futni, de mint az előbb a kicsi énemnél én sem mozdulok. Szemeiből könnyek kezdenek el csordogálni és hagyom, hogy lassan végigcsorduljanak az arcomon. Majd összeesek. Térdre borulva pityergek, mert már nem bírom. Annyi kérdésem lenne, annyi mindent akarok tudni ráadásul, utálom ezt a helyet. Gyűlölőm, mert nincs itt semmi. Ez egy űr ami mindent elnyel.
Engem is… szép lassan. Süllyedni kezdek és én nem teszek semmit. Nem fogom megakadályozni, nem fogok ficánkolni az életért. Mert már nincs értelme. Itt semminek sincs értelme.
~*~
A lány idegesen állt az ágynál. Kezeit szétvetve mintha csak védeni próbálnál úgy galoppozott. A bejáratnál a fiatal nő szúrós tekintettel nézet rá. Fogai néha meg-megkoccantak a dühtől, de mást nem tett.
- Mit keresel itt? - Kérdezte a lány, ahogy kicsit leengedve karjait közelebb lépet az asszonyhoz.
- Természetesen a fiamhoz jöttem. Állj el az útból - hangja nyugodt mégis, valami gonoszság is csengett a sorok közt.
- Ne merd őt így hívni. Nem érdemled meg, hogy az anyja légy!
- Én szültem tehát az én vérem, az én gyerekem.
- Ohh és hol volt a kedves anyuka, három nappal ezelőtt? - Úgy tűnik a lány teli találatot vitt be. Három keserves napja, minden percét az öccsével töltötte. Dolgozni innen járt és ha végzet útja mindig ide hozta. Három keserves napja, nem ment haza. A szomszéd öreg nénit kellet megkérnie, hogy a kis Vakarcsot megetesse. Három keserves napja imádkozott azért, hogy ezt a nőt soha a büdös életbe ne lépje át a kórház küszöbét.
- Csak most tudtam meg - Látszott, hogy hazudott és a lány tudta is az igazat. A nő még közelebb merészkedet, de ekkor a egy hatalmas lökéssel vissza tántorgott az eredeti pozíciójába.
- Három napja is tudnod kellet volna. A telefonszámok! Az orvos mondta, hogy téged hívott elsőnek! ELSŐNEK! - Lábával idegesen dobbantott. Kezei remegtek a dühtől és szinte kántálta magában a csillapító szavakat, hogy ne ugorjon megint a nőnek.
- Sajnálom, de csak most tudtam eljönni.
A lányból keserves röhögés szakadt fel. Könnyei kibuggyantak.
- Nem teheted ezt meg vele! A te felelőséged lenne, és te cserbenhagytad. Tessék! Nézd csak meg a tetteid hova vezettek! - Idegesen mutatott az ágyra, ahol a vita tárgya feküdt. Mozdulatlanul. Mellkasa jelezte csupán az életben van.
- Nem az én hibám! Az iskola felé ütötték el! Nekem még csak közöm sincs hozzá! Miért nem nézett szét! Az ő hibája! Szóval ne feleselj itt nekem - Az asszony dühösen ment neki a lánynak. Keze lendült és az arcán csapódott. Piros nyom maradt utána.
A lány kicsit megtántorodva lépet félre és kezét az arcára szorította. Bőre égett ahol a pofont kapta, de szinte csak egy pár másodpercet áldozott a meglepetésnek. Rögtön felkelt és ismét a fiú mellet termet.
- Nem értesz a szép szóból? - kérdezte a nő dühösen, ahogy ismét a lány felé fordult és egy nagyot taszítva rajta ellökte betegtől. Az ajtónak csapódót. Szemei kidülledtek és összeroskadva a földön köhögött fel. Az asszony nem foglalkozott vele. Közelebb lépet fiához és szemeit végigfutatta rajta. Arcán egyetlen egy izom sem rándult meg, ahogy csöveket követte. Nem úgy tűnt, hogy érdeklik a fiú életjelei. Nem fogta meg a kezét, nem csókolta meg mint egy rendes anya tette volna. Csupán állt és a monitort bámulta.
- Leköttetem.
A lány már feltápászkodott. Tüdeje szinte sípolt, ahogy a levegőt vette.
- Hogy mit csinálsz?
- Leveszem a gépekről - Határozottan fordult meg és kifele igyekezett. Ám megint elállták az útját.
- Kómában van! Nem ölheted meg!
