|
6. Fejezet
2010.09.12. 22:13
Még nincs lektorálva ^^" Gomen!
Az ajtó kicsapódott és a görgős ágyon egy gyermeket toltak. 2 ember irányította a kocsit míg, egy harmadik a lélegeztetőként volt jelen. Ritmikus ütemben pumpálta az oxigént a fiúba, hogy annak még legyen valami esélye az életben maradáshoz. A padlóra folyamatosan vér csepeget, de megmondani, hogy honnan az lehetetlenek tűnt. Kisebb karcolások, hol pedig nagyobb vágások éktelenkedtek a fiatal testén. Öntudatlanul hevert a kocsin nem is tudván mi is történt vele. A kis csapathoz újabb emberek csatlakoztak. Immáron már 6 állták körbe a gyereket. Az egyikük, ahogy haladt a kocsi, átvizsgálta a gyereket, míg a másik kettő információt gyűjtött.
- 17 év körüli fiú. Egy teherszállító ütötte el, közel a Gimnáziumhoz. Pulzus 140, vérnyomás 80. A bal karja és lába eltört, amit még a helyszínen ellátunk. Kisebb zúzódásokat és vágások; belső sérülései is lehetnek, a tüdeje összeomlott, levegőt alig kap - diktálta az egyik férfi, aki a kocsit tolta. Hasztalan információnak látszott. Ezt ránézésre is meglehetet állapítani, de az előírás megkövetelte. Újabb ajtócsapódót. A szobában terjenget a fertőtlenítő szaga. A gurulós ágy egy másik mellé parkolt le.
- Háromra rakjuk át - adta ki a parancsot - egy, kettő, három!
A test repült, majd a másik ágyon kötött ki. A szép tiszta lepedő kezdett bordóvá válni, de úgy tűnt ez nem zavar senkit. Amit tudtak ruhát leszedtek, minden fölösleges tárgyat egy ládába helyeztek. A külsős orvosok eltűntek, míg végül ismételten csak három maradt bent. Mind a hat kéz mozgott. A fiú élete volt a tét, ám úgy tűnt ő nem akarta folytatni.
- Defibrillál! Töltés! - az egyik orvos zselét kent a fiú csupasz mellkasára - egy, kettő, három! Hátra!
Pattant a test az asztalon ám a monitor még mindig sípolt. Az orvos újra felkiáltott mire a tappancsok újra a fiúhoz értek. Újabb emelkedés és esés, de semmi.
- A francba! Újra! - üvöltötte, túlszárnyalva a sípolást. A két segéd összerezzent, de készségesen hajtották végre az utasítást.
A vér még mindig folyt... Csöpp, csöpp. A padlón kisebb tócsák. Mindenhol megtalálható... egy helyet kivéve. Az izgalomban senki nem vette észre. Mintha csak nem is látnák, de mégis ott volt. Eszmélete nélkül is kapaszkodott bele. A kezei már szinte lilák voltak, de a szorítás nem lágyult. Megvédte.
Rajta nem volt vér.
***
A szoba forgott és hiába pislogtam többször, akkor sem állt meg. Végül feladva újra behunytam szemeimet. Nem akartam elaludni, soha többet nem akarok álmodni. Ez az álom valami borzalmas volt. Éreztem a vér és a kórházi szag keverékét. Enyhe hányinger tört rám, de jobb híján visszanyeltem a gombócot. Csípős, savas érzés. Nem ajánlom senkinek.
Ismét megpróbáltam kinyitni szemeimet és egy kisebb sóhajjal nyugtáztam, hogy a szoba már nem mozgott. Bátorkodtam feljebb ülni és csupán ekkor eset le, hogy nem a saját párnáim közt ébredtem ma. A szobában sokkal kevesebb bútor volt mint az enyémben. Oldalt az ablak alatt egy kis íróasztal állt, közvetlen mellette egy igen nagy könyves polc. Ezen kívül még egy ruhás szekrénynek kinéző valami és egy fotel. Ennyi. Ez még annyira nem is furcsa, hisz minden szobában meglehetet az ilyen tárgyakat találni. Egy egyszerű szoba… amiben van vagy száz plüss állat. Módosítva bárányok. Fekete, fehér. Aranyosak, én is szeretem őket, de azért ez már kicsit sokkoló.
A következő furcsa dolog a könyvespolcon található, amit át kéne keresztelni anime-manga polcnak. Dvd-ék, mangák sorakoznak a vékony lapon, de egyéb figurák is megtalálhatok rajta.
Hülyeségek… mármint oké, régen engem is be akartak fogni ebbe a világba, de könyörgöm! Nem akarok azokkal a barmokkal lenni, akik másról sem beszélnek, mint valami ninjás maszlagról, meg valami piros szemű paliról és valami másik szőke hülyegyerekről. Igen, ebből én nem kérek köszönöm. Ráadásul a bátrabbak még ezt a két karakter össze is hozták! Na jó, nem mintha bajom lenne a melegekkel, de most ko-mo-lyan…
- Te jó ég - suttogom, ugyanis csak ennyit vagyok képes hozzá fűzni a látottakhoz. Mért nem tűnt ez fel idáig? Pont az ággyal szemben volt. A poszteren két ember ácsorgott… meztelenül… egymás karjaiban. A gombóc amit az előbb vissza nyeltem, ismét tülekedett kifelé. De hát jogosan is! Ki szereti ezt, komolyan ráadásul poszteren?! Oké anime, de akkor is! Ez, ez…
- Ki ne merd mondani!
Fejemet oldalra döntöm és csupán ekkor veszem észre a mellettem ülő lányt. A szép ruháját félre dobva egy farmerban és egy piros pulcsiban ült a széken. Haja feltűzve így teljesen jól látom azt a kék, dühös tekintetet.
- Már megint a fejemben kajtatsz? - vágok vissza, majd ismét a meleg dunna közé süppedek.
- Én?! - lepődik, meg - csak, hogy tudd békésen aludtam, amíg a hülye gondolataid fel nem vertek! Komolyan, mért szapulod a yaoi-t, ha még csak nem is érted! Óóó igen, ne is akarj visszavágni! Ti csökött agyú barmok soha nem fogjátok megérteni ennek szépségét, mert ti csupán odáig tudtok eljutni, hogy "cicik".
A röhögő görcs tört rám, ahogy az utolsó szót kimondta. Mintha csak Kennyt láttam volna.
