|
7. fejezet
2010.10.19. 22:49
Még nincs lektorálva ^^" Gomen!
Mosolyogva mentem le a lépcsőn. Lassan nyugodtan. Csak a gitárt néztem fönt. Semmi mást. Szeretem a hangját. Nem, nem nyúltam hozzá, azt nem szabad. Csak néztem… a magányos gitárt.
Hallucináltam. Csak ez lehet a magyarázat. Már nem vörös az arcom. Könnyeim felszáradtak és most mosolygok. Vidám örömteli mosoly. De… miért? Miért fáj még mindig? Miért hasad meg bennem ott valami? A tudat talán, hogy akartam, hogy tényleg ott legyen mögöttem? Vagy nem? Bonyolult. Túlságosan az, hogy megértsem. Nem akarom tudni. Ez a világ olyan egyszerű, elképesztő. Itt az a szó nem létezhet. Vagy talán… eddig nem létezet.
Befordultam a szobába. Mindenki ott volt. Jen az egyik fotelon ült és épp sütit majszolt. Mikor meglátott arca felderült és mosolyogva mutogatta a másik üres helyre. Vigyorogva ültem le, és emeletem számhoz egy kekszet. Közvetlen előttem Mr. Kaszanova feküdt. Arcán egy gyönyörű zöldes lilás árnyalat éktelenkedett, kisebb véraláfutásokkal. Csúnya, nagyon csúnya. Az ilyen sebek nyomot hagynak. 2 hét maximum, utána már csak fájni fog. Senki nem rakott rá jeget, senki nem ért hozzá. Az asztalon csupán egy tű hevert. Fájdalomcsillapító mi? Igen. A suliban is ilyet használnak. Ez nem tiltott. Minden sarki gyógyszertárban hozzá juthatsz. Matek és irodalom doga előtt tökéletes. Ellazít, nem érzel semmit. Lehet nekem is használnom kéne.
Tekintetem újra elindul és egyenesen a harmadik személyen áll meg. Clyde-ot figyelte. Szája már nem remeget. Lenyugodott, de mosolya nem tűnt fel újra. Vajon mire vár? Talán, arra hogy felébredjen? Esetleg arra, hogy mikor mozdul meg? Kérdéses. Engem mondjuk, jobban izgat mi lesz, az után. Megint megüti? Esetleg megöli? Kidobja? Kíváncsian várom.
- Jen foglalkoznál a vendégünkkel, míg én elbeszélgetek Stannal? - Felkapom a fejem. Velem? Hát nem érdekli a kaszanova? Egyáltalán mit akar tőlem?
Felém közeledik, majd megragadva a csuklómat húzni kezd. Ismét a lépcső felé. Föl, föl. A lépcsőfokokat kettesével veszi nem is törődve azzal, hogy mindjárt orra bukom. Az ajtó kivágódik, majd belépve elengedi a kezem. Nem szorított annyira. Mégis fáj. Ugyan az a fájdalom. Basszus!
Az ajtó csukódik, kattan a zár. Először az asztalhoz lép. Mindegyik fiókot kihúzza, míg végül mindegyikből előkotort valamit. Két kis üvegcse csattan az asztalon. Az egyik zöldes a másik sárga folyadékot tartalmaz. Semmi bizalomgerjesztő. Az utolsó fiókból egy kis noteszt illetve ahhoz hasonló valamit kap elő. Innen sajna nem látom. Ismét visszafordul felém, majd megragadva a székre taszít. Fájdalmasan nyögök, fel.
- Add a kezed! - parancsol rám. Hangja színtelen, semmi érzelem sincs benne. Igen. Ebben a percben szakadt el az a kis vékony szál is ami eddig a türelmemet tartotta.
- Talán kérem vagy valami! - Pattanók fel és egyenesen rá üvöltök - Magasról teszek róla, hogy ki vagy! Velem így nem beszélhet, sőt nem bánhatsz! Azt hiszed a világ is a tiéd, mert megvertél valakit?! Hülye köcsög vagy tud meg! Elegem van ebből a szaros világból és most már a te hülye pofádból is! - ujjamat közvetlen előtte lengetem. Kiborultam egy kissé, de kit izgat. Tényleg elegem volt ebből a helyből és az emberekből… itt semmi nem normális! Az egész egy nagy képtelenség!
Arca kicsit megrándult. Kiolvasni belőle nem lehetett semmit. Meglepődőt? Esetleg dühös lett? Ki tudja, én viszont el akarok tűnni. Most rögtön. Megfordultam és kifelé kezdtem el menni. Főlényes és méltóságteljes távozás. De kb. 2 lépés után megfogta a csuklómat, majd ismételten maga elé rántott. Megfordulva felé kezdtem el dőlni és csupán az utolsó pillanatban sikerült talpon maradnom. Üvölteni készültem ismét, de megelőzve kipattintotta a dugót a zöld kis üvegből és tartalmát a kezemre borította.
Két kérdés merült fel bennem. Egy. Hogy-hogy az a zöld lötty nem folyt le a kezemen és kettő, mi a fene az a jel kézfejemen? Jó kérdések mi? Bár az utóbbi inkább foglalkoztat. Egy kör és a középpontjából kijövő nyilak. Össze vissza, próbáltak kitörni a pici körből. Sikertelenül. Az egész kis pecsét lilán világított. Nem vicc, szinte vibrált.
- Francba - súgta a másik, majd ismét egyesen rám nézet - Stan! Stan, tudod ki vagyok?
Meglepődve akartam volna hátrálni, de a lábaim nem mozdultak. Miért ne tudnám, hogy ki ő! Ő az aki szeret engem! Na várjunk… MI vette el az eszemet is? Ő nem szeret és én sem szeretem őt. Barátság? Esetleg. Talán. Csöpp esély. Közölni kéne ezt vele is szerintem, de újabb probléma merült fel. Szám nem mozgott. Bár most így nézve szinte megdermedtem. Semmim sem mozdul vagy egyáltalán él. Meghaltam? Lehetséges… A halál talán nem is annyira rossz. Megváltás lenne ebben a világban. Várjunk… Miért törődök bele? Mi a fene folyik itt?
- Stan! - hevesen megrázz, de látva, hogy erre sem fogok reagálni, felkap, majd az ágyra fektetet. A pulzusomat kezdi el kitapogatni. Majd a mellkasomhoz hajol. A szívem egyenletesen dobog, a légzésem normális. Egyáltalán miért aggódik ennyire? Hülyeség. Baromi nagy baromság.
- Tcc - halk volt. Én is alig hallottam magam, de ő szinte rögtön felkapta a fejét. A kétségbeesettség, kicsit eltűnt az arcáról és egy kis mosoly kúszott fel ajkaira. A szemébe bámult és mintha csak újabb hangot várna feszülten figyelt. Csupán pár másodperc múlva kecmeregetett le rólam, majd gyors léptekkel száguldott az asztalhoz.
- Kitartás! Azt hittem már nem vagy bent - felkapva a sárga trutyis üveget visszajön, majd a kezére ken egy kicsit - az a szemét, egy lélekrabló. Akit megcsókol, legyen az bárki, annak elveszi a lelkét és örökre bezárja abba a sötét, szürke világba.
A mondat lassan jut el a tudatomig. Meg akart ölni? Kedves tőle. Mintha nem ezt kívántam volna már egy jó ideje. Ó a halál megváltás. Mondjuk az, hogy lélekrabló kicsit furcsa. Kezdem magam tényleg egy ilyen sci-fiben érezni. De legalább erre a fura dologra foghatok egy csomó mindent. Például, hogy mi is volt Secret igazi szándéka. Miért is ütötte meg igazándiból Clyde ott. Semmi féltékenység nem volt abban az ütésben. Egy fenét! Csak meg akart védeni, vagy berágott rá… nem tudom. A lényeg nem azért tette, mert kedvel. Egyikünk sem kedveli a másikat… én se őt, se ő engem. Basszus! Ez fáj! Az a kurva üresség itt belül! Piszkosul éget. De miért? MI a francért fáj?! MI a jó büdös picsáért fáj valami, ami nem is létezik?