- Túl sok pénzt fogyaszt el ez a gép! A számláim mellett nekem nem kell több kiadás. Miért nem vigyázott jobban magára!
A lány lesokkoltan állt. A szavak, amik eljutottak hozzá szinte tűkén szúrták a mellkasát. Fájt neki. Jobban mint eddig bármilyen pofon vagy ütés. Mert igen. Ezek nem érdekelték. Üsse, csapja az anyja ha akarja. Nem érdekelte. De, hogy a pénz miatt lemond a gyerekéről. Az ő öccséről. Leengedte a kezeit és fejét is föl felé szegezte.
- Tűnj el innen!
- Tessék?
- Azt mondtam, TŰNJ EL INNEN! A SAJÁT GYEREKEDET HAGYNÁD, HOGY MEGHALJON CSAK AZÉRT MERT A GÉP AMI ÉLETBEN TARTJA FIZETŐS? GYÜLÖLEK! EZÉRT HAGYTAM OTT A HÁZAT IS! NEM FOGOM HAGYNI, HOGY MÉG EGY GYEREKED ÉLETÉT TEDD TÖNKRE! Nem hagyom… - a végére már suttogott. Megfordult és kifele kezdett el menni. Anyja döbbenten állt és csupán pislogni tudott.
- Most meg hova mész?! - ordította utána amikor felucsodott a döbbenetből.
- Ha te nem, én majd megvédem őt - suttogta a lány és tudta, hogy csupán ő maga halja a mondandóját nem bánta. Most először érezte, hogy nincs több idejük. Nem várhatott. Szaladni kezdet és bár a sérült tüdeje ismét sípot, nem érdekelte. Futott, futott ki a korházból. Kocsijába szinte beeset. A motor halkan zúgott fel. Tudta az utat. Oly sokszor ment már arra, de eddig soha nem ment be. Egyszer sem. De most! Száján mosoly húzódott.
- Kitartás öcsi - suttogta maga elé, ahogy a gázra taposott.
~*~
- Azonnal engedd el! - előre lépve egyenesen gyémánt szemekbe nézz, de tekintette hamar átvándorol a fogolyra. Fülében a vér dobog. Szíve zakatol, és ha lehet még jobban elüvölti magát - AZONNAL VED LE A KEZED RÓLA!
A többiek feszülten vizslatták az eseményt. Damien ugrásra készen állva várt a megfelelő alkalomra, míg a mögötte meghúzódó Pip csupán magában motyogott valamit. Egyedül Kenny volt olyan bátor, hogy megszólaljon.
- Haver… ez úgy néz ki mint te… - nyököggi, ahogy a hasonmás felé bök.
- Félsz felvenni az igazi alakod, Clyde?
Az említett csupán mosolygott, majd elengedve Stan gallérját előrébb lépett. Fények világítottak és testét egy fura nyaláb fogta körbe, majd mintha csak egy buborék lett volna szétpattant és a Secret hasonmás helyén Clyde állt, vigyorogva.
- Kicsi Ribizlim. Már azt hittem nem látlak viszont. Milyen volt a spirál? - szavai gúnyosan suhantak át a szobán. Secret ismét ökölbe szorította a kezét. Lábai rugóztak és bekészült mosni még egyet annak az őrültnek, ám úgy tűnt valaki gyorsabb volt.
Damien szinte csak az alkalomra várt. Stan öntudatlanul feküdt a padlón és bár Clyde nem tartotta fogva még várnia kellet. Türelmesen minden egyes kis mozdulatát követte és az adott pillanatba lecsapott. Pip mintha megérezte volna, elengedte barátja karját és úgy mormolt tovább. A terve tökéletesen ment. Elrúgta magát a földtől, majd megragadva Clyde divatos pulcsiját fordult vele egyet, majd ellökve egyenesen rámászott. A toll végig a kezében pihent. Csak kattintania kellet és a bilincs már a kezén is volt.
- Eresz el te rosszmájú dög! - emelete fel kezeit, de Damien egy kisebb ütéssel elhallgatatta. Többet nem kellet adnia. Munkáját felváltotta egy idegesebb személy. Secret a másik oldalról támadva öklözött az arcába. Kezét megforgatta, ahogy a csonthoz ért. A barna vért köpött a padlóra és teljes arcával fordult a támadója felé. Majd, ahogy a szája engedte gonosz vigyort ejtett meg. Az ideges fiúnak csak ennyi kellet, hogy újabb ütéseket mérjen a másikra. Csupán akkor hagyta abba, mikor egy kis fémes tárgy landolt a padlón. Szemei kirebbentek és szinte féltve vette fel a kis órát. Kezén a vér bemocskolta, de nem izgatta. Idegesen lépett el a fogolytól egyenesen Stan felé.