- Tévedsz szívi - rázza meg a fejét, majd arcán gonosz vigyor tűnik föl - Kenny egy hapsival is ugyan úgy elvan, mint egy ringyóval. Sőt! Talán még jobban élvezi a dolgot, ha olyannal csinálja, akinek lent is lehet valamit markolni.
Az arcom egyre pirosabb lesz és úgy érzem mentem megsülök. A szoba újra forogni kezdett és a hangok is kezdenek elhalni. Láttam, ahogy még röhög magában egy-két sort a szöszi, de mikor észrevette, hogy nem a hozzá szólásán vagyok ennyire kiakadva, fölém hajolva rázni kezd. Ó igen. Jól hallottátok, nem akadtam ki azon, hogy Kenny másokkal is csinálja. Ugyan! Le akart vetkőztetni! Ilyet egy normális ember nem tesz… illetve macska. Rosszul létemnek valami más oka lehetett, olyasmi, mint amit akkor éreztem. A fájdalom szétterjedt a testemben és hiába próbáltam bármi másra koncentrálni lehetetlennek tűnt. Végül elveszítve utolsó érzékszervemet is sötétség borult mindenre.
Nem látok, sem hallok, sem érzékelek, semmit. Egyedül illatokat érzek, de azok sem kellemesek. A vér szaga, és az a büdös kórházszag. Gyűlölöm. Nincs rosszabb, mint a tömény fertőtlenítő illata, és ez most ténylegesen is itt terjeng a levegőben. Újabb érzékszerv kapcsolódik be. Hallok egy apró pityegést. Emberek vannak körülöttem, de szavukat nem értem… minden egybemosódik. Végül a pityegés elhallgat helyét, egy hosszú sípolás veszi át. Idegesítő. Az emberek üvöltözni kezdenek, majd újabb érzék csatlakozik a többihez.
Áram. Végighasít az egész testemen. Nem fáj. Furcsa volt, de nem fájt. Újabb csapás, de még mindig semmi. A sípolás sem marad abba, viszont az emberek hangja elhalkul. Itt a vége? Nem. Egy hatalmas üvöltés zengi be a sötétséget. Értem mit mond, mégis nehéz bármihez is kapcsolni a mondatot. Újabb áramütés, de még mindig semmi. A hangok újra elhalkulnak. A szagok megszűnnek és a sötétséget felváltja valami fény. Gyönyörű. Egy kéz nyúl ki belőle, mintha csak engem várna. Utána nyúlok ám mikor ujjaink egymásba fonódhattak volna egy hang megtöri a csendet.
- Stan! Kérlek maradj velem.
Kezem megmerevedik és nem nyúlok tovább. Ez a hang. Olyan ismerős. A fény lassan eltűnik, majd egy kisfiú képe úszik be. Túl messze van ahhoz, hogy felismerjem, de innen látom, hogy sír. Arcáról potyognak a könnyek, és futni próbál felém. Egy métert sem tud közelebb jönni. Kiabál, szakadatlanul ordibál, én mégsem hallom a hangját. Végül feladva letérdel a sötétségbe és tovább sír. Kinyújtom felé a karomat, de mindhiába, túl messze van. Soha nem fogom elérni. Lehetetlen. Képtelenség.
- Még nem jött el a te időd - A hang vidáman csengte be az üres helyet. Megfordulok és ismét őt látom magam előtt. Ruhája most nem volt a megszokott. Csupán egy egyszerű rövidnadrág és egy kapucnis felső. Természetesen a kapucni a fején.
Hirtelen nyúlt a zsebébe, a mozdulatnak csupán a töredékét, ha láttam. Felém hajítja az órát és hiába dobja az csupán kecses ívben huppan le a kezeim között. Pöcök az, és most jár. Az idő nem fontos, vagy csak nem is érdekel, nem tudom. Csupán az izgat, hogy az óra ketyeg. Ismét felnézek a titokzatos srácra, aki mosolyogva nyújtja ki a kezét felém
- Mentsd meg! Nem sírhat örökké.
Nagyot taszít rajtam, amitől elvesztve egyensúlyomat a nagy feketeségbe kezdek dőlni, de még mielőtt elvesznék benne hallom utolsó szavait.
- Ments meg! Nem akarok az idő fogságában rekedni.
Szemeim kipattantak a helyéről. Kapkodva próbálok némi oxigénhez jutni, de esélyem sincs rá. Mintha a tüdőm nem akarna működni.
- Nyugalom, csak óvatosan - Lágy kéz simul a hátamnak. Hangja megnyugtató így követve az utasítást, lassan próbálok meg levegőt venni. Igaza volt. A tüdőm ismét megtelik a színtelen szagtalan gázzal, végül lassan kifújom.
Mosolyogva fordulok a kisegítőm felé aki nem más mint Bebe. Egész meglepődtem rajta, olyan másképp csengett a hangja az előbb.
- Tudok én nyugodtan is beszélni ha kell - mosolyog rám, majd pillantása aggódóvá válik - jól ráijesztettél az előbb. Azt hittem menten meghalsz.
- Ennyire rossz látványt nyújtottam? - vigyorodok el.
- Hülye! Olyan hirtelen ájultál el, hogy azt sem tudtam, éppen mi is történik - sipákol nekem, végül lágyan a karomba karol - ne ijessz meg még egyszer oké?
Csak vigyorogni tudok. Hogy lehet, hogy egy ilyen yaoi, mangás, bárány örült ennyire, odaadó legyen?
- Már megint próbálkozol? - szemei szikrázni kezdenek így gyorsan terelve a témát, próbálok menekülni.
- MI történt az esküvőn?
Vonásai lágyulni kezdenek, majd a karom felé bökőt. Kíváncsi pillantást vetek felé, és mint a villám csapás úgy jönnek az elfeledet emlékek. A kard, a hatalmas erő, végül a tehetetlenség.
Vastagon volt bekötve, de látszott már rajta, hogy jó ideje nem volt cserélve a kötés.
- Igen - nyögtem ki, majd a szőkére pillantottam, aki megértve a néma üzenetemet, az elsősegély láda felé nyúlt - emlékszem, hogy leszúrt és arra is, hogy utána ti megjöttek. De mért nem kaptátok el a folyosón? Hisz annak a konyhának, ha jól láttam csupán egyetlen egy kijárata volt.