Meleg és egyben - a sárga trutyi miatt - ragacsos kezével az enyémet kezdi el dörzsölni. Finoman és mégis erősen dörzsöli bele a kissé trágya illatú valamit. Kézfej, kar, váll. Utána jön a másik míg végül már a lábamnál tart. Ingyen masszázs. Ez után mozgatni kezd. Nem, nem úgy!!! A karjaimat behajlítja, felültet és még egyéb dolgok. Komolyan mint aki nem tud mozogni és épp most tanulja. Ez… gáz.
- Most milyen? Tudsz mozogni? - kérdezte mosolyogva.
Vigyorogni akartam és azt mondani neki, hogy: basszus a kezei isteniek, de nem ment. Egy szimpla hála lett volna egy kis gonoszsággal fűszerezve, ahogy az tőlem elvárható, de nem mozdult a szám. Lefagytam és dolgokat csupán már szinte kívülről láttam. A kezem ahogy lassan felemelkedik és a másik nyakára fonódik. Ahogy egyre erősebb lesz a kulcsolás és úgy mászok rá még jobban. Számon a vérfagyasztó vigyor szinte egy örültéhez hasonlítható. A másik feje piroslott az oxigén hiánytól. Kezeit az enyémre rakta és próbálta a szorítást kicsit gyengíteni. Sikertelenül.
- Ő már az enyém, add fel - a saját hangom volt, mégis a mondatott nem én formáztam. A kezeim nem távoztak el a testrészről csupán még jobban megmarkoltam. 10 másodperc körű-belül és a másiknak vége.
- Őt nem veheted el a tőlem - nyögte a képembe, majd nagyot lökve rajtam arrébb mászott. Fuldokolva köhögött, de fél szemmel engem lesett. Még a maszk mögül is láttam, hogy szemei szikráznak. Dühös volt. Sokkal jobban, mint akkor mikor megütötte Clyde-ot. Hirtelen pattant fel és az ajtó felé kezdett el szaladni, de megállítottam. Testem repült és már az ajtónál álltam hátamat az ajtófélfának vetve. Keresztbefont karokkal néztem egyenesen a maszkjába.
- Köszike, hogy felgyorsítattad a folyamatot - a szavakat csak úgy köpdöstem a képébe - igen erős lelke van, de nem hittem volna, hogy ennyire. Milyen kis naiv vagy, hogy azt hitted megmentheted, mint a kis macskádat!
Az arca megrándult, majd ismét pattant és az asztalnál kötött ki. Felkapta a kis sárga üveget, és felém hajította. Nem mozdultam el. A vékony falú üvegecske fejen talált. Szilánkok szétszéledtek egy kettő pedig a fejemben maradt. A sárga trutyi összekeveredett a véremmel és úgy egy csöppként zuhant a fehér szőnyegre. Ami a pedig nem a szőnyeget szépítette azt pedig a bőröm kezdte el beszívni.
- Ad már fel! Ő már nincs itt! - üvöltöm ismét, majd támadásba lendülök. Recsegnek a talpam alatt az üvegdarabok, ahogy futva közelítek a másik felé. Rúgás, ütés. Minden van, de mind hiába. Mint egy macska úgy kerüli ki a folyamatos támadásokat.
A szoba egykori makulátlanságáról, már csak a falak emlékeztetnek. A minden más romhalmaz. A szék eldőlt, az asztal kupis, a gitár megtörve fekszik a földön és csupán a húrok tartják már össze. A szőnyegen szebbnél szebb színek éktelenkednek, de a fő tényező ott is a vérvörös. Az ágy gyűrődés mentes paplanja most koszosan hever a földön. Igen. A tökéletesség már a múlté. Ez itt kérem nem egy szoba, hanem csatatér.
A csatát berekesztve, lihegve állok meg ismételten az ajtó előtt. Követve példámat szemben ő is megáll, de izmai továbbra is feszesek maradnak. Várja. Tudja jól, hogy bármelyik pillanatban ismét kezdődhet ellőről a macska egér játék. Kapkodva szedjük magunkba az újabb körre való levegőt, de meggondolva, a testem másra használja eme fontos üzemanyagot. Kacajom vízhangzik a szobában. Semmi vidám nem volt benne. Őrület keveredet a gyűlölettel. Éreztem. Megvetés, fájdalom és mérhetetlen gyűlölet. Utálta. Szívét kitépne egészben a helyéről, majd lassan mindig csupán egy kicsit szorítana rajta, míg végül a kezében nem robban szét. Förtelmes és undorító, de ő csak a hulla felet kacagna tovább.
Arca szomorú. Semmi megvetést nem látok rajta. Bánat illetve valami bűntudatféle. Csekély de az is látszik. Miért utálja? Miért gyűlöli ezt a fiút szíve teljes mélyéből? Milyen gaztettet követhetet el ami ekkora bűnt von le maga után? Nem tudom, nem akarom tudni.
- Itt a vége! - Hasamhoz nyúlok, majd ujjaim átsiklanak a pulcsin, a pólón, majd a bőrömön is. Mikor ismét viszont látom, már egy penge is van köztük. Nem vérzek. Mintha csak szellem lennék.
Ezzel akár cirkuszban is felléphetek. Íme a gyerek akinek a testében fegyverek vannak. Tuti nyernék akár egy "ki mit tud-on" is.
- Túl gyenge vagy! Ez a te hibád! Túlságosan ragaszkodsz az emberekhez, ráadásul ehhez a fiúhoz pedig már kézzel, lábbal! Ugyan már, látom a tekinteted - nevetek fel, majd elrugaszkodva a faltól, futni kezdtem a másik felé. Újabb macska egér harc. Várjunk… Ő nem mozdult. Lehajtott fejjel várta a véget. A szúrást. Tuti végez vele! Hisz ő sem mindenható, nem lehet halhatatlan. Ugorj már, ugorj! - szereted őt igaz?!
Nem remeget a kezem. Erősen markoltam a pengét. Igen most tényleg én markoltam. A kés a bőrétől egy centire állt meg. Felkapta a fejét és csodálkozó arccal bámult az én könnyes arcomba. Egyikünk sem kapta el a tekintetét. Álltuk a másik pillantását, mintha csak egy beszélgetést zajlott le volna köztünk. Nem láttam a szemit. A maszk fehér volt. Tiszta, makulátlan. Az én arcom már kevésbé. A vér még mindig folyt ami aztán a könnyeimmel együtt hullott tova.
Lassan a szorítás gyengült és a kés a padlóra hullott. A kezeim már remegtek, de szerintem nem csak az. A lábaim is… igen. Összeestem, ők sem bírták tovább. Remegő kezemet magam felé emelem. Nem vibrált. A jel eltűnt. Meggyógyultam? Lehet. Ki tudja? Talán csak az egész átmenet. Lehetséges, hogy 5 perc múlva ismét osztoznom kell valakivel a testemen.
Nem. Vége. Most már nem fognak irányítani. Senki nem fog, de akkor miért? ÁÁÁ! Ezek a kérdések! Soha nem kapok rá válaszokat? Gyűlölöm ezt a helyet! Itt semmi nem észerő, semmire nincs magyarázat. Utálom.
- Stan - hangja lágyan csengte be a szobát. Érintése meleg és puha volt. Szeretett teljes.
