|
1. Fejezet
2010.07.18. 21:10
Köszönet a lektorálást drága barátnőmnek: Belial-nak ^^
Negyed 8. Utálok késni de, mi a fenét tehetem, volna?! Anyám rám parancsolt és nálunk nincs laca-faca. Emlékszem mikor a nővérem mondott nemet anyámnak... Mondjuk úgy, Shelly ahogy betöltötte a 18-at elmenekült abból a kis koszfészekből. Most saját munkája van, saját albérlete ráadásul úgy tűnik még elő is léptetik. Örülök ennek, ugyanis azóta a nap óta tisztelem a nővérem sőt, úgymond a fegyverszünetből, amit akkor kötöttünk mikor apám elhagyta a házat. Nos... igazi nővér öcsi kapcsolat jött köztünk létre. Sokszor volt, hogy hazavitt a suliból ugyanis újdonsült jogsiával kérkednie kellet. De komolyan már én sem vagyok 10 éves. Nemrégen múltam 17, ami azt jelentette, hogy 1 évem maradt. 1 kínkeserves év és örökre búcsút mondhatok a matracnak, a beázott plafonnak és minden egyéb kellemetlenségnek, ami még abban a házban van. De legfőképpen tőle akarok megszabadulni. Utálom, sőt gyűlölöm, amit velem és Shellyvel tett. Vége volt azon a kínkeserves napon. Emlékszem esett az eső. Ahogy most is.
A telefonomon az órám elütötte a 8-at és én még mindig 2 utcányira vagyok a sulitól. Az eső esik, sőt úgy tűnik még jobban rázendített. Utálom az esőt. Mért keltem egyáltalán fel? Mért sietek egyáltalán arra a hülye töri órára? Miért?
Megálltam, hisz a válasz ott lebegett szinte a szemem előtt. Semmi értelme bejárnom, semmi értelme minden napomat azzal kezdenem, hogy anyám letol bármi miatt és utána késni minden egyes óráról. Minden egyes nap, ugyan azt a hülye ütemes tervet kell követnem. Anyám pofonjait, majd a késés következményeit, végül, pedig a hülye osztálytársaimat. Miért kell nekem minden nap újabb intőt vagy éppen zöld és kék foltokat összeszednem? El kéne mennem...
Hülyeség, mikre is gondolok. Egyedül nem tudnám magam eltartani... Anyám úgy bánt velem, mint egy rühes korccsal, de legalább ételt kaptam, ruházott és fizeti az iskolámat. Viszont ha elmennék, akkor most mit tudnék tenni? Nincs semmim és Shellyhez nem fordulhatok segítségért. Ő és én is tudjuk, hogy be kell töltenem a 18-at. Utána odaköltözhetek hozzá, és ő talál nekem egy állást a cégnél. De 17 évesen esélyem sincs. Mint vízcseppnek a sivatagban.
- Happci! - tapasztottam a kezemet a szám elé. Úgy tűnt még mindig állok és az eső szinte már úgy zúdult, mintha dézsából öntenék. Mennem kell, elkések. Ugyan hülyeség. Már így is elkéstem. Számon egy szarkasztikus vigyor jelenik meg, de ahogy jött úgy is tűnt el. Magamhoz térve megráztam a fejem, de nem segített sokat. Az emlékek és a fájdalmak ott motoszkáltak bennem és hiába gondoltam másra, nem segített.
Újra elindultam, de most nem futottam. Minek, kések már így is, úgy is. Legfeljebb megúszok pár dolgozatott. Vigyorogva és leszegezett fejjel indultam tovább. Már a gondolat, hogy megúszom a dolgozatokat mosolygós kedvre derített. Ám ez sem tartott sokáig.
Az utolsó utcánál voltam és mindössze már csak egy zebra választott el a sulitól. A lámpa pirosat jelzett és bár egy kocsi sem jött, (illetve nem tudom, hogy jött-e, vagy sem, az esőtől szinte már látni is alig lehetett) megvártam, míg zöldre vált. Ekkor akadt meg először a szemem azon az alakon. Ő is a zöld kisemberre várt, ahogy én. A zebra túl felén várakozott és a kinézete szinte sugallta, hogy nem normális szegény. Nem tudtam milyen ruhát visel, nem ebből szűrtem le. Hanem inkább a kis zöld krokodilos gumicsizmából és az ehhez passzoló esernyőből. Ezt természetesen még meg is koronázta egy oda illő virító, neon zöld esőkabáttal is.