- Stan, te miről beszélsz? - Fájdalmasan felnyögök, ahogy leszedi az utolsó borítást is a kezemről. Az alvad vér szaga szembe csap, de a látvány még ennél is borzasztóbb. A hét centis vágás körül, a szivárvány összes színét fel lehet fedezni. A genny szakadatlanul folyt belőle és ahol a géz rátapadt a sebre ott újból elkezdett folyni a piros lé. Undorító látvány. - Csupán akkor indultunk a keresésedre miután az esküvőnek már vége volt. Kennynek tűnt fel a hiányod és az egész palotát végig jártuk érted.
Vállai megremegtek, ahogy vissza emlékezet. Ennyire szörnyű látványt nyújthattam?
- Mikor beléptem a konyhában a saját véred vett körül és falfehér arccal szorongattad azt a kardot. A mellkasod sem emelkedet és akkor azt hittem, hogy már nem élsz. Kenny ment oda és nézte meg, hogy élsz e még. Én nem bírtam.
- Nincs gond. Hisz éltem, nem? - ültem fel, ahogy befejezte az átkötést. Kedvesen tettem a kezem az övére, de mit sem foglalkozva vele ugyan olyan fagyos hangon folytatta.
- Igen. De a halál szélén áltál. Ha ő nem lett volna ott, a te lelked már rég eltűnt a feketeség mélységén.
- Ugyan ez hülyeség - kacagok, fel de inkább hangzik erőltetnek mintsem szívből jövőnek. Ő nem nevet velem, csupán feláll, majd valamit felkap az íróasztalról és az ágyra dobja. Most nem ketyeget. A mutatói megálltak, ahogy akkor is.
- Nem tudom, mért - szavait halkak voltak és szemében üresség és a gyötrelem csillogott - de valamiért kötődik hozzád. Senkiért nem tett még ilyet azelőtt. Te más vagy és pont ezért akarnak, majd elpusztítani.
- Wendy, pöcököt akarta. Nem engem... - tiltakozom, de ő csupán leint.
- Meg akart ölni nem? Szerintem ez épp elég bizonyíték.
Dühösen csaptam a paplanra. Én ezt nem értem. Ha csak az óra kellet neki, miért akarta volna annyira a halálomat is? Jó nem adtam neki önként oda, ami már egy de… mindvégig a szívemre célzott. Miért?
- Én sem tudom. Hiába vagyok bölcs, ami Secret-et érinti arról szinte semmit sem lehet tudni. Ez az alak a sötétségben él elrejtve múltját, jelenét és jövőjét. Ha kíváncsi vagy, és választ akarsz előbb hozzá, kell fordulnod - A szemei. A vidám kék szín eltűnt helyét sötét ködben úszó tekintet vette át. Mintha valaki más mondta volna a szavakat. Mintha, tényleg az igazi bölcs szólt volna hozzám, nem pedig az a bárány imádó, yaoi fan.
Ám a hatás szinte egy csapásra elmúlik ahogy az ajtó kivágódik. Tekintetünk egyszerre rebben oda és még az én arcomon egy mosoly addig az övén egy igen lenéző grimasz jelenik meg.
- Szia Kenny - üdvözlöm a rég nem látott ismerőst.
- Stan~ Drága! Hát jobban vagy - fut oda hozzám, majd átkarolva, nem kímélve a sérült karomat ölelget - nagyon aggódtam érted. Ne merd így rám hozni a frászt még egyszer. Gyere, gyere! A cicusnak üdvözlő puszi kell.
A vicces az, hogy egy másodperc töredéke volt csupán. Ahogy elengedte a karomat, a fejemet ragadta meg és nyomta előre. Szánk össze ért és míg ő teljes nyugalommal próbált volna betörni, én az épp karommal egy akkorát kevertem le neki, hogy az ágy túloldalán találta magát.
- MI A FRANCOT CSINÁLSZ TE BAROM! - üvöltöttem le, majd segítő kérően néztem Bebe felé, de rá kellet jönnöm, hogy tőle sem kapom meg.
Kezeit összekulcsolta maga előtt arcán bájos mosoly látszódót és a szája szélén apró nyálcsík indult útjára. Szemei ismételten ködös volt, de inkább a mámortól mintsem a komolyságtól. Végül ezt a formát egy hangos sikítással törte meg és egy fényképezőt húzott ki az egyik fiúkból.
- Újra! Kenny kérlek, nekem kell egy ilyen fotó! Marjorine egy vagyont adna érte! - kislányos hang elért a szólítotthoz, ugyanis az-az őrült, ismét felém kezdet közeledni.
A meleg takarót félre rúgtam, majd egy ugrással már a fotelnél voltam. A fényképezőgép csillogott, és a kis perverz még mindig igen gyorsan haladt. Itt a cselekvés ideje! Megragadtam az egyik kisebb bárányt, majd diadal ittasan lengetem meg magam előtt.
- Még egy próbálkozás, és a bárány búcsút mondhat a fejétől.
- Ne könyörgöm! Csak szegénykémet ne. Még csak nemrég varrtam - üvölt rám, a lány és hogy eleget tegyen a kérésemnek a fényképezőt ismét a fiókba süllyeszti.
Gyászoló sóhaj hagyja el Kenny száját, majd felegyesedve ismét rám tekint, de gondolom látván a nem túl kedves pillantásomat, letesz céljáról. Esküszöm mi üthetett belé. Én nem vagyok meleg! Nem fogok egy macskával csókolózni! Soha! Semmi pénzért. Egyáltalán mit eszik bennem? Nem vagyok egy görög isten. Ráadásul ebben a boxszerben még hülyében nézek, ki mint kéne. V-várjunk. Boxer?!
- Hol vannak a ruháim? - dühösen csapom le a földre a kezemben szorongatott plüss állatkát.
- Kicsikém~ - Bebe szinte rögtön érte ugrik, majd porolgatva teszi vissza helyére - Így ni. A ruháid? Arról az öltönyről beszélsz, ami vérben úszik valamelyik emésztőben?
- De hisz... nem is az enyém volt - felelem letargikusan. De az igazság az, hogy nem is ez lombozott le. Oké nem az enyém, kölcsön volt, de mégis. Valaki olyan hordta előttem akitől válaszokat kaphatok, aki kisegítet a bajból. Aki megmentette az életem.
- Adjatok valami ruhát és után vezessetek el Secret-hez - adtam ki a parancsokat, de úgy tűnt vagy nem értik mit akarok, vagy nem vesznek komolyan. Mindkettőjük arca kicsit szomorkássá vált, végül Kenny törte meg a csendet.
- Még ha el is viszlek a világába, nem biztos, hogy be is tudsz menni.
- Miért? Őrzi valaki a bejáratát?