Ott térdelt előttem és engem figyelt. Éreztem, ahogy meredten pillant rám és, hogy választ vár. Háháhá! Azt ugyan várhatott… ebben a világban nincsenek válaszok! Csak temérdek kérdés! Túl sok! Baromi sok! Sokk.
Megragadva a karomat felránt, majd azzal a lendülettel a karjaiba is vesz. Jó fogás. Mostanában túl sokszor cipelnek így. Komolyan van két pici lábam! Hahó járni is tudok rajtuk! Az ágyhoz sétál, majd lefektet. Pelyhes párnák fogadnak puha ölelésükkel. Kókuszillat terjeng a levegőben. A képek összemosódnak, a hangok eltorzulnak. Érzékek kikapcsolva. Mindenem zsibbad, a fejem pedig vizes. Ijedten nyúlok oda, de rá kell jönnöm csupán egy rongy az. Véres rongy. Az én vérem. Furcsa, de nem fáj. Semmi érzés, semmi fájdalom. Éreztem én már egyszer ilyet. Valamikor nagyon, nagyon rég. Túl rég. Fájó emlék. Nem tudom. Nem dereng fel semmi.
A fertőtlenítő szaga, majd a géz a fejemen. Egy lágy mosoly, majd egy szúrás.
- Secret - nyögöm ki elhaló hangon.
- Jaj mondtam már, hogy te ne nevezz így - hangja nyávogós. Kedvesség cseng benne, de mindazonáltal félelem is.
- Akkor, hogy szólíthatlak? Hisz nem tudom a neved, semmit nem tudok rólad - fájó igazság. Arcán a mosoly még titokzatosabb lesz. Kezét az arcomra helyezi, de rögtön átvándorol a hajamra. Csupán egy kicsit borzolja fel, majd felnevetve kell fel és sétál arrébb.
- Secretként ismernek azok, akik különcnek és titokzatosnak tartanak. Mások pedig nem bajlódnak a névadással. Jen mesterként szólít a nyelv miatt, az a hülyegyerek meg azt hiszi én vagyok a gyümölcstál - Mosoly. Végtelennek tűnő aranyos kedves mosoly. Mégis valami lappang alatta. Valami, ami miatt még a legboldogabb embernek is sírni támad kedve.
- Akkor mi az igazi neved?
- Az már a múlté. Én magam sem tudom már, túl régen volt használva - széles vigyorát felém csillantja - nyugodtan hívj, ahogy akarsz. Az lesz az én nevem és csupán te szólíthatsz, majd úgy.
Elment. Kilépett az ajtón és halkan becsukta maga mögött. Utána súlyos csend borult a szobára. Talán túl nagy is. Oldalra pillantva rögtön látom, hogy mi volt az a szúrás. Fájdalomcsillapító? Nem. Altató. Álmos lettem. Akkor tuti altató. Gonosz húzás. Nem akarok aludni, agyalni akarok, gondolkodni. A neve… miért érzem úgy, hogy én tényleg tudom a nevét. Valaha talán tudtam. Nem. Hülyeség, merő baromság. Hisz, nem is ismerem! Életemben talán most látom… hányadszóra is? Asszem ez mellékes. Ami a lényeg, hogy most nincs neve és nekem kéne neki adni. Ez most komoly?! Nem vagyok az anyja! Miért én adok neki nevet? Na jó, nézzük… Ha rá nézzek akkor… semmi. Nem jut eszembe senki. Egy név, egy gondolat sem. Üresség. Tátongó lyuk. Hirtelen ugrok föl és rántom le magamról a takarót. Nem az nem lehet. Miért érzek ürességet? Hisz köthetem őt mindenhez. Például a kis krokodilokhoz, esőhöz… nem. Ezekhez semmiképp. Nem köthetem a nevét és a kinézetét semmihez és senkihez, mert már… lehetetlen! Képtelenség! Nehéz léptekkel tornázom magam el az ajtóig, de a kilincset lenyomni már nem tudom. Még egyszer! Újból nem sikerült. Hátamat az ajtónak vetve csúszok le a földig. Esélytelen. Nem adhatok neki nevet, sőt nem is fogok! Soha…
Kipihenten nyitom fel pilláimat. A szobában a félhomály uralkodott így a tökéletes fehérséget egy kissé elszürkítette. Nem is baj! Jobb ez így. A fehér vakít. Vajon mennyi ideig aludhattam? Egy óra, esetleg egy nap vagy lehet hogy már évezredek óta alszom? Kit izgat? Őszintén annyira kipihentem magam, hogy azon se lepődnék meg, hogyha már évtizedek óta aludnék. Elégedetten nyújtózkodtam egyet. Ismételten az ágyban vagyok. Biztos visszarakott. Egy rossz állom volt csupán? Nem. A helyszín még a harc nyomait viselte, bár egy fokkal jobb volt minden. A szék felállítva az asztal rendbe rakva és csodás módon a fehér gitár is karcolás mentesen állt a helyén. Vajon a szőnyeg tiszta már? Feltornázva magam veszem szemügyre a tetthelyet. Nem, a szőnyeg ugyan olyan. Foltos és a vérvöröset felváltotta a ronda barnáspiros szín. Alvadt vér. Már a színétől is undorodom, de még ha a szagát is érezném tuti a rókica is hamarosan kifog jönni.
Émelygő nyomorral dőlők vissza a párnára, hátha enyhül a rosszullét, de…
- Áu~ - Áu? Mi a?
Oldalra nézve, csupán ekkor esik le, hogy az ágy jogos birtoklása nem csak az enyém. Egy narancssárga hajzuhatag terül szét a párnán és kicsit fintorodott orral próbál meg szunyókálni tovább. A takarót sikeresen elmarva tőle egész testét láthattam, de nem éppen volt egy leányálom. Pizsamája történetesen egy újabb Bebe féle készítmény lehetett. Bizonyíték a pólón lévő kis alvó birkák, amik ugyancsak hímzéssel voltak odarakva. A gatya normális pamutból volt, mégis itt jobban legeltettem a szemem mint a fölső részen.
Túl nagy rá az a gatya… Ez volt az első megállapításom. A félig kint lévő fehér hátsója ezt bizonyította. Az a formás feszes... segg.
Kisebb sikítás hagyja el a számat, majd egy határozott rúgással letaszítottam az ágyról.
- HÜLYE, BALFASZ!!! MI A FENÉT KERESEL TE AZ ÁGYBAN, MIKOR ÉN IS OTT VAGYOK??? - üvöltöttem és mint aki meztelen, magam elé rántottam a takarót. Szemeiből szikrákat szórtam oda ahol egy perce még eltűnt a srác, de úgy tűnt mindhiába, a narancs üstök nem került többet elő. Félve másztam az ágy szélére és biztos fedezékből lestem le, hogy bármikor vissza ugorhassak ha szükséges. Nem volt rá szükség. Csendesen szendergett tovább a padlón maga alá húzva két lábát.
- Te aztán mélyen alszol - mormogom magam elé, de tekintetem ismét a fiúra szegeződik.
Más maszkot viselt. Világoskék és rajta pici csillagok. Alváshoz tökéletes. Illetve a divathoz biztosan. Szemei most sem látszódtak. Vajon… Kezeim óvatosan csusszantak le az arcára. Bőre sima és puha volt. Eljátszadozva a száj környékén ujjaim följebb csusszantak és már a maszkot simították.
"Mélyen alszik, most akár le is vehetnéd." - súgta egy kis hang a fejemben. Mindenem áradozott arról, hogy megtekintsem az egész arcát. Lassan nyúltam a maszk alá. Finoman. Minden porcikám zsibbadni kezdet. Vajon milyen színű szeme lehet? Bőre vajon ott is olyan puha? Végre láthatom azt amit eddig senki! Amit titkol, amiért mindenki Secretként nevezi. Ami miatt mindenkihez képest ő volt ebben a világban a legfurcsább.