Kenny és Pip már ott álltak körülötte. A házigazda a rutinos mozdulatokkal vizsgálta, de minden egyes tette után csupán fejét rázta.
- Ezt nem értem. Úgy tűnik, mintha semmi baja nem lenne és mégis… - a mondatot nem kellet befejeznie. Jól tudta mindenki, hogy mire gondol.
- Engedj oda! - Parancsolta az állarcos és oda lépve barátjához az órát a kezeibe csúsztatta. Behunyta szemét és koncentrált. Mint legutóbb. Akkor is megmentette a fénytől. Nem hagyta, hogy elmenjen. Ám most nem látta. Csupán a sötétséget. Szemei kipattantak és idegesen ellenőrizte, hogy él a még a fiú.
- Alig lélegzik - mondta ki az igazságot Pip, ahogy barátja felé nézet, aki még mindig a rabra vigyázott.
- Ne-ne! Gyerünk! Nem adhatod fel! - Secret magához vonta a fekete hajút és elsöpörve a kósza tincseket próbálta felkelteni - Gyerünk Stan! Ne add fel.
Halk, irtózatos kacagást hallottak az ajtó felöl. Clyde arca be volt dagadva ott ahol az ütéssorozatot rámérték. Szájából folyamatosan köpte a vért ami köszönhető volt a kihullott fogainak.
- Mit tettél vele? Ne hazudj nekem! - Kenny kikelve magából fedte fel lábait és azokkal rúgott egyenesen a gyenge pontjára
- Semmit… a falnak löktem aztán ennyi - Fájdalmasan nyikkant össze, és megbilincselt kezét a fájós pontra helyezte. Szemeiből könnyek szöktek ki, de arcán még mindig az a mocskos vigyor ült ki mint eddig. A macskafiúnak csak ennyi kellet. Csizmáját az arcába állította, melynek következtében a fogoly is a sötét űrbe került.
- Gyerünk kelj fel! - idegesen suttogta Secret, de Stan nem volt hajlandó felkeni. Arca egyre sápadtabbá vált és légzése néha-néha kimaradozott.
- Jaj Istenem! Ne hagyd, hogy meghaljon - Pip idegesen kezdett futkározni a teremben addig amíg Damien le nem állította. Kezeivel megfogta a vállát és szép lassan magához vonta a szőkét. Az nem ellenkezet. Sírva bújt a fekete karjaiba.
- Nem vagy te piskóta szívem! Gyerünk mi lesz már! Ébresztő - Kenny ott hagyva az öntudatlant Stan-hez sietett és egy kicsit megbökte, de ez sem használt. Arcán fájdalmas grimasz jelent meg és barátjának inttet, hogy rakja fel az ágyra.
Secret bólintott ám nem bírt felkelni vagy éppen felkapni az eszméletlent. Kenny egy kedves mosollyal lökte el a kezeit, és ő maga fektette rá az ágyra a feketét, majd suttogott valamit a maszkosnak és elhagyta a szobát. Damien és Pip követve jó példáját ugyancsak elhagyták a már szinte fullasztó szobát. Pip ment elől, Damien meg a rabbal mögötte.
Az ajtó halk kattanása jelezte, hogy a szobában ismét csak két ember van jelen. Secret lágyan simította végig kezét a fiú vonásain, majd letérdelve az ágy mellé megfogta a hideg kezeket és az órát a markába szorította. Ismét lehunyta a szemeit. A sötét űr, ami elé tárult végtelen volt. Lent, fent, jobbra, balra semmi. Senki és semmi. Idegesen bámulta a feketeséget, de nem látta őt sehol. Szemeit ismét bezárta és visszaugrott a valóságba. A maszk alatt egy könnycsepp gördült le. Vérrel és mocsokkal keveredet, majd úgy hullott tova.
Tudta mit tett és az egészért magát hibáztatta. Ő hozta vissza ide. Ő akarta, hogy emlékezzen. De a kísérletei kudarcba fulladtak és most az elképzelhető legrosszabb dolog történik, ami csak történhetne. Stan Marsh haldoklik… és most az óra ereje sem mentheti meg.