- Igen - felelte Bebe miközben átadott pár ruha darabot. De, hogy őszinte legyek nem szándékoztam őket nagyon felvenni.
Egy sötét farmer oldalán pedig hímzett "cuki" kis birkák ölelgetik egymást. A pólón ugyan csak birkák. Egy fekete és egy fehér. A tengert bámulják ölelkezve, fogva egymást patáit. Egyedül a pulcsi volt sima. Egyszerű kapucnis. Pont ahogy szeretem. Ó és a sapkám! Az egyetlen jó dolog ebben az öltözékben.
- Légy hálás nekem! Én mostam ki belőle a vérfoltot! - Mordul rám lány - A gatyát pedig ne merd szapulni, ugyanis saját magam hímeztem bele azt a bárányt! Csak egy szó vagy gondolat és vissza is vehetem és mehetsz meztelenül is!
Hatott a leteremtés, ugyanis vidáman húztam magamra a cuki cuccokat, amiben ténylegesen is bele olvadtam az itteni környezetbe. Ebbe az őrült környezetbe.
- Na és ki őrzi a kaput? - kérdeztem rá miután már minden rajtam volt.
Kenny szemei ha lehet még jobban elsötétülnek, végül csak feláll és kisétál a szobából. Csodálkozva nézek utána, majd Bebére aki ölelve saját magát már az ágyon ül.
- A kérdés jobban hangzana úgy, hogy micsoda őrzi a kaput.
Kérdő pillantást vetek felé.
- Ezt meg hogy érted? Nem őrzi semmi a kaput? - Megrázza a fejét. Esküszöm mi folyik itt. Ez a gyerek egyre különösebb. Először a ruhái, majd az álmomban végül most ez. Nem értem. Itt valami nem stimmel.
- Gyere már, vagy nem mutatom meg - üvölt be Kenny a szobába. Modorában semmi kedvesség, semmi perverzitás nincs. Színtelen a hangja. Mintha csak a vesztőhelyre indulnánk és nincs vissza út. Meg fogunk halni? Intek még az ágyon ülőnek végül sietős léptekkel érem be Kennyt és egyszerre lépünk ki a házból. Furcsa lehet, hogy képzelődtem. Nem hinném, ugyanis ez a hang tisztán csenget a fülemben. "Valószínű." Bebe hangja volt. Távolodtunk a háztól, de még az ablakból is láttam, a krokodil méretű könnyit. Ő örökre búcsúzott és volt egy sanda gyanúm, lehet, hogy tényleg most fogom utoljára látni.
Csendben haladtunk a folyosón ami mit sem változott mikor utoljára itt jártam. Ugyan az a szőnyeg és igen más, más ajtók minden fele. Semmi nem változott. Csupán a hangulat. Én még ilynek nem láttam senkit. Az örök vigyorgó, macskafiú, komoran lépdelt mellettem. Öltönyét utolsó találkánk óta átvette. Egy barna nadrág és egy ing volt csupán rajta. Lábán csizma fején pedig egy kalap. A látvány vicces volt, mégis nevetni nem tudtam. Az öltözékhez ugyanis olyan komor tekintet társult, hogy az kívánná az ember bár soha ne találkozna egy ilyen nyomasztó fickóval.
- Nem valami barátságos helyre megyünk ugye? - kezdtem el a beszélgetést.
- Én csak a kísérőd vagyok.
Megállt és úgy néztem a távolodó szőkét.
- Tessék? De hisz azt mondtad oda viszel! - Kiakadtam… és igen rendesen. Jó nem képzeltem soha, hogy puszi pajtások lettünk, de egy erős kötelék vagy valami? Barátok vagyunk tartsunk össze! De nem. Ő is megállt, majd hátrapillantott. Kérdően nézet rám én meg csak szavakat sem tudtam kimondani. Miért? Mért nem tartasz velem Kenny? Egyedül vágjak neki! Rossz ómen! Túl rossz!
- Az a hely… ennyire rossz? - ennyit tudtam csak kinyögni. Mély sóhaj jött válaszul és egy kis idő múlva már azt láttam, hogy ismét mellettem van. Nem mosolygott, de szemeiben a félelem tükröződött.
- Az a hely, rosszabb a pokolnál és mennyországnál Mindig rossz az idő és mindent a szürkeség borít be. Egy szín sem léphet oda vagy maradhat meg. Mikor eljött ide ebbe a világba rajta kívül senki nem bírt odabent megmaradni. Az a monoton hangulat és az a vérfagyasztó idő mindenkit megbabonázott. Ha belépsz oda megőrülsz míg végül saját barátaidra is puszta kézzel támadnál, rosszabb esetben meg is ölöd őket. Ezért nem lépek be oda többet soha.
Ismét elindult én meg követtem. A kis történet a maradék kedvemet is elvette a találkozástól. Nem akartam oda belépni. Nem akartam bántani másokat vagy éppen megőrülni. Nem és nem. De sajnos, ha válaszokat akarok kénytelen vagyok szembe nézni a szürkeséggel. De vajon ő honnan tud ennyit róla. Mintha már megtapasztalta volna ezeket. Nem létezik. Ez a vidám fiú aki lefektetne akár engem is élből. Ugyan már. Ez képtelenség.
Megtorpant és olyan gyorsan nézet hátra mintha csak most támadott volna meg minket. Szemeit rám szegeztem, majd végül egy sóhaj kíséretében levette kalapját és beletúrt a szőke üstökbe.
- Én voltam már odabent - kezdett bele ismét - ő vezetett ide. Meg akarta mutatni a házát, hogy milyen csodás lett.
Ismét elindult. Kalap a helyén én meg a nyomában. Gyors léptekkel ment és egy percre sem nézet vissza soha. Egyenesen előre. Egy ajtó bámult. Egy szürke átlagos ajtót.
- Bementem. Mindössze 2 órát voltam csak bent és az-az őrület, ami megtámadott rosszabb minden bolhánál. Azt suttogta, öljem meg. Folyton folyvást mondogatta, hogy ő nem tud vele végezni, de én igen. Ígért mindent csak intézzem el, mert ő képtelen rá - Megállt az ajtó előtt. Keze ökölbe szorult és mikor oda értem mellé könnyei már potyogtak. Csillogtak. Apró gömbökként gurultak le az arcáról, végül a bordó szőnyegen kötöttek ki, ami rögtön magába szívta a sós cseppeket - Végül is a terve megbukott. Saját szívembe szúrtam a kést. Saját életemet ontottam volna, ki minthogy bántsak másokat.