A mozdulat megfagyott és én szomorkásan húztam el mancsomat az arcától. Mindenem akarta, reszketem a vágytól, az izgalomtól. Látni akarom! De mégis. Egy csöpp hang megállított. Halkabban szólt mint az előző mégis igen határozottan.
"Ha látni akarod, nem úgy lenne a legjobb, ha ő veszi le?" Förtelmes és mégis igaz. Megmentette az életem én meg játsszam ki azzal, hogy becsapva meglesem. Nem. Nem vagyok ilyen, és nem most fogom elkezdeni. Kikecmeregve az ágyból a tükör elé léptem - ami hihetetlen módón egész végig a hatalmas szívecskés ajtó mellet terült el - és megvizsgáltam magam.
A farmer megviselve lógott rajtam. Vér foltok látszódtak rajta, de nem volt vészes. Egy két csepp. A póló új volt. Fehér és egy zöld krokodil mosolygott vissza róla. Saját mi? Tekintetem ekkor a karomra szegeződött. A seb át volt kötözve, fertőtlenítve és, hogy menjen az összhatáshoz, kék selyemmel volt betekerve. Tuti ez is az ő műve. Végül pedig megnéztem az újonnan szertett sebemet. Csupán ez volt az egyetlen ami simán volt bekötözve. Fehér géz és bal oldalt egy kisebb pukli ahol a seb lehetett. Vajon ezt is kötözte? Ha igen akkor ezt miért nem selyemszalaggal tette? Nem agyaltam rajta túl sokat, hisz lényegtelen. Ellépve a tükörtől vettem föl az asztalról a fekete pulcsimat és a sapkámat. Szerencsére az nem volt véres.
Miután végeztem még egy pillantást vetettem a házigazdára, majd szinte futva hagytam el a szobát. El akartam tűnni. Nem tudom miért, de nem akartam vele több időt tölteni. Fájdalmas és nekem így is elég volt ez a két seb rám. Nem is beszélve a nem láthatókról. Elég! Nekem ugyan nem kell több! A lépcsőket kettesével szedtem és az utolsó öttel bajlódni, sem bajlódtam. Kicsit volt fájdalmas ahogy a talpam koppant a padlón, de öt másodperc múlva már ismét sprinteltem az ajtó felé. A szabadság édes érzése járt át, mikor a kezem a bejárati kilincsre fonódott. De ahogy jött úgy is tűnt el. Erős kar ragadott meg hátulról lefogva, majd másik kezét a számra tapasztotta. Nem tudtam ki lehetett, de egyben biztos voltam. Nem Secret az. Erősen tartott és vonszolt vissza a szobába. Rúgtam, kapáltam, sőt még harapni is megpróbáltam, de esélytelen volt. Ezt a csatát megnyerni esélytelen. A fájós karomat szorította plusz a számat is befogta. Túl erős. Taktika kell ide! Mint derült égből a villámcsapás jött az ötlet. Testem elernyedt és szemeit behunyva estem a karjába. Ájulást színlelni, mekkora már! Ráadásul úgy tűnik bevált, ugyanis a hatás nem maradt el. Kezét levette a számról és alám kapott, hogy ne zuhanjak le a földre. Végül óvatosan lefektetett a padlóra. Éreztem, ahogy körüljár és kicsit meg is rázott.
Ne reagálj, ne reagálj - kántáltam magamban, és úgy tűnt be is vált. A kis pofonok után már nem éreztem, hogy zaklatna. Pilláim alól kicsit kilesve néztem rá. A szög tökéletes és ennél jobb esélyem úgy sem lesz. Lábam lendült és míg ő kínkeservesen zuhant a földre én abban a lendületből álltam fel. Aztán rá néztem.
- Clyde? - Fájdalom és a gyűlölet keveredett azokba a barna szemekbe. Ismét éreztem azt a sötét érzést, amit a csata közben, és nem hazudok ha azt mondom megijedtem.
- Meghalsz - ugyan az a hang ami az én számból jött ki. Ugyan az a hangsúly csupán most sokkal őrültebben csengett.
Nem vagyok büszke, de a pánik kicsit eluralkodott rajtam. Otthagyva rohantam vissza a menedéket adó szobába. Az ajtót rögtön becsaptam és nem törődve semmivel, egy kulcsot akartam keresni amivel bezárhatnám. De hiába… ugyanis nem csak, hogy kulcs nem volt az ajtóhoz, de még a lyuk is hiányzott. Elé kéne tolni valamit! De mit?
- Stan? - hirtelen pördültem meg és védekező pózba vágtam magam, de mikor láttam, hogy ki is áll előttem kicsit visszafogtam magam. Egy szűkebb farmert viselt, fölül pedig egy fekete pulcsit. Furán nézett ki és nem azért mert olyan mintha most gyászolna valakit... ez még nem is zavart volna, de a felsője fogadni mernék vagy 2 mérettel nagyobb volt nála, úgy lógott róla...
Mint egy lelenc gyerek.
- Mi a baj? - kérdezte kicsit álmos és mégis vidám hangján.
- Clyde… - nyögtem, de ennél többet nem tudtam. Az eszem állandóan azon járt, hogy az ajtó elé kéne tolni az asztalt. Vagy legalább bedeszkázni. Vagy… vagy… megörültem. Sőt tuti. Egész testem remeg és miért? Mert egy pszihopata, nemzésképtelen állat, megakar ölni. Vicces helyzet, de akkor mégis miért érzem, hogy az agyamat ellepte a köd és lassan gondolkodni is alig tudok?
Az ajtó remegni kezdett és én ijedten ugrottam egyet hátra. Azon gondolkodtam vajon érdemes volt e élnem? Vagy hogy mit nem tettem meg, amit meg kellet volna. De egy idő után mintha a pánik eltűnt volna, ugyanis az ajtó remeget és kívülről üvöltözés és egyéb zajok szűrődtek be, de nem nyílt ki. Csupán ekkor tűnt fel, hogy ahol eddig kulcslyukhiányzott már ott van sőt még a kulcs is benne van.
- Hogyan, hisz… - suttogtam magam elé, majd megpördülve a másikra akartam nézni, de ő már nem állt mögöttem. Helyette a vállára kanyarintotta fehér gitárját és egy kis noteszba kezdett el firkálni.
- Mégis mit csinálsz? - kérdeztem, ahogy kicsit közelebb léptem. Nem válaszolt helyette kitépte a lapot és összegyűrve a kukába hajította.
- Így. Gyere, mennünk kell - fordult felém, majd megragadva a karomat húzni kezdett.
- Várj! Mi lesz Jennel, és egyáltalán hova akarsz menni? HA nem vennéd észre az egyetlen egy kijutási lehetőség előtt, ott toporog egy őrült! - kiabáltam és kirántottam a kezem az övéből. Féltem és nem csak azért mert meg fogok halni, hanem azért is mert miattam mások is megfognak és higgyétek el, nincs rosszabb annál mint tudod, hogy miattad halt meg valaki.
Először a padlót nézte, majd az ajtót és végül engem. Maszkja ismételten más volt. Sötétkék akár az éjszaka. Nem láttam a szemét, de valami azt súgta, abban nem látnék félelmet, csupán elszántságot.
- Jennek üzentem, meg fogja találni. Miatta nem kell aggódni - motyogta és nem törődve az előbbi dologgal, megragadta mindkét kezemet és kicsit közelebb húzott - nem kell félned. Nem fogom hagyni, hogy meghalj - suttogta elém és egy rántással megtörve az idilli pillantott a kék szívecskés ajtóhoz vezetett. Elmormolt pár szót az orra alatt, mire az ajtó kitárult.