Ez normális? - tátogtam magamnak, de hiába akartam volna ránézni lehetetlenek tűnt. Esernyőjét a fejére húzva eltakarta szemeit, de így elnézve rajta, talán annyi idős lehetett mint én. De várjunk csak az ott egy... igen. Nem még az esőtől is jól látom, hogy mosolyog. De miért tud egy ilyen hülye, esős napon mosolyogni? Ennyi, elegem van, nem is figyelek rá. Pont ekkor váltott a kis figura zöldre és mindketten egyszerre indultunk el. Középen fogunk találkozni. Már csak 4 lépés. 3. 2. 1.
Tévedtem. Nem mentünk el egymás mellet. Sőt, szinte egymásnak ütköztünk illetve majdnem. Ugyanis megálltunk pont egy lépésnyire a másiktól. Vártam hátha arrébb megy, de nem tette. Azt meg viszont lesheti, hogy én tegyem meg. Nem fogok elmozdulni innen annyi szent! Ez képtelenség.
- Mi képtelen? - hangja vidáman csenget és bár az eső mindent elnyomott, mégis tisztán hallottam. De ez képtelenség ő nem lehet...
- Már megint, mondd el, mi a képtelenség?
- Te... olvasol az agyamban? - nem üvöltöttem, minek? Ha ő tud halkan beszélni úgy, hogy én meghallom, én sem fogom pazarolni a hangomat.
- Á-á, nem és nem. Olyat én nem tudok, de ez már igen. Ez tényleg egy képtelenség. Mondj még egyet.
Nem értem ki ez a srác? Miket hord itt össze? Mindegy, erre nekem nincs idő, el fogok késni.
- Figyelj, kérlek, elmennél az utamból, nagyon szorít az idő - sziszegtem neki, de mintha süket lenne. Mosolya csak még nagyobb lett, majd a kezemért nyúlt. Pontosabban a bal kezemhez.
- Hmm én ezt nem értem - felemelte majd maga elé húzva vizslatni kezdte - nincs is órád.
- Tessék?
- Azt mondtad, szorít az idő - ismét mozdult a karom, de most magam fele és két másodperc múlva a saját csuklómat bámultam - de nincs is órád.
- Tessék? - ismételtem meg de nem hatott. Kitéptem a csuklóm a kezei közül, és mintha vasmarokkal tartotta volna, dörzsölni kezdtem. Pedig még, csak meg sem szorította.
- Te hülye vagy - böktem ki majd, hátrálni akartam de végül meggondolva magam, nem tettem. Mért is most tántorodjak vissza? Nem félek, főleg egy olyantól nem, aki a zöld mániájának köszönhette a krokodilos gumicsizmát.
- Á-á, ismét tévedés. Nem vagyok hülye, csupán bolond.
- Nekem mindegy, tűnj az utamból.
Még mindig nem mozdult, még csak meg sem rezzent. Én lassan idefagyok de, ő még csak reszketni sem reszket. Miért pont ma kellet kiszúrnom ezt a hülyét? Bocsánat, BOLONDOT?! Ennél még az osztálytársaim is jobbak, bármi jobb ennél!
- Bármi? - most először mozdult meg. De csupán annyit tett, hogy az egyik kezét az esőkabát zsebébe dugta. Várjunk csak, már megint! Olvas a gondolatimban, de mégis, hogy? Az ilyen lehetetlen... jó, láttam már tv-ben, de azt tuti megbundázták. Kizárt, hogy mindent tudjon, bár ott volt az a, óóó hogy is hívják, őőő... á, megvan: John Edward, de ő is csak egy nagy kamugép. De akkor ő mégis, hogy csinálta? Hisz ez lehetetlen, egy, egy...
- Képtelenség - ejtettem ki a számon az utolsó szót, amire arcán ismét vigyor került.
- Nos, igen tényleg képtelenség, de tudod mit - zsebéből ekkor előhúzott egy órát. Nagyon réginek látszott, szinte antik darabnak. Nem karóra, még a régi időkben használták, hogy is... á igen zsebóra, de ilyet már nagyon rég nem gyártanak. Legfeljebb ha valaki mégis ilyet akar egy antikváriumosnál tuti találna, de ilyet... Szerintem még ott sem.
- Tessék - nyújtotta át - ez nem fog szorítani ráadásul, segít a gondjaidban is. Csak tudod, van egy kis baj vele. Nem lehet kinyitni, még nagyon régen valami miatt összeragadt. Még én magam sem tudom kinyitni.
- Mire jó egy zsebóra, amit nem lehet kinyitni?
- Ó nem, nem - rázta meg a fejét - az óra kívül van, de hidd el ami benne van az mindennél értékesebb.
- És mi van benne? - Kérdeztem, de rájöttem, nem kellet volna. A fiú arcán a mosoly eltűnt, helyette csupán valami bánat látszódott, de ezt is nehezen mondtam volna meg. A hülye esernyő. Miért nem tud a szemembe nézni? Miért kell elrejtenie a szemit?