A levegő fagyos lett körülöttünk. Vacogtam, de nem a történet miatt. Az ajtó mögül jött. A szőke hátrált pár lépést, majd intet nekem, hogy menjek. Tudtam, hogyha belépek ő nyomban elmegy, itt hagyva engem egyedül. Hiába néztem rá kedvesen segítő kérően ő csak megrázta a fejét. Nem lehetett mit tenni. Ez az én utam egyedül kell mennem. Lenyomtam a kilincset és ahogy már kinyílt az ajtó a szőke mint a kámfor úgy tűnt el.
- Gyáva - suttogtam, majd magam mögött becsuktam az ajtót.
Visszaszívom. Ha tudtam volna, hogy ilyen ez a hely én sem jöttem volna ide. Ugyanis Kenny nem hazudott. Tényleg minden szürke volt. Az ég. A föld. A fák. Minden! Mintha csak egy fekete-fehér moziban lennék. De nem abban vagyok. Hogy honnan tudtam? A látvány mindent elárult. A fákon nem volt levél csupán törzsük állt ki a földből és látszott rajtuk, hogy az életadó vízért könyörögnek. Puszta amerre csak a szem ellát. Kiszáradt virágok, bokrok jelezték, hogy egyszer tényleg élt itt valami. Hogy egyszer itt tényleg volt élet. De valami elvette. Örökre megváltoztatta és csupán a poros út maradt meg és szél lágy susogása. Semmi vidámság, semmi szín, semmi élet. Hogy élhet egy ilyen helyen egy folyton mosolygó, viccesen öltözött fiú? Én nem bírnék ilyen helyen lakni. Nekem szükségem van arra hogy minden reggel a nap lágy sugarai csiklandozzák az arcomat, hogy friss szellő simogasson és hogy a madarak csicseregjenek. A természet hangjai. Igen. De itt! Csend. Semmi moraj, semmi pisszenés. Síri csend. Gyűlöltem! Ellenem játszott a természet, ellenem játszott minden! Utálom ezt a helyet, viszont úgy tűnik rám nincs hatással. Semmi gyilkoló gondolat nem tört be a fejembe eddig, ráadásul tudom, hogy nem őrültem meg. Ha az lennék, már rég a visszafele úton mennék nem pedig a fák között az úti célom felé.
- Merre megy, kegyed? - elsüllyedek szégyenemben, de akkorát síkoltottam, mint a ház. Hiába szólalt meg halkan mégis a nagy csöndben felért ez egy ordítással.
Mikor ismét sikerült lelkierőmet összeszednem, feltekintettem és az út szélén pillantottam meg. Fura egy fazon volt és a sok szürke között a világos rucija, Kánaán volt a számomra. Lila csíkokkal volt tele a pulcsija és még, hogy ez ne legyen elég nadrágja tökéletesen passzolt a rózsaszínű hajához. Az egész csaj sugárzott a boldogságtól. Vigyorát messze megirigyelné az össze ember az tuti.
- Te-tessék? - dadogtam neki. Mosolya rossz látványt nyújtott. Wendy is így mosolygott, ami csak még jobban felszította a gyanúmat, miszerint mindenkinek van egy másik oldala.
- Merre megy, kegyed?
- Parancsolsz - bátorodtam fel - nem lány vagyok te idióta!
- Hmm! Kegyed lelke nemes, de mellette heves! Ez nem kellemes - rázta meg a fejét, majd ellökve magát a fától felém kezdett el közeledni. Keze a zsebében ami már önmagában rossz jel. Onnan bármit elő tud rántani.
- Ne közelíts! - szóltam rá és hátráltam pár lépést. Fő a biztonság. Na igen, de ha mondjuk felém dobna valamit nem biztos, hogy a hátrálás elég lesz. Fussak el. Még hülyébb ötlet. Ha már idáig eljutottam nem futamodhatok meg.
Kedvesen mosolygott rám, majd kivéve zsebéből kezeit, megállt.
- Nem kell rettegned! Nem ellened leszek! - Kezd idegesíteni ez a nyelv. Kifogyott a magánhangzókból? - De kedves! Merre megyen, e helyen?
- Hogy merre megyek? Secret házát, keresem. Tudod merre találom? - egy próbát megér.
Arca felvidult, majd megragadja a kezem, és húzni kezd. Nem ellenkezem, de nem is akarok nagyon együtt működő lenni. Hogy lehet egyszerre csinálni a kettőt?
- Mesterem~. Gyere, gyere! Elvezetlek mesteremhez - mondogatja, de a szorítása kicsit lazult.
- A mesteredhez - heves bólogatás a válasz. Ez a lány meggárgyult. Ráadásul ez a beszéd stílus. Mindegy asszem túl sok választásom úgy sincs. Legalább nem foguk megőrülni. Illetve a csendtől már tuti nem.
- Mi a neved?
- Nevem? - elengedi a karom, és nagy gondolkodóba esik. Ennyire nehezet kérdeztem volna? Végül a tenyerébe csap és ismét egy diadalittas mosollyal indul tovább.
- Nevem Jen!
Na most én estem gondolkodóba. Jen? Mégis milyen név ez? Várjunk csak!
- A teljes neved Jenifer? - heves bólogatás ismételten. Ez a lány tényleg nem komplett viszont jó társaság. Nem hinném, hogy félnem kéne tőle. Komolyan vajon ő miért bírja ki ezen a helyen? Vagy már megőrült? Ááá lehetetlen. Komolyan így nézne ki egy őrölt? Nekem erre a szóra egy habzó szájú, görcsbe rándult hülyegyerek jutna az eszembe nem pedig egy lány akinek még a szemei is lilák és minden percben a boldogság szikrái repülnek ki belőle.
- Kegyed neve? - bök meg, majd kedves mosolyát rám villantva próbál átkarolni.
Már megint. Komolyan tényleg olyan vagyok mint egy lány? Jó nem vagyok valami férfias, de azért még mindig tudom mit hordok a nadrágomban.
- Stan vagyok, de nem tudnád a megengedett 2 lépés távolságot tartani?
Fejrázás ismételten, majd olyan erővel karol belém, hogy az szinte már fáj. Sőt ez nem is akár milyen fájdalom. Felordítok hátha enyhül valamelyest, de hiába. A földön kötök ki. Ő utánam nyúl és kérdő tekintettel nézz rám, mégis mi rosszat tett. Minek feleljek? Felhúzva a pulcsimat láttam, hogy a kötésem átázott. A seb felszakadt én meg abban a szerencsés helyzetben lehetek, hogy egy puszta közepén fogok meghalni! Áldjuk érte az urat! Hirtelen kapom fel a fejem mikor a lány gyönge karjaival, próbál lábra állítani, majd hurcolni a házig.