Őrült szélfúvás telítette be a szobát. A papírok repkedtek és még a bútorok is szárnyra kaptak.
- Fekete lyuk? - néztem bele a spirál alakú lyukba, ami szinte a végtelen feketeségbe vezetett. Hátrálni akartam, de ő nem engedte. Belém karolt és magához húzva súgta az utolsó szavait.
- Bármi történjen, ne engedj el.
Ezután együtt dőltünk bele a végtelenségbe.
~*~
Szédültem és a hányinger is kerülgetett, de jól voltam. Minden testrészem megvolt és még a ruháim sem porladtak el. Semmi bajom. De a mellettem levőről már nem mondhattam volna ezt el. Mikor magamhoz tértem még mindig görcsösen kapaszkodtam Secretbe. Pulcsiját úgy szorítottam, hogy még magam is meglepődtem, hogy az ujjaimban lassan a vér sincs. Elengedve őt ültem fel és feltérképeztem hol is lehetünk. Elhihetitek, nem kicsit lepődtem meg, mikor felnézve egy oltárt pillantottam meg. A márványon és az arany borításon megtört a fény így szinte a látvány még csodálatosabb volt. Angyalok szárnyaltak fent fogva a bársonyt ami alá eset az emelvénynek. Középen egy festmény virított amit ugyan csak arany szegéllyel vontak körbe. Az előtte levő asztalon gyertyák pislákoltak akik körbevéve fényükkel az egyetlen keresztet tartották a reményt mindenben. Az emelvény körüli padok és kisebb székek is dicsekedhettek a szép faragásukról
Egyszóval… csicsás. Oké tudom nem ezt kéne várni ennyi magasztalos szöveg után, de engem konkrétan a hányinger kerülget és ez a látvány nem éppen tesz neki jót. Elkapva tekintetemet ismét a vörös felé néztem aki még mindig eszméletlenül hevert a padlón.
- Hey! Ébredj! - ráztam meg, de hatása nem volt. Erősebben és erősebben próbáltam, de semmi. Nem ébredt fel. Ekkor kezdtem azon gondolkodni, hogy vajon meghalt e és vajon haragudna e rám, ha most szépen felkelnék és tudomást sem véve róla elpucolnék a francba. Termesztésen nem tettem meg. Nem vagyok én olyan… bár üvöltözni sem nagyon szoktam, mégis most torkom szakadtából kiabáltam le rá.
- SECRET! TÉRJ MÁR MAGADHOZ, BASSZUS!!! - fekete pulcsiját ide-oda rángatva próbáltam felkelteni, de hiába. Nem mozdult és rajtam megint kezdett a pánik eluralkodni, ami nemrég még éreztem.
- Te jó ég! - Hirtelen fordultam meg és az oltár előtt egy fiú állt. Fehér inget és egy sima halászgatyát viselt. Haja méz sárga árnyalatban omlott le a vállaira és ezzel olyan hatást keltett mintha egy lány állt volna előttem. Kezeit maga elé szorította és árgus szemekkel vizslatott minket, ám mikor megpillantott a mellettem levőt kikerekedtek a szemei és felénk kezdett el jönni.
- Oh, Istenem! Mister, mi a fene történt? - letérdel, majd kezét a másik fejére helyezi és mormolni kezd maga elé, egy imát…
- Maga ki? - Nézek rá szúrós pillantással és azt hiszem ez fel is tűnt neki.
- Elnézést, elnézést. Pip vagyok ennek a kápolnának az egyik vezetője és ő pedig itt a barátom - mutat az eszméletlenre - jobb lesz ha bevisszük a szobámba. A hideg márványon hamar megfázhat.
Tekintetem ide-oda cikázót és hol a vendéglátóra, hol pedig a vörösre meredtem. Megfázik? Ez a legkisebb probléma. Miért nem ébred fel? Hisz én jól vagyok akkor ő…
- Miatta nem kell aggódnod, nagyon erős - teszi a kezét a vállamra és egy szívéjes mosolyt küld felém. Már most utáltam. Olyan kis… nyálas és aranyos. Nem csípem az ilyen embereket, de ha nem akar rosszat elviselem. Felállva a vörös felé nyúlt. Megfogva a hóna alatt emelte fel, de úgy tűnt nem hinném, hogy elbírja.
- Megkérhetnélek, hogy fogd meg a lábát légyszíves.
Éreztem, ahogy ismételten elborít valami, majd már csak azt veszem észre, hogy kikapva a fiút a kezei közül saját karjaimba veszem. Nem volt nehéz, ami igen is meglepett. Ez a vékonyka srác emelgetett engem? Hihetetlen. Letekintve az arcára nyugodt volt, rezdülés mentes.
- Oh, köszönöm. Kedves tőled, hogy csak így átvetted - mosolyog rám és egy intéssel jelezve, hogy kövessem elindult.
Hosszú folyosók és egyéb termeken keresztül de végül eljutottunk a kitűzött célig. A szoba szinte üres volt. Egy kanapé, egy ágy és egy kisebb asztal állt csak bent, a többi részé üresen tátongott. Az ablakon lágy napsugár szűrődött át és a szobában penész szag terjengett. Másképp el sem tudnék képzelni egy szobát.
Óvatosan fektettem le, minden egyes kis porcikájára vigyázva…
Aztán én is fájdalmasan csuklottam össze.
- Te jó ég! M-mi történt? - rohant oda hozzám a szőke, de többet nem kérdezett. Értelmetlen volt, hisz még a vak is látta mi történt.
Kezemből ismételten folyni kezdett a vér és a pulcsit átnedvesítve tapad a bőrömhöz. Óvatosan próbáltam leszedni és még így is szinte egy kín volt. De miért szakad fel? Ez alatt a súly alatt nem is szabadott volna. Vagy talán túl gyenge vagyok? Ki tudja, a lényeg, hogy megint borzalmasan fáj.
- Semmi komoly - nyögöm, de még a hülye is tudja, hogy hazudtam. Pip segítségével sikerült még elmennem a kanapéig, de ott már görcsbe rándulva ültem le. A pulcsit lehámozva magamról, teljesen látszott a kendő aminek sötétkék színét a bíbor váltott fel. Nem törődve az egyszemélyes közönséggel, a jó karommal elkezdtem lehámozni magamról a selyem szalagot.
Fájdalmasan téptem le az utolsó kört is, majd tenyeremet a sebre téve, szorítottam. Miért fáj most jobban? Valami nem stimmel… felemelve róla a kezemet csupán ekkor jöttem rá, hogy abból a sebből nem csak a vér folyik. A 7 centis seb körül ha lehet még jobban elszíneződött a bőröm és szinte csak úgy folyt belőle a genny. A vér csak a ráadás volt. A szagok keveredtek és az átható gennyes szag elkeveredett a penészével. Az összhatás nem éppen volt mámori.
Cuppogós hangot hallatott ahogy ismét ráfektettem a kezem, hogy még véletlenül se lássam. Büdös és undorító. Elfertőződött. De folyamatosan át volt kötve, akkor miért? Hogy történhetett ez.
- Te csak viccelsz velem?! Ez a seb nagyon csúnya. Várj… ez az előtt is megvolt, hogy átjöttetek. Ja ne… - Kirohant, de kb. egy pillanattal később egy vödör vizel tért vissza. Egy kis kendő lebegett a tetején - elmondanád a nevedet, kérlek.
- Stan.
- Értem. Kedves Stan, ez most nagyon fog fájni. De ki kell bírnod amíg idehívom a barátomat. Ő megtud gyógyítani, de eltart egy darabig, amíg sikerül kapcsolatba lépnem vele.