~*~
- Biztos benne hölgyem? - A főorvos bizonytalanul haladt a folyosón. Az éjszaka leplében csupán a folyosón levő folyamatosan égő neonok pislákoltak. A nő bólintott. Könnymaszatos arcát egy rongyba törülte és halkan felszipogott.
- Igen. Így lesz a legjobb mindenkinek… - suttogta.
- Rendben, ahogy gondolja. Ha elvégeztük ezt és ön is elbúcsúzót a fiától utána, természetesen ha már készen áll, el kell intéznünk a papírmunkát. Sajnálom, hogy ilyenről beszélek most, de ez lényeges. A fiúnak volt biztosítása igaz?
A nő ismét csak bólintott és halkan felsírt, de erőt véve magán lenyelte a zokogását.
- Nem. Azt hiszem ezt rögtön utána el kell intéznünk.
Az orvos meglepően nézett az asszonyra aki viszont a kis zsepibe törölte arcát így az nem volt látható. Végül elérték a fiú szobáját. Az orvos halkan benyitott és szemével az eszméletlent nézte. A szobában halk csipogás jelezte a lassú szívverést. Túl lassú. Az doktor jól tudta miért. A géphez lépve ismét átfuttatta az adatokat. Minden rendben volt. Egy gomb és a fiúnak vége.
- Most elbúcsúzhat tőle - szólalt meg halkan.
- Megvolt - mondta az nő ahogy a fia mellet állt. Nem nézet rá, csupán a monitort bámulta.
A orvos ismét csak kérdő pillantást vetett, de nem tehetett mást. Kezét a gombra simította és… várt.
- Elbúcsúztam tőle. Elengedheti őt - mondta, már tiszta hangon a nő, de az orvos továbbra sem mozdult.
A folyosóról ütemes dobbanások hallatszottak. Egyre közelebbről lehetett őket hallani.
- Kérem engedje már el - nyögte a nő sietve, ahogy felkelt és átnyúlt az ágyon.
- Várjanak~ - a lépések egyre közelebb és közelebb értek, majd végül az ajtó kivágódott. Az orvos egy mosollyal vette le kezét a gombról míg a nő idegesen pillantott lány felé.
- Elég! Mit keresel itt? Épp az öcsédet engedjük el és neked, így be kell rontanod?
A lány nem szólt semmit. Kapkodva szedte a levegőt és mikor fejét felemelte büszkén, mutatta meg anyjának a még mindig piros arcát.
- Mostantól nincs jogod, hogy felette dönts!
- Én vagyok az anyja! Azt teszek amit… - a mondatot nem tudta befejezni, mert ekkor a lány mögött egy rendőr és egy öltönyös úr jelent meg. Beléptek a kis szobába és a kék egyenruhás rögtön az asszonyhoz lépet.
- Hölgyem, ezennel le van tartoztatva gyermeki bántalmazásért. Bármit mond, felhasználható maga ellen a bíróságon. Ha nem tud ügyvédet fogadni az állam, jelöl ki magának egyet - Ragadta karon és bilincsbe zárta a vékony csuklót.
- Tessék, de hisz én nem is bántottam őket!
- Mrs. Marsh. Mostantól Stan Marsh gondozását a nővére veszi át és egyben az államtartás minden jogát az ő kezében adunk - az öltönyös, feljebb tolta a szemüvegét és egy papírt emelt fel a nő elé aki még mindig sokkolva nézet hol lányára hol pedig az adoptálási lapra.
A rendőr biccentett az ügyvédnek, aki egy mosollyal jelezte, itt végeztek. Az asszonyt elvezették és a kis szobában csupán a lány és az orvos maradt.
- Köszönöm - suttogta a lány, ahogy közelebb lépdelt az öccséhez. Kezét lágyan az övének érintette, majd lehajolva csókot nyomott a homlokára.
Az doktor csupán mosolyogva állt és megnyomva pár gombot ismételten a normálisra állította a fiú szívverését.
- Hiszek benne, hogy ez a fiú fel fog ébredni - mondta és még egy mosolyt elengedve egyedül hagyta a két testvért.
A lány csöndben állt öccse fölött. Szemeiből a könnyek hullottak, mert tudta sikerült. Az anyjának vége és mostantól ő gondoskodhat róla. Nincs több vita, nincs több félelem. Megérte annyi éven át bizonyítékot gyűjteni, mert most az övé. Együtt kezdhetik újra. Ismét egy család lehetnek. Mosolyogva nyomott még egy lágy csókot a fiú buksijára, majd ő is elhagyta a szobát.