- Gyere! Gyere! Nem fekhetsz le! - érzem, ahogy húz és azt is, hogy igen elszántan. Bízhatok benne? Mély sóhaj szakad fel belőlem, ugyanis egyik ellenségem sem akarna rajtam ennyire segíteni. Helyes és naiv lány. Megbízik minden jött-mentben ráadásul kérdés nélkül segít is nekik. Igazi jó barát lenne belőle. Elmosolyodok a gondolatra és már csak azt veszem észre, hogy a légkör hirtelen megváltozik körültünk.
Mintha csak egy másik helyre csöppentem volna olyan más volt a környezet a lakásban. Színek a bútorok mind ontották magukból a vidámságot és bárhova tekintettem egyetlen egy fekete holmit sem láttam. Még a kandalló is vidám narancssárga színben pompázott. A képeken csodás rétek, virágok tündököltek legszebb pompájukban. Az asztalon lévő friss sütemény hívogató illata betöltötte az egész szobát.
- Nem feszes? - riadtan néztem föl a lányra aki ez idő alatt átkötötte a sebemet.
- Nem, nem. Köszönöm - mosolyogtam rá szelíden, ugyanis sütött róla a bűntudat. Szegénykém. Hiába meséltem el neki az egész történetet egyre csak azt hajtogatta, hogy sajnálja.
- Jen, komolyan, ne vág már ilyen fejet. Mondom, hogy nem a te hibád.
- De… - kezdett volna bele a mondatába, de végül elhalhatott. Mosolyogva hajolt meg előttem, végül kiszaladt a szobából. Vajon most mi lelhette? Fura egy lány ráadásul ezzel a nyelvvel az őrületbe kerget. Néha úgy kell kibogozni mit is szeretne mondani.
Sóhajtva dőlök hátra a kanapén és ismét szemügyre veszem a szobát. Lakályos. Szinte az egész ragyog a tisztaságtól és a boldogságtól. Tökéletes. Vajon egyedül csinálta? Lehetséges, hisz Kenny említette, hogy ő vezetette ide és, hogy rajta kívül senki nem bírna itt élni. Pontosítsunk, rajta és egy rózsaszín hajú lányon kívül. Szemeimmel végig pásztáztam az összes képet és csupán ekkor tűnt fel valami, ami igen is hiányzott a tökéletes szobából. Sehol egy óra, sőt sehol egy fénykép. Mindenhol csak hétköznapi tárgyak. Semmi családra emlékeztető.
Hátradőlök, majd hirtelen kezd valami derengeni. Ő nem itt születet. Ő is csak úgy megjelent, ahogy én. Ráadásul földi ruhát viselt. Mi a fene folyik a srác körül? Várjunk csak! Zsebembe nyúlok, majd érezve a hideg fémet előkapom az órát. Nem járt. Kilenc óránál állt a kis mutató míg a nagymutató a tizennyolcason virítót. A kis vékony pedig negyvenhétnél. Mintha meg sem mozdult volna azóta. De álmomban hallottam, hogy ketyeg. Miért… Akkor miért ketyeget?
Csilingelő hang üti meg a fülemet, és csupán ekkor veszem észre a rózsaszínű köténykében virító lányt aki tálcán teát és még több sütit rakott le az asztalra. Felém nyújt egy kis virágos csészét, majd leül velem szemben egy kisebb fotelbe.
- Egyes emberek esetleg tejet tesznek bele. Te szereted? Esetleg tehetsz bele egyebeket - mutat a tálcára. Tej, méz, cukor, citrom. Ínyencségek. Igazi angolos teadélután. Két kisebb kockacukrot dobok a csészébe. Szinte rögtön feloszlanak én pedig mosolyogva kortyolok bele. Édes. Vigyorogva nyalom meg a számat.
- Nagyon finom lett. Baromi rég nem ittam teát - mesélek, miközben egy kis sütiért nyúlok - köszönöm, hogy ennyit fáradozol, de a mestered nincs itthon?
Vidáman majszolja ő is a süteményt, végül lenyelve a kis falatot bólogatni kezd.
- Mesteremet fent leled meg - mutat a lépcsőre, majd elgondolkozva az egyik sütire nézz - Szeret egy zeneszerkezetet, melyen egy kezeddel pengetsz, eggyel meg e pengetve keltett neszeket terelgeted.
- Felmehetek hozzá? - kérdeztem ugyanis nem pontosan értettem meg mit is akart mondani. Számomra ez a nyelv soha nem lesz kedvenc. Az tuti.
- Persze, persze - Fel állok és komótos léptekkel kezdek el felmenni a lépcsőn, de még hallom a hangját a nappaliból - de ne lepd meg! Csendesen jelezd bemeneteled!
- Rendben! - válaszolok, majd tovább indulok. Aggódtam, hogy el fogok tévedni, de mikor megláttam a vékony kis folyosót és azt az egy kis ajtót, tudtam semmi esélyem az eltévedésre.
Halk léptekkel közelítettem meg a fehér ajtót ahonnan lágy zene szállt ki. Gitár. Hát ezt jelentette. Halkan kopogtam, hátha nem halja meg, de mindhiába. A lágy muzsika elhallgatott és apró zajok kezdtek el kiszűrődni a szobából. Végül az ajtó kinyílt, bepillantást nyerve a szobára.
- Lépj be! Nem harapok - ugyan az a hang. Lábaim remegtek, de teljesítve a kérést beléptem.
A szoba más volt az eddigieknél. Fehér volt minden. Az ágyon egy selyem paplan feküdt. Közvetlen a párna mellet egy fehér bárányka foglalt helyet és egy érzés motoszkált bennem miszerint én tudom kinek a keze munkája volt az. Közvetlen mellet egy polc terült el. Csupa könyv, színesebbnél, színesebb borítókkal. A másik oldalt egy hatalmas ajtó. Kis szívecskékkel volt díszítve. Az egyetlen sötét dolog a szobában. A szívek kékek voltak. Nem világos. Sötétkék. Mintha csak tükörbe néznék. Az én szemeinek is ugyan ilyen a színük.
Végül pedig előttem egy asztal terült el. Ennyi semmi több. Mindenhonnan a ragyogás és a makulátlanság tükröződött. Gyönyörű szép szoba.