- Miért érzem azt, hogy abban nem víz van?
Számításaim nem voltak hasztalanak. Félrenézve sütötte le szemeit miközben a rongyot mindvégig a vödör aljára, nyomta.
- Szenteltvíz - nyögte, de még mindig nem nézett rám. Vállai remegtek, majd az alvó felé pillantott. Vajon milyen kapcsolat lehet köztük? Barátok? Említette, hogy azok, de vajon honnan ismerik egymást? Lényegtelen azt hiszem. Meg kell bíznom benne. Kénytelen vagyok ugyanis már az egész karom zsibbadni kezdett. Nem éppen kellemes.
- Stan… - hirtelen kaptam rá a tekintettem. Egyenesen rám nézett és világoskék szemeiben könnyek csillantak meg, mégis olyan elszántan bámult, hogy még magam is úgy éreztem ő képtelen lenne bárkit bántani - nagyon kedvelhet téged.
Pislogni tudtam csupán. Ezt meg hogy értette, hisz ő nem kedvel engem. Nem, várjunk… már magam sem tudom, vajon kedvel e egyáltalán… azt hiszem nem is fontos. Ugyanis a kérdés most nem is ezen van. Állandóan hitegetem magam, hogy ő nem is kedvel engem, de vajon én mit érzek. Szeretném, ha kedvelne? Én…
- Az ajtón jöttetek át ide. A sebed néhány napos lehet ezért az örvény szinte úgy hatott rá, mintha hetek teltek el volna. Elfertőződött, és így ha nem teszünk gyorsan valamit a végén az egész karodra átmehet és le kell vágni. - Nagyot nyeltem. Levágni… szeretném még mindkét kezem magam mellet tudni. - A barátom képes meggyógyítani, de itt az idő gyorsabban telik az ilyenekre nézve. Mister, biztos tudatában lehetett ennek, de most veszélyben vagy.
Csupán bólintani tudtam. A kép lassan egybefolyt, ahogy ismételten egy fájdalom hullám söpört végig a testemen. Azt hiszem ennyi elég volt neki. Megszorította a kezemet, majd bólintott. Hirtelen rántotta ki a vödörből a rongyot és szorította a kezemhez. A levegő bennrekedt és egy elfojtott sikoly hagyta el a számat. Mintha száz meg száz tűt szúrtak volna a sebre. Fejemre köd telepedet és kép ha lehet még jobban egybefolyt, végül pedig öntudatlanul zuhanni kezdtem a semmibe.
~*~
A lépcsőn szinte futott és a folyóson sem állt meg. Ahogy megtudta a hírt eldobva mindent ült kocsiba és szegülve a törvénnyel, százhússzal hajtott a korházhoz. Az ajtókat csapkodva nyitotta ki és a pultnál is kiabálva kérdezte meg, hogy hol van az akit keres. A recepciós félve pötyögte be a nevet és mikor már a szobaszámot ejtette ki a száján a lány már el is tűnt. Futott és futott és magába imádkozott, hogy előbb érjen ide mint anyja. Tudta mi történik ha ez bekövetkezik és akkor Isten irgalmazzon mindenkit. Utolsó kanyart széles ívben vette be és egy tornász ügyességével kerülte ki az éppen ott sétálgató nénikét, aki vén szakszavakkal illette a siető lányt. De végül elérte célját. Ezt az ajtót óvatosan nyitotta ki és először csupán belesett, majd látva, hogy a szoba üres egy sóhajjal nyitotta ki és lépet a beteg mellé.
Egyszemélyes szoba, a legjobb ellátással. Fotel, szekrény és még egy hűtő is várta az itt megszálló betegeket. Ezekre viszont most nem is volt szükség. Csupán a szoba dísze mind. Egyedül az ágyat használták és a mellet elfoglaló nagy gépet. Hat, hét kisebb monitor lehetett rajta is mind más mért. Halk monoton csipogás jelezte, a szív halk szívverését. A csövek hol lentről, hol pedig föntről jöttek, de mind egy célra tartott.
A fiú mellkasa lassan egyenletesen emelkedett fel és le. Arcán sima vonások és ébenfekete fürtjeit is csupán egy kisebb kötés fogta fel. Jobb karja gipszben feküdt mellette, de még így is látszott, hogy nem a csontjai miatt van rajta.
A lány elejtette a táskáját és kezeit a szája elé emelve próbálta feltörő sikítását és egyben előtörő könnyeit is visszafogni. Hasztalan volt. Letérdelve ragadta meg a fiú összekarcolt kezét és homlokához emelve magában imákat mormolt érte. Végül befejezvén ismételten felkelt és csupán az arcát figyelte.
Az ajtó ismét kinyílt és egy fehér köpenyes férfi lépett át a küszöbön. Kezében egy mappát szorongatott és hol a lányra, hol pedig a fiúra tekintett.
- Elnézést, a fiú rokona? - Hangja megtörte az átkozott csendet a szobában.
A lány rögtön felpattanva termett előtte és szinte könyörögve tekintett az orvos szemeibe.
- A nővére vagyok. Kérem mondja, hogy nincs komolyabb baja - könyörgött a férfinak még térden állva is elé mászott volna, de hallani akarta. Soha nem bírta elviselni a tudatlanságot. Most viszont mindent megtett volna azért, hogy az mondja kutya baja és mehetnek, majd haza együtt. Igen. Nem oda ahol eddig a fiú lakot. Nem, oda ő többet nem engedi. Többet dolgozik, hogy eltartsa, majd mindkettőjüket, de többet nem mehet vissza abba a kis roggyant házba. Soha.
Az orvos arca elkomorodott és kerülve a lány tekintetét inkább a beteget figyelte. Kötelessége volt elmondani az igazat, de hazudni akart. Mint minden betegnél, de az eskü kötelez.
- Az öccse meghalt a műtőasztalon és 2 percig vissza sem tudtok hozni. Ezen kívül a testén több zúzódás és törés is előfordulhat. A vállából egy fémlemezt szedtünk ki ami igen veszélyesen elvágta az izmokat és az ereket… - mondta és mondta. A beszámoló, majdnem öt percig tartott. A lány minden egyes szaván csüngött és bár már a könnyeitől alig látott, nem érdekelte. Figyelt és nem tágított. Lassan emésztette a szavakat meg. Törés, zúzódás, seb, vér, halál. Fájt. Piszkosul fájt minden egyes mondtat után a szíve, de nem szólt.
- Kómában van, de most az állapota stabil - fejezte be a doktor.
- Mikor fog felébredni? Mikor vihetem el innen?
- Sajnálom, de fogalmunk sincs. A kómák általában kiszámíthatatlanok, csak a betegen múlik mikor is tér magához. Ez akár lehet egy nap, egy hét, esetleg évek is.
Eddig bírta. Térdei feladva összeeset a padlón és sírni kezdett. Könnyei megállás nélkül folytak, teste rázkódott és levegőt is igen ritkán vett. A férfi lehajolt, majd felhúzta a lányt és átkarolva kivezette a szobából. Minden egyes lépésnél súgott valamit a fülébe amitől talán megnyugszik, de mindhiába. A könnyek nem apadtak el.
A szobára ismételten a csend telepedett, ahogy az ajtó halkan becsukódott. Lány szél lebbentette meg a függönyt és a kinti eső hangja is beszivárogtak a szobába. Mégis egy hang még ezeket is elnyomta. A fiú tenyerében még mindig ott volt. Nővére észre sem vette mikor a fiú kezéhez ért. Nem láthatta. Senki nem láthatta. Csupán az tudhatta, hogy ott van, aki ténylegesen is ismerte a fiú honlétét.