Az üres helységet ismét csupán a pittyogást lehet hallani. A fiú most biztonságban van. Az óra is ezt jelezte. Folyamatosan járt és mutatok mozogtak. De ha valaki közebbről is megnézte volna a kis szerkezetet láthatta, hogy nem helyesen ketyeget.
A mutatok visszafele jártak. Jeleztek valamit…
Amit, időt elvett… azt most visszakapják.
~*~
Hitted volna, hogy a fekete űrön, tova világosság lakozik? Amikor elmerültem benne világos volt. Mit világos? Fénylett körülöttem minden. A szemem is káprázott tőle. Nem láttam, hallottam, vagy éreztem. Lényegtelenek tűntek, mert már hozzá szoktam. Nem hiányoztak. Csak a lebegés és a gondatlan öröm. Nem éreztem fájdalmat, bűntudatott, vagy éppen bármi mást. Egyedül boldogságot és némi szeretett.
Asszem ezen a helyen van időm gondolkodni. Átgondolni az élet minden apró tettét amit csak elkövetett. Mint egy mozi. Végigpörgettem a silány mocskos kis életemet ami nem volt soha jó vagy éppen boldogságos. Szenvedtem benne. De most így jó. Talán ezt nevezik, annak mikor a halál előtt lepörög az életed. Lehetséges. Ki gondolta, volna, hogy igazi kivetített házimoziból nézhetem. Mondjuk nem végeztek jó munkát. Csupán azokat az emlékképeket láthattam amikre picit is emlékeztem. Ha csak egy szagfoszlány volt akkor is láthattam, de ha nem tudtam felidézni semmit egy bizonyos koromból, az kimaradt… Igen… pont ezért lettem nyugtalan a végére.
Mert láttam magam kicsiként, de egyik kis filmben sem szerepelt az a fiú akit az űrben láttam. Pedig emlékszem rá. Le tudom írni, hogy nézz ki de még így sem láttam róla semmit. Talán ez lehet annak az oka, hogy a világosság hirtelen ismét eltűnt. Nem léptem tovább ahogy kellet volna. Mert… tudni akarom ki az a fiú. Miért sírt értem és mi a fenét kerestünk egy égő valamiben. Hiszek az álmokban. Még ha zagyvák is, de jól tudom az a fiú él és kulcsfontos szerepe van az életemben. Érzem, de… miért nem rémlik róla semmi? Miért nem tudom magam elé képzelni és látni a mosolygós arcát vagy éppen a bánatosat? Mert a külsejét látom. Egy barna kiscipő egy kis kantáros farmer és alatta egy zöld póló. Haja kesze-kusza, az egyik oldalon egy kis csat is bele van téve, hogy a kis rakoncátlan tincs ne zavarja. De az arca… koromfekete. Nem látok belőle semmit. Sem a száját vagy a szemét. Egy üres arc, üres kifejezéssel.
Várjunk csak? Így visszagondolva volt rajta még valami. Ahogy egyre jobban feltűnt a nagy sötétség úgy láttam magam előtt a fiút. Közelebb léptem hozzá és megláttam azt ami eddig elkerülte a figyelmemet. Elől a kis zseben valami helyet foglalt. Kerek pici tárgy. Talán egy negyed öklömnyi. Lassan nyúltam érte, de a fiú nem szaladt el. Kezemet a szebbe irányítottam és kivettem a kis fémes tárgyat.
Óra volt.
Egy zsebóra. Nagyon hasonlított pöcökre, de ez csillogott és a fedelén lévő óra járt is. Visszafele ugyan de járt. A kezemben forgattam és csupán ekkor vettem észre, hogy a hátuljára véstek valamit.
"BFF S+K"
Nem érttetem mit is jelenthet a kiírás. Soha nem voltam jó az ilyen rövidítésekben. Vállat vontam, majd megnyomva rajta kinyitottam. Halk kis kattanás jelezte, hogy ez tényleg kinyílik ám nem volt időm bele lesni. A fiú visszarántotta a madzagjánál fogva és meglengetve a kezét elbúcsúzott.
- Szia Stan - hangja kissé vékony volt, mégis tiszta öröm sugárzott belőle. Én is visszaintetem, majd ismételten magába szívott a sötétség.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