- Minek köszönhetem eme váratlan látogatást? - Tengelyem körül forogtam, hogy szembe nézhessek vele. De abban a percben asszem sírnom kellet volna. Bármit csak nem nevetni.
Ruhája kiakasztó volt. Még az enyémnél is rosszabb. Kockás narancssárga gatyája a 80-s éveket idézte és a hozzá passzoló fehér pólóján ugyan csak narancssárga kockák jelezték igazamat. Fejére egy maszkot húzott és vörös göndör fürtjeit pedig egy hajpánttal fogta fel. Nevetem. Nem bírtam ki annyira viccesen nézet ki.
- Tudom idióta szerelés, de megy a hangulatomhoz - válaszolta, majd az eddig hátán lévő fehér gitárt a helyére helyezte - szóval? Minek köszönhetem a látogatásodat?
- Te ko-komolyan mindig így öltözködsz? - kérdeztem, könnyeimet törölgetve.
- Hmmm nem mindig, néha a hajam is be van festve akárcsak most - mutat a rá, miközben leveti magát a székébe - Ó nyugodtan foglalj helyet.
Engedelmesen leülök az ágyra, majd őt nézem. Olyan más volt. Sugárzott belőle a boldogság. Mintha megint csak álmodnék. Tévedés! Megrázom a fejem. A cél! Koncentrálj a célra Stan.
- Köszönöm, hogy megmentettél.
- Nincs mit! Karod megvan? Baromi mély volt az a szúrás.
- Megvagyok. Jen átkötözte, most nemrég - felelem. Nem, egyszerűen nem tudom az arcába vágni! De mért? Vajon azért mert vele kezdődött el minden vagy, mert olyan titokzatos, hogy nem akarom megváltoztatni? Nem tudom. Hülyeség volt eljönni. Balgaság. Ostobaság.
- Óóó Jenifer kötözött át? Kedves leányzó nem? Kár hogy átok van rajta, de szerintem így is nagyon jól elboldogul - nevet fel, majd ellökve magát az asztaltól felém gurult.
- Átok?! - lepődök meg. Hol vagyunk mi egyáltalán? Valami álomvilágban vagy netán csodaországban? Mi az hogy megátkozni? Embereket nem szoktak csak úgy átkozgatni. Mi ez itt, a hamupipőke show?
- Ühüm. Régen egy boszinak dolgozott és az átkozta meg az eszperente nyelvvel. De hidd el sokkal kedvesebb lett mióta az átok rajta van. De a kérdésemre még mindig nem feleltél.
Összébb húzom magam. Nincs mit tenni. Számat szóra emelem, de az ajtó hirtelenjében kivágódik és két ember lépked be rajta. Az egyik Jen a másik pedig egy srác. Barna haja rövid, csupán néhány kisebb tincs lógót bele a szemébe. Fehér farmert viselt fölül pedig egy világoskék inget. Kezében egy gyönyörű rózsa tündökölt. Nem piros. Narancsszínű. Mintha csak tudta volna, hogy a másik épp ebben a színben fog ma tündökölni. Fehér lakcipője aprókat koppantott ahogy egyre közelebb került a vöröshöz. Végül megfogva annak vállát, maga felé fordította, letérdelt és az egy száll rózsát a másik felé nyújtotta.
- Drága kicsi Narancsom - búgta a másiknak igen lágy hangján - nekem adnád egyetlen bal kezed? Legyünk együtt és népesítsük be eme világot és ígérem! Tiéd leszek halálomig és még utána is, szívemből ki nem vájnak! Érted fogok élni és ha kell halni is!
Az állam nagyot koppant a padlón. Dadogni akartam valamit de az sem ment. Mi az hogy Narancs? Komolyan így hívják? Egyáltalán miért kéri meg a kezét? Ez, ez… sokk! Igen nem sok, hanem inkább sokk! Viszont úgy tűnt a vallomása csupán engem lepett meg. Ugyanis A vörös arca meg sem rezzent. Semmit nem mutatott. Örömöt, bánatot, ujjongást… semmit. Talán egy lenézés, de ezt meg nem tudom meg mondani a maszk miatt. A másik lény a szobában viszont már nem meglepet volt hanem kifejezetten dühös. Arca lángba borult és fejéből szinte látni lehetett azokat a kis felhőcskéket. Egy csapásra oda ugrott a kaszanova mellé, majd megragadva annak nyakát a képébe kezdett el sziszegni.
- Tenyerem fejeden csetten, mert ezt te nem teheted! - az ártatlanság a múltéj volt. A kedves arc és az édes pofi szinte egy csapásra változott át dühös féltő és leginkább féltékeny típusba.
- Ugyan már Husi. Tudod jól, hogy nem téged kérdeztelek - nyögi ki, mire Jen csak még jobban összeszorította a vékony nyakat. A barnának a feje szépen kezdte felvenni a gyönyörűbbnél gyönyörűbb színeket, amit rossz volt látni. Még számomra is.
- Jen enged el, vagy meghal - lépek a lány mellé, aki csupán rám néz, majd engedelmesen elereszti a fiút. Kapkodva próbálja magát ismételten rendbe szedni, végül felpillantva rám elmosolyodik.
- Boun gierno, kedvesem! - Na már ez is kezdi - Köszönöm, hogy megmentettél, fogad hálámat. Elárulom becses nevemet. Clyde. Igen, szeretnél egy aláírást is? Esetleg klubbot alapítanál? Tedd meg drága, én veled leszek - felemeli a kezemet, majd lágy csókot hint rá.
Undorodva húztam el a kezemet. Ez a fickó még Kennyél is rosszabb. Felnézek rá, de abban a percben történt valami. Valami elképesztő. Egy kéz csattant Clyde arcán. Ököllel ütött bele és tisztán hallottam, ahogy csont és a fogak összekoccantak. A vér szállt a levegőben, ahogy a barna is a fal felé. Nem volt kis ütés. Nem. Ebben minden benne volt. De leginkább a féltékenység. De mért? Jen ennyire féltékeny lenne rám, hogy megcsókolta csupán a kezemet? Mit szólna, ha megtudná, hogy Kenny már szájon is puszilt. Kis grimasszal az arcomon fordulok a lány felé, aki viszont nem azt a reakciót mutatja amire vártam. Kezeit maga elé húzva remeget és csupán egy helyre fókuszált. Követtem tekintetét és megláttam mitől is retteget ennyire.