A kis óra hangja elnyomott mindent.
Tik-tak. Tik-tak. Ketyeget és mégis…
A mutatók nem mozdultak.
~*~
- Sa-sajnálom, komolyan. É-én nem akartam.
- Heh! Nem vagy valami kedves a megmentőddel, Stanly~.
- Fogd be, rühes dög! - üvöltöttem rá a mellettem lebegőre, majd ismét visszafordultam a még mindig padlón heverőhöz - Én őszintén tényleg, röstellem a dolgot. Nem szándékosan rúgtalak meg.
Kivételesen tényleg igazat mondtam. Nem akartam, hogy frontálisan találkozzon a fallal és nem szándékoztam őt egyáltalán megsebesíteni sem. Csupán… nos igen.
Mikor kinyitottam a szemem kicsit meghökkentem attól, aki előttem állt. Fekete ruha, fekete haj, és vörös szemek. Elmerültem a tekintetében és megesküdnék rá, hallottam ahogy nők és férfiak kiáltanak, sikítanak életükért és gyerekek sírnak fel anyjuk elvesztésért.
"A sátán fia" - futott át az agyamon és szinte csak reflexből húztam fel a lábai, majd taszítottam rajta egy akkorát, hogy a szemben levő falnak ütközött. De mint később kiderült, nem a sátán fia. Nem. Ő az én születet hősöm.
- Nincs gond - hangja igen mélyen csendült meg. Kirázott a hideg, de szerintem nem csak engem. Pip mellette térdelt és bár fél kézzel próbálta felrángatni a padlóról mégis remegtek a lábai.
- Tényleg nagy vagy, Stan. Komolyan, el sem hiszem, hogy pont az én termemben értél földet - nevetett fel újra a szőke. Ó igen, nem említettem volna. Ugyanis a kis csapatunkhoz ismételten csatlakozott a macskafiú, avagy Kenny.
- Fogd már be! Amúgy is mit keresel itt? Nem a három lánykát kéne megfektetned valahol? - Idegesített. Amióta lekapott nem szeretném, ha egy méternél közelebb jönne hozzám. Megrázkódtató élményt nyújtott.
- Halottam, hogy ide csöppentetek a házból és jöttem, ahogy tudtam. De sajnos az oltári jó belépőmről lemaradtál, mert Mr. Sötétség épp a karodat javítgatta és te meg szépen szenderegtél.
Elismerem. Tényleg nem láttam az "oltári" belépőjét, de ténylegesen nem szenderegtem. Pusztán a fájdalomtól nem láttam és hallottam. Ugyanis ébren voltam már egy ideje. Miután elájultam úgy kb. csupán pár percig nem lehetem a tudatomnál. Pip még akkor nem ért vissza viszont én meg szenvedhetem, ugyanis az a szőke hülyegyerek a karomhoz kötözte a szenteltvizes rongyot. Kínok tömkelege árasztott el és mikor ismét megjelent a sötét sráccal, csupán egy mondat hagyta el a száját és már gyógyított is. Hipp hopp rendbe rakta a kezemet. Csupán egyvalamit felejtettek el, elmondani. Hogy kb. ötször, meghalok miközben a karomat meggyógyítja. Mintha a lelkemet tépték volna ki lassan a testemtől, majd még facsarták, égették, marcangolták és egyéb kedves dolgokat csináltak vele. De végül vége lett és én meg felrúgtam a megmentőmet a falra.
- A lényeg, hogy most már vége - Pip végül már talpon volt, ahogy Damien is. Örömében tapsikolt, majd közelebb lépve hozzám a karomat kezdte el vizsgálgatni - hmm. Szép munka. Köszönöm szépen Damien. Tudom, hogy sok a dolgod és, hogy váratlanul hívtalak meg minden, de nagyon hálá… - A mondatott elvágta a fiú, ugyanis egy nyelv csúszott a szájába.
Tátott szájjal néztem, ahogy a fekete megfogja Pip derekát, majd magához húzva csókot követel tőle. Nem volt kedves. Nem volt gyengéd. Abban az egy csókban szinte lángolt minden. Ajkaik összeforrtak és bár már egyikük se kapott levegőt nem engedték el egymást. Nyalták, falták egymást - főleg inkább Damien Pipet - és még ha úgy is tűnt mintha éppen megerőszakolnák a szegény végtelen kis szőkét, valami mégis azt súgta a fekete nem fogja bántani és ha Pip el is löki magától, akkor nem fog újra nekiesni.
- Hey Stan - ugrott elém Kenny - olyan megindító, amit csinálnak, nem? Esetleg te is kipróbálnád?
Csak nyugi… Egy…kettő… három… barátok vagytok. Jó barátok.
Csit-csat. Egy szőke felkenődve a falra. Pipa. Még szerencse, hogy pont jó szögben közelített meg különben vitte volna a szerelmes pacsirtákat is magával.
- Akkor ez egy nem? - nyögte, ahogy lábát megpróbálta kiszedni a nyakából.
- Damien, kérlek… - A fekete szinte rögtön elengedte, majd hátrált pár lépést. Pip sóhajtott, majd kicsit megigazítva ingét ismételten mosolyogni kezedet.
- A vacsora kész és már tálalva is van. Plusz két fő. A Mister meg, majd eszik ha felébredt - bólintott és intve mindenkinek elindult kifelé. Kenny lebegve követte, és még mindig igen fájdalmas arckifejezéssel próbálta végtagjait a helyére igazítani.
Én magam csupán egy röpke pillantást vettetem a még mindig eszméletlen felé. Nem akartam ott hagyni. Miért is? Talán azért mert ha folyton elválok tőle akkor, tuti hogy valami balul fog elsülni és az, az életembe is kerülhet? Lehet… vagy, talán csak aggódom érte. Nincs válasz.
Mély sóhaj, majd felgyorsítva kicsit lépteimet szaladtam a többiek után. Hopp pontosítok. Szaladtam volna, ha az ajtó nem csapódik be előttem és két vérvörös szempár nem késztetett volna megállásra. Az a tekintet… lángolt.
- Damien… - hátráltam, de az ágy megállított. Kétségeseten pillantottam hátra, de hiába. Ő most nem fog segíteni nekem - valami baj van?
Nem felelt, csak jött és jött. Egyre közelebb. Négy lépés. Három…
- Hálás vagyok, hogy meggyógyítottál, komolyan - két lépés - de biztos, hogy jól vagy?
Egy és vége. Behunytam szemeit. Nem akartam látni mi fog történi. Az a tekintett. Még mindig hallom a sikolyokat. Sötétség, mély és borzalmas. Csönd. Kegyetlen, halk csönd. Gyűlöltem, mind kettőt. Nem! Itt nem érhet vége. NEM!
Szemeim kipattantak. Nem féltem többet, de úgy tűnt nem is kell. Szemei már nem vöröslöttek. Fekete lett mint a sötét éjszaka. Eddig észre sem vettem, hogy ez az eredeti szem színe.
- Te nem vagy idevalósi - kijelentés volt, minden bizonnyal. Ellépve előlem az ablakhoz sétált és kitekintett rajta. Végtelen hosszú percekig csak állt. Csönd telepedett a szobára és nem állt szándékomban megtörni. Ő kezdte a beszélgetést, hát itt a remek alkalom! Folytassa csak.
- Az óra az oka, hogy nem tudsz vissza menni.
- Tessék? - Meghökkenve nézek a másikra. Ez most mégis miről beszél.
- Voltaképp, mindenek az, az okozója.
- Várj én ezt most nem értem… hogy lehet mindenben Pöcök a hibás, hisz ez csak egy óra - titokban a zsebemhez nyúltam és megmarkoltam. Megint bizseregni kezdett.