- Régen még én is tudtam, de azóta, az idők tengerében elveszett - ez elégé ködös.
- Te költő vagy? - Miért? Ez olyan költőien hangzott, de rögtön tudtam, hogy nem az ugyanis a mosoly ismét visszatért az arcára. Mit visszatért, még kuncogott is.
- Á-á. Nem vagyok költő, én csak egy bolond vagyok - nem értem, mégis ki ez a srác? Miért pont engem nem hagy békén? Miért pont ma?
- Szóval? Tessék, vedd csak el és ígérem több képtelenséggel fogsz találkozni, mint bajjal?
Haboztam. Mondjuk ki ne tette volna? Elfogadni valamit, valakitől, aki még csak annyit sem enged, hogy a szemét megmutassa? Egy idegen áll előttem, és át akar nekem adni egy órát, amit ráadásul nem is tud kinyitni. Lehet, hogy bomba van benne? Mint azokban a filmekben? Lehet, hogy egy terrorista, vagy valami bűnszövetkezet tagja? Na most én mosolyodtam el. Ugyanis hiába, de még magam is beláttam, ez képtelenség. Melyik bűnöző lépne ki egy cuki kis krokodilos esernyővel akár az utcára, azzal a szándékkal, hogy átadjon egy már teljesen elázott fiúnak egy órát? Hülyeség. Nagy baromság. Képtelenség. Egy képtelen ötlet.
Felkaptam a fejem és láttam, hogy ismét elmosolyodik. Nos, lehet hogy nem gondolatolvasó, de tuti, hogy tudja, mikor gondolok arra a szóra. Akkor talán el is vehetném, azt az órát. Ő ajánlotta fel, ráadásul mit veszíthetnék? Felrobbanok egy bombától, ugyan? Ilyen körülmények között a halál nem is annyira rossz.
Kinyújtottam a kezem, nem kapkodtam el. Ha tényleg bomba van benne legfeljebb ő is izgulhat egy kicsit, de nem úgy tűnt, hogy izgul. Tovább tartotta a láncot, amin az óra lógót ráadásul úgy, hogy a keze szinte meg sem moccant. Tehetséges, azt meg kell hagyni.
Már majdnem hozzáértem, már majdnem az enyém. "Több képtelenséggel fogsz találkozni, mint bajjal." Ezt ígérte, vajon becsap? Vajon átver? Nem érdekel. Még ha be is csap, ennél többet már úgy sem veszíthetek. Így hát megfogtam, sőt, a markomba szorítottam az órát. Mintha valami végig suhant volna rajtam, olyan érzés fogott el. A kezeimtől indult és minden testrészemig elért. Már nem fáztam, sőt, az esőt sem éreztem, de azt hiszem holnap tuti érezni fogok egy jó kis tüdő gyulladást.
Ő is és én is visszahúztuk a kezünket. Ő ismét maga mellé tette, míg én az órával együtt a zsebembe mélyesztettem.
- Köszönöm - mosolygott, majd megkerülve elindult tovább, de még hallottam a hangját.
- Az óra, majd utat mutat a boldogsághoz, vigyázz rá! - Ment tovább, és csupán akkor fordult meg mikor már a járdán volt. Nem üvöltött csupán magában tátogott és én mégis értettem a szavait - Boldog és bolond órákat neked.
Esküszöm, mintha láttam volna a szemét. Egy kicsit felemelte az esernyőt és olyan gyönyörűen csillogtak, mintha gyémántok lettek volna ott. Megkövülve álltam egyhelyben, és bámultam őt. Miért? Miért hozott össze a sors vele? Nem tudom, és talán soha nem is fogom megtudni. Ugyanis a következő pillanatban éles dudaszót hallottam, majd előbb a fény kerített hatalmába, majd a sötétség húzott lefelé.
Írj véleményt mert kíváncsi vagyok mien lett! ^^ Kattincs ide és írj!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
juuuuuj.....én vagyok az első hozzászóló?
na m1
először is nagyon tetszik az írási stílusod....
és már az első fejezet megfogott, mert nekem is volt olyan időszak az életemben, amikor úgy éreztem magam mint a srác a történetben pedig még csak 15 vagyok.....de mégis áttudom érezni a helyzetét
mindenesetre gratulálok
és máris olvasom tovább
Köszönöm ^^
A stílusom sokat javult az évek alatt és ez nagyon meglátszik, de örülök ha jó irányba haladok : D
Kemény idő. Kitartás, kedves~ A nap még mosolyoghat rád ^^
Még egyszer köszi a kritikát >3< Remélem a többi fejezet is elnyeri tetszésedet ^3^
Eve-chan~