Nem láttam még soha ilyenek. Arca még mindig érzelem mentesen tekintett az eszméletlen barnára. Kézfejére a vér tapadt, de néhol csupán lila folt látszódott. Szája remeget a dühtől és látszott, hogy sok erő kell ahhoz, hogy ne ugorjon neki a másiknak.
Miért tette ezt? Ez viharzott át először a fejemben. Egy csók volt. Kézre. Semmi több. Ennyire felhergelte volna? Vagy megunta és el akarta valahogy hallgatatni? Ki tudja… Vajon értem tette? Esetleg magáért. Nincs válasz. Hülyeségek. Téves ítéletek. Egy kérdés csupán, amire nem annyira könnyű válaszolni: "Ki vagy te?"
Komótos léptekkel indult meg felé. Utána akartam nyúlni, hogy ne bántsa, de Jen vissza fogott és csupán a fejét rázta. Mikor oda ért csupán nézte őt, majd alá nyúlva felemelte a férfit és kilépet az ajtón.
- Jen kérlek takaríts fel - ennyit fűzött hozzá, és bár hangja ugyan úgy csengett mégis soha többet nem akartam hallani. Átitatta az a feketeség amit én soha többet nem akartam megtapasztalni. Soha. Soha.
Jenifer szinte a semmiből húzott elő egy vödröt benne egy kis vízzel és egy ronggyal. Szó nélkül kezdett el takarítani, ám a vér nem jött fel olyan könnyen mint gondolta. Hiába sikálta jobbra balra csak kis pacák lettek a helyükön.
- Várj segítek - téptem ki a kezéből a felmosót, majd a már szokott módszerrel kezdem el sikálni a földet - gondolom, nem túl gyakran kell takarítanod itt.
Nem felelt csupán lesütötte szemit és várta, hogy végezzek. Mikor kész voltam a rongyot a vízbe dobtam, majd megszemlélve a munkámat mosolyogni kezdtem. Makulátlan. Jen tapsolt kettőt és a vödör elveszet a ködben. Tátott szájjal bámultam a mutatványt és csupán akkor ucsodtam fel mikor a lány lepattant az ágyra és egy sóhajt engedet ki magából.
- El akarod mondani? - néztem rá fel a földről. Bólintott. Becsuktam az ajtót és levetetem magam mellé. Türelmesen vártam. Nem siettem el. Ezt soha nem szabad.
- Egyszer szeretem mesterem. Nem! Nem, mert szerelmem nem feledtem el. Mesteremet szeretem, de eme ember engem nem. Mesterem engem kedvelt, de nem szeretet. Eme szerelem elmebeteg - Csupán bólogatni tudtam. Az ajtó irányába mutatott, majd folytatta - Nem kedvelem eme embert, mert mesteremmel kedves. Nem szeretem. Mesterem sem kedves vele, de eme tett… egyetlen egyszer sem tett, eme tettet. Lehetetlen nem?
Búsan hajtotta le a fejét. Sírt vajon? Nem. Erősnek akarta magát mutatni. Kezei ökölbe szorultak, majd ismét rám pillantott és egy kedves mosollyal folytatta.
- Kedvel kedvesem. Mesterem egyszer sem emelt tenyeret emberekre. De te! Kedves ember, kegyed, de eszed ne feledd el! Szeret!
Befejezve mondatát felállt, majd megsimogatta lágyan az arcomat, majd csókot nyomot a homlokomra. Vigyorogva nézet rám és tudtam, ez volt a köszönöm.
- Szívesen - feleltem, majd én is felkeltem és kifele kezdtem el indulni, de ő még gyorsan elém lépet majd kiskutya szemekkel nézet fel rám.
- Mesteremnek nem fedheted fel ezt! Megesz keresztbe.
- Nem fogom elmondani, ígérem - nyugtatgattam, mire ő sóhajtott egyet és trillázva ugrabugrált ki a szobából és Őt szólongatta.
Mielőtt követtem volna még megálltam és a gitárra tekintettem. Szomorkásan állt ott az asztal mellet arra várva, hogy gazdája a szebbnél szebb dalokat játssza vele.
- Szeret - suttogtam a szót. Sok jelentése van ennek… Ááá kit akarok becsapni! Ennek csupán egyetlen egy jelentése van - szeret.
De mért engem? Hisz a többi millió srác él még rajtam kívül ráadásul a hölgyekről nem is beszélve! Miért pont engem kedvel? Miért éppen miattam ütőt meg valakit most először?
- Miért! Mi a büdös francot akar tőlem? - nem üvöltöttem, de biztos vagyok benne, hogy nem is suttogtam. Dühös voltam, és mindezt mér? Mert egy emberke belépet az életembe és olyan dolgokban volt részem amiben eddig még soha, ráadásul szeret. Valaki csak engem szeret és még ököllel is harcolna értem.
Lágy karok kulcsoltak át. Az ölelés szoros volt és fejét a nyakamba temette. Éreztem, ahogy mélyen beszívja az illatomat, majd lágyan szavakat suttogott a bőrömhöz. Nem hallottam. Talán nem is akarom tudni. Végül fejét felemelte és a hátamnak döntötte. Ölelése engedett és kezei leestek. Nem fordultam meg. Nem akartam látni ki van mögöttem.
- Könyörgöm. Ments meg! Indítsd el újra számomra az időt. Fáj. Piszkosul, fáj! Kérlek Stan! Nem akarok az idő fogságában is epekedni! Vágyódni!
Hangja meggyötört volt. Félelem csenget a sorok közt és az a mérhetetlen szomorúság. Fájdalom. Vajon mióta fájhat neki? Vajon hány éve rejti mosoly mögé ezt a töménytelen boldogtalanságot? Megakartam fordulni és átakartam ölelni. Magamhoz húzni és a fülébe suttogni, hogy itt vagyok és hogy meg fogom menteni. De hiába pördültem meg, a szoba üres volt. Csupán én álltam ott egyedül, magányosan, ahogy a gitár is. Sós könnyek kezdtek leperegni az arcomról és hiába kaptam oda a kezem nem múlt el. Ahogy a szívemben a fájdalom sem. Múlhatatlan érzés.
Kegyetlen a sors! Mindig azt veszi el, akit a legjobban szeretünk, és ő engem szeretett a legjobban. Egy belső hang súgta csupán, de mélyen legbelül valami ki akart törni. Valami egy tett, egy emlék, mely ugyan ezt mondta. Én is őt szeretem a legjobban.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