- Ebben a világban csodás lények százai élnek. Kik jók, kik rosszak. Mind rendelkezik valami különlegeséggel. Te nem rendelkezel semmivel. - Na álljunk meg. Ez azért nem teljesen igaz. Oké nem rendelkezem semmi hű, de szuper erővel, de mostanság olyanokra is képes vagyok amik nem éppen… emberiek. Ez nem számít bele? Hülye vagy Stan. Hisz a választ magad is megtudtad mondani.
- Betolakodó vagy, nem itt lenne a helyed.
Valami elpattant bennem. Valami, ami eddig egy cérnaszálon függött, de most elszakadt, és amit tartott az pedig felrobbant.
- Na ide figyelj! Szerinted én ide akartam kerülni? Szerinted sóvárogtam azért, hogy minden nap a fejemet vegyék, vagy hogy késekkel döfködjenek? Szerinted kacagva jöttem ide erre a kibaszot világba, ahol egy macska állandóan leakar smárolni és egy liba pedig ezt még fotózgatni is akarja? Hát Damien, eltaláltad! Kiterveltem mindet sőt, a világot akarom meghódítani és mondok még jobbat, te leszel az első célpontom, akit likvidálok! - ujjamból puskát formáltam és lőttem.
Bam-bam. Nesze, nesze.
Vigyorogva figyeltem, ahogy a fekete elugrik a lövések elől. Béna, csak hülyéskedtem…
Vagy mégsem?
Valami nem stimmelt. Ujjaimból füst szivárgott, és ahol eddig egy szép váza állt, most darabokban feküdt a padlón. Ránézve a kezemre szinte kifeszítettem az ujjaimat, hogy még véletlenül se süljön el még egyszer.
- E-ez meg mi volt? - kérdeztem, a még mindig védő pózban lévő feketét.
- Megakartál ölni, nem? Ilyet nem szokás kérdezni - mormogta, miközben feltápászkodott és a maradék földet is lesöpörte ruhájáról.
- Baszd meg Damien! Iróniáról még nem hallottál?
Válasz luxus. Két lépéssel előttem termet és kezeimet, a hátamhoz szorította. Kezei erősen markoltak, majd egy hangos kattanást hallottam és a csuklómon feszült valami.
- Mégis mit csinálsz?
- Zsoldosként dolgozom a világba. Elkapok jót, rosszat. Mindegy ki az. Meg akartál ölni, szóval elég veszélyes lehetsz a társadalomra. Jobb ha kordában tartalak. - Megörült. Tuti. Ez a balek tényleg nem hallott arról a pici szóról, hogy "vicc".
- Nem akartalak megölni, hülyéskedtem. A kezem pedig fogalmam sincs mi a francért sült el, de ha megtudnád magyarázni igazán hálás lennék, sőt ha el is oldoznál még pezsgőt is bontunk.
Ismételten hallgatott. Egy rántás és a kezemen lévő valami még jobban ráfeszült. Ujjaim zsibbadni kezdtek, és lassan mozgatni is nehezemre eset őket. Damient viszont ez egyáltalán nem hatotta meg. Egy lökéssel a kanapéra küldött, majd rám fogva egy tollat közeledett. Sima golyós toll. Nevetnem kellet volna, de két okból nem tettem.
Egy, nem lett volna túl bölcs kinevetni.
Kettő, ebben a világban semmi nem az aminek látszik.
Nekem elég ez a két érv, bőven, hogy félni kezdjek egy tolltól.
- Daimen, esküszöm. Nem ált szándékomban belőled szitát csinálni. Nem tudom miért sültek el az ujjaim, de tudom, hogy te tudsz valamit, amit én nem. Kérlek, áruld el. - halkan beszéltem és egyesen a két fekete íriszbe bámultam. Csak egyenesen. Semmi hazugság. - Jah, és ha már ott tartunk, ezt is levehetnéd rólam, ugyanis az ujjaimból a vér már teljesen kiszökött és nem valami kellemes érzés.
Komoran szegezte felém még mindig a tollat. Arca rezzenés mentes, szemei feketén csillogtak. Semmi érzelem, semmi vágy. Mintha szíve se lenne.
Végül viszont elengedett. A tollat megnyomta és a bilincsem eltűnt. Fájdalmasan dörzsöltem meg a csuklómat, de mindvégig a feketét néztem akinek mindössze most először láttam érzelmet az arcán. Tanácstalanságot.
- Mint már említettem az óra a hibás és az erődet is ennek köszönheted. Az hogy az ujjaid igazi pisztolyként sültek el nem véletlen. Védekezési mechanizmus. Az óra meg akar védeni és mivel a tested félt így reagált.
- De én nem féltem - tagadtam le rögtön. De úgy tűnt őt nem tudom, meggyőzni ugyanis egy sóhaj kíséretében folytatta.
- Embereket ölök meg érzelmek nélkül, nap mint nap. Tudom, hogyha valaki fél tőlem. Megérzem. Pip volt az első aki… - és mesélni kezdett. Mindent elmondott és szerintem életében nem beszélt ennyit mint most. Elmondta, hogy találkozott Pip-el, hogy jutottak el a templomba és végül, hogy is alakult ki a kapcsolatuk. Szívszaggató, hol pedig mulatságos story-k kavarogtak, de mégis, az ő arcán semmi nem tükröződött vissza. Amit csak mondott másoknak szívszaggató lehet, de számára. Üres szavak, kifejezések. Egy mosoly, semmi könny. Bérgyilkos vagy zsoldos? Egyik sem rendelkezik érzelmekkel, mert akkor csak ő szív. Nincsenek barátai, sem szerelme, mert akkor csak kockáztat. Elszigeteli magát a külvilágtól, beburkolózva a sötétbe. Semmi kedvesség, semmi szeretet. Ezek csak hátráltatnak. Igen, ilyen az ő élete.
Mikor befejezte az élettörténetét, nem tudtam mit mondani. Esetleg "sajnálom", vagy "lesz ez még jobb is". Végül csak ennyit kérdeztem:
- Miért kerültem ebbe a világba és, hogy jutok haza?
- Az óra a hibás, hogy ide hozott.
- Ezt már hallottam, de…
- Ha válaszokat akarsz akkor azt nem tőlem kéne kérned. Én nem tudok többet, csak annyit amennyit elmondtam. Sebeidet begyógyítottam a többi már a te dolgod - felelte és felszedve az utolsó cserepet is - amit a történet közben kezdett el felszedegetni - felállt és kinyitva az ajtót éppen indult kifelé, mikor megragadva a vállánál megfordítottam és az ébenfekete szemeibe bámultam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Már az előbb is elolvastam nem rossz történet, várom a folytatást továbbra is! Szeretjük Kyle-t :) És Stan-t is :D De a többit is
Nagyon jó, lett az oldalad! Lesz még, valami itt bent? "Új donság" És adizit hogycsináltad? "Kis boci szemek" Salvit ismered? Az is jó történet író, jó barátom. Csak sajnos, ő Budapesti, én meg Bácshalmási. Te hova valósi vagy? Na, nem fecsegek tovább szép napot Evi-chan
Köszönöm. KOmolyan olyan jól esik néha egy kritika az embernek :)
Igen szeretjük őket~ MIndenkit <3
KÖszönöm, ismét. Most kissé kitettem magamért. Új donság? Hmmm~ Agyalok meglepin, de egyenlőre még nem volt időm megvalósítani -.-" De ahogy tudom megcsinálom :)
A Dizit? PSP-vel. Nem volt egy bonyolult dolog. ^^ Sajnos nem ismerem, de bennem is Budapestit tisztelhetsz :)
Köszönöm még egyszer a kommentet >3<